„Mindannyian millió történet mellett megyünk el” – beszélgetés Totth Benedekkel villamosszínházról, irodalomról és alkotásról
Az amfiteátrumtól a kőszínházig, a pajtáktól, kocsmaudvaroktól a pincékig, az illegális lakásokig, a fogolytáboroktól a börtönökig. Miért éppen villamoson ne lehetne színházat játszani? Ez az egyik meglepetése a hét végi Dunapest Fesztiválnak. Az egyik alkotóval, Totth Benedek íróval beszélgettünk.
– A budapesti villamos egyfajta 20. századi történelmi szimbólumnak is tekinthető, a két világháború közti időszaktól az újjáépítésig, 1956-ig és még lehetne sorolni. Másfelől pedig egy villamos közönsége egyfajta mikrotársadalom. Hogyan született meg a villamosszínház ötlete?
– Az ötletgazda Valuska László, a Dunapest, illetve az őszi-tavaszi Margó-fesztivál szervezője volt és úgy tudom, hogy éppen az Ön által is említett koncepciók mentén bontakozott ki az előadás, ami természetesen a Dunához is kötődik, mivel a darabot a 2-es villamoson adják elő.
– Amelynek az útvonala sem akármilyen: „Fehér Ház”, Parlament, Akadémia, Vigadó, Vásárcsarnok…
– A színdarabot a járat menetidejéhez igazítottuk: addig tart, amíg a 2-es megteszi az utat a Jászai tér és a Közvágóhíd között oda-vissza. Szerettük volna megírni a tömegközlekedéssel járók egyik állandó élményét, vagyis, hogy minden nap millió történet mellett megyünk el. Szerzőtársammal, Molnár T. Eszterrel egy ilyen történetet írtunk meg, amit az idő rövidsége és a tér szűke miatt nagyon össze kellett sűríteni. „Négykezes” darabot még nem írtam, végül úgy osztottuk fel a munkát, hogy Eszter megírta az oda utat, én pedig a visszautat. A darab rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetője. A sztoriról annyit árulhatok el, hogy egy kevés szereplős „párkapcsolati túszdráma”.
– A színház hihetetlen helyszíneken találja meg a helyét.
– Nem tudom, volt-e már a világban valahol villamosszínház, de ez a helyszín írói és, gondolom, rendezői meg színészi szempontból is rengeteg kihívással jár. De az ötlet, hogy „kivigyük” a városba a színházat, nagyon működik, ráadásul ez az egész az utazással kap még egy csavart.
-Egy írónak vélhetően rá is áll az agya, hogy utazás közben egy arcból, egy figurából kibontson egy történetet.
– Viszonylag keveset kell a városban közlekednem, mert otthon dolgozom, de ha mégis elindulok, a mindennapi teendők eléggé lekötnek, és így nehezebb elszakadni a hétköznapi helyzetből, és átkapcsolni alkotói „üzemmódba”. Hosszabb utazások közben valahogy könnyebben el tudom engedni magam, és ilyenkor sokszor belelátok mindenféle történeteket más emberekbe. Jó pár éve tanítok egy kreatív írás-kurzuson, ott szoktam azt a feladatot adni a hallgatóknak, hogy amíg beérnek, figyeljék az utazóközönséget, és hozzanak egy jó sztorit. Ritka, hogy üres kézzel jönnek.
Ilyen szempontból a tömegközlekedés valóságos kincsesbánya.
– Ugyanezt szoktam kérni médiaegyetemi tanítványaimtól, akiknek az Örs vezér téri aluljárón kell átjutniuk…
– Ha az ember elég nyitottan áll a dolgokhoz, átengedi magát az ingereknek, akkor bármi megihletheti. Nemrég írtam egy novellát, amit konkrétan egy kapualj ihletett, ahol a falon ki volt téve egy párt logója. Soha nem tudhatjuk, mikor talál meg bennünket egy történet. Néha úgy érzem, hogy csak úgy „kapjuk” őket. Persze ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy egy ötletből kerek történet legyen.
– Ön az elmúlt néhány évben igen nagy figyelmet keltett két regényével, a Holtversennyel és Az utolsó utáni háborúval. Manapság mi lehet az, ami átlépi az olvasók ingerküszöbét?
– Nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Az első regényem előtt nem publikáltam semmit, műfordító voltam, ami nagyon más jellegű munka. Rengeteg tanulsággal járt számomra alkotóként. Szóval nekem kimaradt az „irodalmi életbe való bejutás” hagyományos útja: nem jelentek meg írásaim folyóiratokban, nem jártam irodalmi táborokba, még az iskolaújságban sem jelent meg tőlem egy sor sem. Az alkotás, az írás vágyát azonban nem tudtam magamban elnyomni. A Holtverseny megjelenése és fogadtatása tényleg álomszerű, már eleve ott kezdődött, hogy egy olyan tekintélyes kiadónál jelenhetett meg, mint a Magvető. Nagy kockázatot vállaltak ezzel a könyvvel. A kiadó sok elismert kortárs író életművét gondozza, mégis belevágtak egy kamaszokról szóló, meglehetősen durva nyelvezetű regény megjelentetésébe, amelynek az szerzőjét a szűk műfordító szakmán kívül nem ismerte senki. Nem tudom, hogy bárki számított-e arra, hogy ilyen jól fog elsülni ez a dolog.
Az egyik titok talán abban rejlik, hogy magam sem tudtam, mit csinálok.
Bár sokat olvastam, bölcsészkarra jártam, a kortárs magyar irodalomról mégsem volt átfogó képem. Az angol, amerikai irodalmat mindenesetre jobban ismertem, az egyetemen angol szakon végeztem, és a műfordításokat is ebből a nyelvből készítettem. Gyakorlatilag nem tudtam, milyen hagyományokba lépek be, és adott esetben, mit rúgok fel. Erre természetesen nem érdemként tekintek…
– Volt már ilyenre példa a magyar és a világirodalomban is…
– Nem vagyok lázadó alkat, mégis volt egy ilyen „lázadó” gesztus ebben a könyvben. Talán az elmaradt kamaszkori lázadást pótoltam be. Hogy miért működik, igazából nem tudom, én sok esetben már inkább a hibáit látom. Írás közben szinte mindent ösztönösen csináltam, a nyelvezete is így alakult ki. A szándékos polgárpukkasztás távol áll tőlem, nem úgy ültem le írni, hogy „na, majd mindenki kifekszik ettől a könyvtől.” És a visszajelzésekből az derült ki, hogy nemhogy nem akadtak ki tőle, hanem inkább sokféle oldalról próbálták megközelíteni: létezik-e ilyen nyelv, tényleg ilyenek a mai fiatalok? Közben nekem nem volt más célom, csak el akartam mondani egy történetet, és hát így sikerült. Talán az őszintesége hatott, hogy nem akartam „megfelelni” senkinek és semminek. Az ember annyifelé igazodik, alkalmazkodik az életben, az írást ezért próbálom meghagyni olyan területnek, ahol teljesen szabad lehetek.
– Az utolsó utáni háború viszont bizonyos fokig köthető műfordítói munkájához, hiszen ültetett át magyarra több „sötét utópiát”, mint például Aldous Huxley Szép új világát, vagy Cormac McCarthy Az út című regényét.
– Ezzel a könyvvel szerettem volna megmutatni, hogy tudok másképpen is írni, nagyon más témában. Fontos lépcsőnek tartom, és egy pillanatig sem bántam, hogy ezt a történetet írtam meg, és így. Nagyon sokat tanultam belőle, talán többet is, mint a Holtversenyből, bizonyos értelemben úgy érzem, jobb is lett. De azért elég kritikus vagyok önmagammal szemben, és most már úgy látom, hogy hiába álltam hozzá ehhez a regényhez sokkal tudatosabban, mégsem azokon a dolgokon agyaltam, amiken igazán kellett volna. Majd a harmadik könyvnél kiderül, hogy jól látom-e a helyzetet. Most megint új módszerrel dolgozom.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a félelmeit írta meg benne. Nem lehet, hogy sokkal sötétebbnek, félelmetesebbnek látjuk a világot, mint amilyen valójában a médiaglobalizáció miatt?
