Tenet: Van az úgy, hogy Christopher Nolan is túlgondolja a dolgokat
Bár a filmipar a mozivilág Messiását látja a Tenetben, Nolan filmje jókora blöff: grandiózus, látványos, és gondolkodásra késztet, ám sokszor érthetetlen, sótlan, és hiányzik belőle a megszokott nolani katarzis.
Christopher Nolan filmjeit rendszerint mindig agyon akarja nyomni az a hihetetlenül nagy elváráscunami, amit a hihetetlenül precíz rendező rajongói és a filmnézők támasztanak, a koronavírus-járvány viszont mindezt még jól a négyzetre is emelte. A több hónapos mozicsend után pont a Tenet az első nagy premier, mit premier, az év premierje, hisz egy Nolan-bemutató mindig ott van az év mozis eseményei közt.
Most a szalagcímek nem kisebb jelentőséget előlegeztek meg neki, hogy ez a film menti majd meg a mozivilágot, és hozza vissza a mozinézőket a termekbe.
Jóformán tehát egy univerzumnyi súlyt helyeztek az angol rendező vállára, de Nolan nem az a típus egyébként sem, akinek szokása az ilyen alatt megroppanni, pláne nem az, aki csak úgy félvállról készít filmeket. Maximális profizmusa és precizitása a Tenetből sem hiányzik, csak éppen olyannyira túltolta, hogy a lélek és a katarzis maradt ki belőle.
Adott egy fickó, akit lényegre törően csak Főhősként emlegetnek. Már a főcím előtt elmebeteg módon dübörgő akciótenger közepébe lökik, ahol a kijevi operaház áll támadás alatt, a sajgó dobhártyánk pedig már a főcím előtt előre jelzi: legalább egy érzékszervünk biztosan rongyossá lesz használva a film végéig. Protagonistánk aztán rájön, hogy Kijev csak a kezdet volt, egy sokkal nagyobb valaminek lesz a része, spoiler: meg kell mentenie a világot.
Mivel hamarosan a hétköznapi észlelésnek meglehetősen ellentmondó dolgoknak lesz tanúja, egyre csak kérdez azoktól a mellékszereplőktől, akik csupán azért vannak beküldve, hogy elmagyarázzanak valamit neki, akiknek a sokszor erősen bullshit-szagú válaszaiból kell kihámozni az igazságot. Aztán amolyan Mementósan a két és fél óra végére össze is áll nagyjából minden, a katarzis viszont ezúttal elmarad.
A történetről egyrészt amiatt sem érdemes többet mondani, mert jobb ott meglepődni, másrészt mert ember legyen a talpán, aki elsőre teljesen felfogja mi is történik a vásznon az eszeveszett tempóban és a túlmagyarázott válaszok közepette.
Elég annyit tudni, amit már korábban is tudni lehetett: Nolan ismét bebizonyítja, hogy időfétise van, és hihetetlenül szeret ezzel kavarni a filmjeiben.
Ezúttal visszafele történik majd az akció, de közben lineárisan is megy az idő. Nem érted? Nem baj, érezd – a filmben konkrétan elhangzó tanács nem csak a Főhősnek szól, hanem annak a nézőnek aki éppen a mozi soraiból próbál értelmes fejjel bólogatni, miközben jó eséllyel máris belezavarodott az időinverzió elméletének felfogásába.
Az minden egyes képkockáját látszik, hogy Nolan nem csak egy unalmas délutánon találta ki a sztorit. A rendező bevallása szerint már évtizedek óta foglalkoztatta a történet, a forgatókönyvön pedig az elmúlt hat évben dolgozott, hogy minden részletet tökéletesre csiszolja.
Az sem hátrány persze, ha a több mint kétszázmillió dollár áll az ember rendelkezésére – ez Nolan eddigi legdrágább filmje, de úgy általánosságban is a legköltségesebbek közt van. A pénz és a hihetetlenül precíz kivitelezés meg is látszik: a film egyik izgalmas jelenete tartalmazza például egy óriási repülőgép megsemmisülését.
