Tenet: Van az úgy, hogy Christopher Nolan is túlgondolja a dolgokat
Christopher Nolan filmjeit rendszerint mindig agyon akarja nyomni az a hihetetlenül nagy elváráscunami, amit a hihetetlenül precíz rendező rajongói és a filmnézők támasztanak, a koronavírus-járvány viszont mindezt még jól a négyzetre is emelte. A több hónapos mozicsend után pont a Tenet az első nagy premier, mit premier, az év premierje, hisz egy Nolan-bemutató mindig ott van az év mozis eseményei közt.
Most a szalagcímek nem kisebb jelentőséget előlegeztek meg neki, hogy ez a film menti majd meg a mozivilágot, és hozza vissza a mozinézőket a termekbe.
Jóformán tehát egy univerzumnyi súlyt helyeztek az angol rendező vállára, de Nolan nem az a típus egyébként sem, akinek szokása az ilyen alatt megroppanni, pláne nem az, aki csak úgy félvállról készít filmeket. Maximális profizmusa és precizitása a Tenetből sem hiányzik, csak éppen olyannyira túltolta, hogy a lélek és a katarzis maradt ki belőle.
Adott egy fickó, akit lényegre törően csak Főhősként emlegetnek. Már a főcím előtt elmebeteg módon dübörgő akciótenger közepébe lökik, ahol a kijevi operaház áll támadás alatt, a sajgó dobhártyánk pedig már a főcím előtt előre jelzi: legalább egy érzékszervünk biztosan rongyossá lesz használva a film végéig. Protagonistánk aztán rájön, hogy Kijev csak a kezdet volt, egy sokkal nagyobb valaminek lesz a része, spoiler: meg kell mentenie a világot.
Mivel hamarosan a hétköznapi észlelésnek meglehetősen ellentmondó dolgoknak lesz tanúja, egyre csak kérdez azoktól a mellékszereplőktől, akik csupán azért vannak beküldve, hogy elmagyarázzanak valamit neki, akiknek a sokszor erősen bullshit-szagú válaszaiból kell kihámozni az igazságot. Aztán amolyan Mementósan a két és fél óra végére össze is áll nagyjából minden, a katarzis viszont ezúttal elmarad.
A történetről egyrészt amiatt sem érdemes többet mondani, mert jobb ott meglepődni, másrészt mert ember legyen a talpán, aki elsőre teljesen felfogja mi is történik a vásznon az eszeveszett tempóban és a túlmagyarázott válaszok közepette.
Elég annyit tudni, amit már korábban is tudni lehetett: Nolan ismét bebizonyítja, hogy időfétise van, és hihetetlenül szeret ezzel kavarni a filmjeiben.
Ezúttal visszafele történik majd az akció, de közben lineárisan is megy az idő. Nem érted? Nem baj, érezd – a filmben konkrétan elhangzó tanács nem csak a Főhősnek szól, hanem annak a nézőnek aki éppen a mozi soraiból próbál értelmes fejjel bólogatni, miközben jó eséllyel máris belezavarodott az időinverzió elméletének felfogásába.
Az minden egyes képkockáját látszik, hogy Nolan nem csak egy unalmas délutánon találta ki a sztorit. A rendező bevallása szerint már évtizedek óta foglalkoztatta a történet, a forgatókönyvön pedig az elmúlt hat évben dolgozott, hogy minden részletet tökéletesre csiszolja.
Az sem hátrány persze, ha a több mint kétszázmillió dollár áll az ember rendelkezésére – ez Nolan eddigi legdrágább filmje, de úgy általánosságban is a legköltségesebbek közt van. A pénz és a hihetetlenül precíz kivitelezés meg is látszik: a film egyik izgalmas jelenete tartalmazza például egy óriási repülőgép megsemmisülését.
Bár Nolan eredetileg makettekkel akarta eljátszani mindezt, ám végül a miért is ne? – elvet előhúzva úgy döntöttek, hogy élesben valósítják meg. Az akciójelenetek lehengerlőek és a székbe szegeznek, üresjárat nincsen, mert még ha lenne is, a szünet nélkül pulzáló és dübörgő zenei aláfestés eszeveszett tempót diktál. Érezhető egyébként Nolan házi-zeneszerzőjének, Hans Zimmernek a hiánya, aki a gyerekkori kedvenc regénye, a Dűne forgatása miatt mondott nemet Nolannek. Bár ő ajánlotta a Fekete Párduccal Oscart nyert Ludwig Göranssont, aki igencsak elkapta a zimmeri-nolani ritmust, néha kicsit sok az állandóan agyvelőig hatoló dübörgő pulzálás. Az eszeveszett tempóhoz mindenesetre tényleg passzol.