– Utólag belegondolva ez a Holtversenyre is igaz. Akkoriban az időm nagy részét egy alagsori helyiségben töltöttem, a külvilággal főleg az interneten keresztül „találkoztam”, ez a kép pedig nagyon torz lehet. Amikor az ember ennyire elzárkózik, akkor minden ingert nagyon intenzíven él meg. Hihetetlenül rám tudtak ülni például a bűntényekről szóló hírek. Azóta sokat változott a helyzetem, kevesebbet fordítok, sokkal több emberrel találkozom. „Barátságosabb” is lett a világ, hiába maradt minden ugyanúgy. Ezt a nyomasztó érzést is bele akartam írni a könyvbe, bár nem tudom, hogy éppen azoktól a dolgoktól rettegünk-e, amiktől kellene. A történelem furcsa csavarja például az atomfenyegetettség, amely a hidegháború óta nem volt ennyire valós, mint Észak-Korea és az USA összefeszülésekor. Aztán persze az is egy jó kérdés, hogy mennyire volt „valós” ez a veszély.
Ebben a posztfaktuális médiatérben gyakorlatilag bármit ki lehet mondani következmények nélkül.
A regény amúgy egy alternatív történelmi fikció, amely eredetileg ’56-ból indult ki. Akkor kétpólusú világban éltek az emberek, most mintha megint ugyanott tartanánk, csak az egész sokkal kaotikusabb. És itt megint fel kell tenni a kérdést, hogy a hozzánk eljutó információkból mi igaz, minek mennyi a valóságalapja.
– Létezik-e még a 21. században az írástudók felelőssége?
– Amíg műfordítóként dolgoztam, elég kényelmes volt a helyzetem ebből a szempontból, amúgy sem vagyok tipikus „megmondóember”. De még most sem érzem elég felkészültnek arra, hogy az irodalom vagy a kultúra „nagy” kérdéseire kész válaszokat adjak, a napi politikáról nem is beszélve. Nem véletlenül választottam a fikciót és nem a publicisztikát. A fikciót használva valahogy pontosabban tudom megírni félelmeimet, és akkor is könnyebb ebben a fiktív keretben gondolkodni, amikor a személyes problémáim átfedésbe kerülnek társadalmi vagy kultúrpolitikai kérdésekkel. Az Élet és Irodalom tárcarovatának novelláiban sem direktben reflektálok bizonyos eseményekre, de mindig van egy erős közéleti áthallás a sztorikban. Nem kell a napi kultúrpolitikai sárdobálás szintjére lemenni. Nagyon sok energiát vesz el az embertől, ha ezek a dolgok áthatják az életét. Engem sem hagynak hidegen ezek az események, néha személyes érintettség okán sem, van véleményem, de úgy vagyok vele, hogy ezek akkor is mulandó dolgok.
– E tárcanovellákban a legabszurdabb helyzeteket is elfogadjuk valóságnak. Nem ütközünk meg azon, hogy egy asszony hét éve kizárta magát az erkélyre és azóta ott él…
– Az egyik kedvenc regényíróm, Mario Vargas Llosa beszél A levelek egy ifjú regényíróhoz című esszégyűjteményében az „elhitető erőről”. Meg kell találni a nyelvet, amin úgy tudunk mesélni, hogy az olvasó „higgyen” nekünk. És ezt a nyelvet minden történethez meg kell találni.
– Már készül a harmadik regénye.
– Igen, lassan kezd összeállni a történetvázlat, és elkészült már jó néhány fejezet is. Több regénytervem is volt, de néhány hónapja rájöttem, hogy ezek közül három igazából együtt is működik. Illetve, hogy a három, időben egymástól távol álló esemény, valójában egy történet, ugyanannak a nőnek a története.
Annyira komolyan veszem ezt a vázlatírást, hogy – életemben először – excel-táblázatot készítettem a regényhez, pedig régen táblázat-fóbiám volt.
Az egyik munkahelyemen mindig rosszul voltam, amikor excelben kellett dolgoznom, de aztán kiderült, hogy nagyon kreatívan is lehet használni ezt a programot. Az első két regényemre rengeteg visszajelzést kaptam, és ha valaki megtisztelt azzal, hogy többet állított annál, hogy ez egy „sz.r könyv”, akkor igyekeztem végiggondolni és megérteni a kritikát. Többnyire a karakter- és cselekmény-építés terén érzek még sok fejlődési lehetőséget. Az utóbbi időben próbálkoztam más műfajokkal is, de alapvetően regényírónak tekintem magam, és úgy érzem, hogy ebben a műfajban is bőven van még lehetőség fejlődni.