Bár Nolan eredetileg makettekkel akarta eljátszani mindezt, ám végül a miért is ne? – elvet előhúzva úgy döntöttek, hogy élesben valósítják meg. Az akciójelenetek lehengerlőek és a székbe szegeznek, üresjárat nincsen, mert még ha lenne is, a szünet nélkül pulzáló és dübörgő zenei aláfestés eszeveszett tempót diktál. Érezhető egyébként Nolan házi-zeneszerzőjének, Hans Zimmernek a hiánya, aki a gyerekkori kedvenc regénye, a Dűne forgatása miatt mondott nemet Nolannek. Bár ő ajánlotta a Fekete Párduccal Oscart nyert Ludwig Göranssont, aki igencsak elkapta a zimmeri-nolani ritmust, néha kicsit sok az állandóan agyvelőig hatoló dübörgő pulzálás. Az eszeveszett tempóhoz mindenesetre tényleg passzol.
Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.
Eddie Murhpy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.
Az utóbbi időben mindketten tűntek már fel olyan filmben, ami a szórakoztatásnál jóval többet adott: Eddie Murhpy például a 2019-ben a Dolemite Is My Name-ben, Jonah Hill pedig a 2021-es Don't Look Up-ban.
Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.
A történetről röviden:
Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murhpy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.
Klisés az alap, de alapvetően alkalmas lenne szórakoztatásra, hiszen a különböző kultúrák és generációk találkozása örök humorforrás. De ez a film mintha nem is szeretne igazán vicces lenni.
Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).
Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.
Ha nem vágjuk, hogy kicsoda Drake, vagy ha nem láttuk a Tron és a Jucie című filmeket, esélyünk sem lesz érezni a poént.
(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)
Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.
Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.
Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.
Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.
Julia Louis-Dreyfus például tökéletes alakítja a zsidó anyukát, aki nagyon trendinek, haladó szelleműnek és érdeklődőnek hiszi magát, de közben inkább sértő és iszonyat kellemetlen.
Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.
Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.
Érdekes amúgy Eddie Murhpy-t ilyen szerepben látni. Talán egy még drámaibb, még érzékenyebb, még komolyabb filmben izgalmas is lehetne ez az arca.
Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.
És bár a karakter nem ad neki elég teret rá, de Jonah Hill az egyetlen, aki egy kicsit tényleg vicces, szerethető, és olykor igazi embernek tűnik.
És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.
Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.
És nem „felröhögök mert annyira kellemetlen”, csak simán kellemetlen.
A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.
Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).
Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.
De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.
- Csak azt, hogy én is itt vagyok, és én csak mondom, hogy én itt is voltam, és itt is leszek. Nekem is fáj, de én megemelem a kalapomat az Ede bácsi előtt.
- Kár. Milyen kár.
- Mi kár?
- Az, hogy tehetségtelen vagy, Kövesi.”
A Régi idők focijának ez a szép jelenete járt az eszemben, amikor Kern Andráshoz igyekeztem. A végtelenül lelkes, de kétballábas örök tartalék megformálójának elhisszük, hogy ő III.Richárd, Yossarian bombázótiszt, az emlékezetét vesztő Apa, de azt is, hogy ő Sopánka, Kardos doktor, hogy elhozza nekünk Salamon Béla szellemét. Hangja elválaszthatatlan Woody Allentől és Pepin sógortól. És ő énekel a Lövölde térről is, ahol mindig hideg van. Ez a dal is felcsendül január 28-án a Vígszínházban azon a koncerten, amellyel Kern András 75. születésnapját köszöntik.
A színész, aki megtisztel azzal, hogy otthonában fogad, meglepetésemre azzal nyit, hogy ő rendkívül lusta ember, miközben színházi szünnapján éppen egy hangoskönyv felvételéről érkezett. Beszélgetésünket a zenei élőéletével kezdjük, ami nem is volt olyan felhőtlen, mint gondolnánk.
– Nyolcéves koromban elvittek az Operába a Bohéméletre, de egyáltalán nem érdekelt. Apámnak viszont kedvence volt Beethoven D-dúr hegedűversenye. Megvolt lemezen, Schubert Befejezetlen szimfóniájával együtt, de lemezjátszónk nem volt, így a szomszédba jártunk át, szinte havonta meghallgatni. A Beethoven-hegedűversenyt szinte kívülről tudtam, valahogy átöröklődött a szeretete. Amikor bejött a beat-korszak, engem inkább a filmek, a színjátszás, az irodalom érdekelt. Aztán főiskolás lettem, és ott énekelni kellett musicalekből, bár azt mondták, hogy én nem tudok énekelni, de muszáj volt. A táncórákról Verebes Pistával mindig kidobtak bennünket a folyosóra, hogy ne „destruáljuk” a többieket.
Aztán bekerültem a Vígszínházba, ahol hamarosan megjelent Presser Gábor, a Popfesztivál, majd a Harmincéves vagyok, amelybe írtam is ilyen-olyan prózai részeket és énekeltem Hegedűs D. Gézával…
– Ezután kezdtem úgy igazán ismerkedni a zenével. Évekkel később a hanglemezgyárból Boros Lajos keresett meg egy zeneanyaggal, hogy azt énekeljem fel, de az nem fogott meg. Arra gondoltam: mi lenne, ha csinálnék egy lemezt, amire én írnék szövegeket, amiket különböző zeneszerzők megzenésítenének? Így született meg 1985-ben az első, és nagy sikere lett…
– Lövölde tér, Látlak, Amerika, Mikor leszek szemüveges…
– Utána szerettem volna, ha Presser ír nekem egy dalt, de ő „csak” egy egész lemezt vállalt az LGT-tagokkal, Dusánnal, Zoránnal. Ezután következett a Leonard Cohen-lemez, Fábry Péter szövegeivel, majd Heilig Gábor, aki az első lemez zenei rendezője volt, szintén rávett egy újabbra. Így végül eljutottam hatig. A Vígszínházban bíztattak, hogy koncertezzek, de attól féltem, mint a tűztől: megy egy zene, és be kell folyton lépni. Aztán 2012-ben mégis megcsináltuk, bejártuk aztán valami hasonlóval országot. A születésnapi koncertet először a Kongresszusi Központba terveztük, de nem volt jó az időpont, így került újra a Vígszínházba.
– Ezekkel a dalokkal kialakítottál egy saját stílust, a kuplé, a sanzon, a rock, a blues…
– Amikor én elkezdtem az éneklést, a színészlemezek többnyire sanzonok voltak. Én egy kicsit modernebbet akartam.
– Fábry Péterrel megteremtettétek a „pesti” Cohent: Dal utca 7, a Most először Pestet, Gellért szálló…
– Cohen számomra ugyanolyan idol, mint Cseh Tamás. Ezek közérzeti, hangulati dalok. Remélem, hogy általuk bekerülhetek ebbe a brancsba, mint „krónikás”, akik arról mesélnek, hogyan vagyunk, mi van velünk. Persze, hogy pestiesek, mert ezt a világot ismerjük.
– A koncert egyik vendége Hernádi Judit, akivel közös lemezetek is született, és gyakran voltatok, vagytok a színpadon is partnerek.
– Vele jószerével többet találkozom, mint a feleségemmel. Márciusban kezdünk próbálni egy újabb kétszemélyes darabot a Belvárosi Színházban, a Kalamazoot. Kicsit szerelmes, kicsit veszekedős, egy pár öregkori összejövése. Sebestyén Aba fogja rendezni, aki másfajta dolgokkal lett ismert, de szerintem ez jót fog tenni nekünk.
– Kik voltak a pályádon a legemlékezetesebb találkozások?
– Ilyen „rendcsinálásban” nagyon rossz vagyok, kicsit szándékosan is „rendetlen” vagyok, inkább azt szeretem, ha sodornak a dolgok. Amikor Sándor Palival forgattunk, mindig Garas Dezsővel voltunk együtt. Sokat dolgoztam Kútvölgyi Zsikével is. Tizenöt éve mutattuk be és még mindig játsszuk és nagyon szeretjük a Vígszínház Házi Színpadán Az élet, mint olyan című izraeli darabot, amit Parti Nagy Lajos „magyarított” a rá jellemző dumákkal. Annak idén Szinetár Miklós a Szent Johanna címszerepét Zsikére bízta és én lettem a Dauphin. Jurij Ljubimov megnézte ezt az előadást, és azt akarta, hogy Szent Johanna legyen Szonja, a Dauphin pedig Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben.
Az élet, mint olyan (2016) – Vígszníház, Almási J. Csaba
– Hűséges ember vagy a magánéletben és a színészként is. Amikor te 1970-ben bekerültél a Vígszínházba, egy fantasztikus fiatal generáció indult és meg is kaptátok a lehetőséget a kibontakozásra.
– A Vígszínházban én már főiskolás korom előtt is játszottam egy kamasz szerepet Arthur MillerKözjáték Vichy-ben című darabjában. Várkonyi Zoltán ismert engem a Ki mit tud?-ból, zsűritag volt ott. Tetszett neki a paródia, amit csináltunk, és azt mondta: „Maga mutassa meg magát néha”. Tizennégy éves voltam akkor. Aztán néhány év múlva felhívtak a Vígszínházból, hogy jelentkezzem a rendező Horvai Istvánnál. Pont egy ilyen korú fiatalember kellett, a főiskolások már túl „öregek” voltak hozzá, a gyerekszínészek pedig még kicsik. 1965-ben volt a bemutató. A francia kollaboráns Pétain-kormány alatt játszódó történet színhelye egy rendőrségi fogda, a díszlet egy fal volt és egy pad, amelyen a következők ültek: Várkonyi Zoltán, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Darvas Iván, Tomanek Nándor, Pethes Sándor, Szakács Miklós, Molnár Tibor, Bitskey Tibor, Harkányi Bandi. Óriási élmény volt nézni, hogyan hoznak létre egy előadást…
– Azért filmes, rádiós tapasztalatod már volt…
– Úgy kezdődött, hogy tízéves koromban kiválasztottak egy napközis táborból egy kisfilmre. Olyanra, mint amiket a mozikban a híradó és a nagyfilm között vetítettek. Innentől kezdve többször hívtak. Akkor kezdtem el szinkronizálni, rádióban szerepelni és így megismertem szinte az egész színésztársadalmat, mert mindenkivel találkoztam valahol. A maiakat már kevésbé ismerem. Akiket ismertem, azoknak a harmada meghalt. Ha nagyon sokáig élek, senki nem marad. Igaz, addigra a már legfiatalabbak középkorúak lesznek és mindenkit ismerni fogok.
Játszd újra, Sam (2022) - Vígszínház, Gordon Eszter
– Szerencsés vagy, hogy soha nem kellett félned a beskatulyázástól.
– Azért egy időben kellett, amikor a rádióban, tv-ben sok-sok kabaréjelenet után kialakult az a szemlélet a rendezőkben, színházigazgatókban, hogy akinek humora van, játsszon humorosat. Sok nagyon jó színész van, akinek nincs igazán humora, vagy valahol benne van, mégsem mernek rábízni ilyen szerepeket. Rólam meg azt mondták, hogy én tudok ilyent, játsszam el. Egy idő után azt vettem észre, hogy állandóan humorosat játszom, és milyen kevés drámai szerepet. Garas panaszkodott egyszer, hogy mindig sötét drámákban játszik, ahol üldözik, leszúrják, zsidózzák, és annyira szeretne olyan kabarét játszani, hogy a fal adja a másikat, én meg mondtam neki, neked jó, mert Magyarországon ennek van rangja, mert a kabarésokat, a humoristákat egy kicsit mindig lenézik, egyfajta sznobériából. Emlékszem a MacskajátékraMácsai Pál rendezésében Tábori Nóra főszereplésével. Jól ismerem a darabot, mert az első Pesti Színházi előadásnak, amelyben Sulyok Mária játszotta Orbánnét, én voltam Székely Gábor rendező asszisztense. Nóra is remek volt, mert istenien tudta poentírozni azokat a finomságokat, amelyek humorra adnak lehetőséget, egyáltalán nem „ócska kabaré szinten”. De a sok „ócska kabaré” nyomán, amiről őt Horvai Pista mindig le akarta beszélni, ösztönösen meg lehet tanulni, hogy min nevetnek az emberek. Egy időben ugyanez volt a reklámmal, mert úgy vélték, hogy a színész „eladja magát”. Ma meg azt mondják, menjél csak, mert nem a színháznak kell több pénzt adnia, és még az arcod is ismert lesz és ez vonzza az embereket a nézőtérre is. Sok minden változik. Aminek nem változik az ember emberhez való viszonya, az pont olyan, mint 3000 évvel ezelőtt.
– Ez így van, ha előveszek egy ókori szerzőt, úgy érzem, mintha napjainkban írták volna.
– Pedig valamikor gimnazista koromban nagyon untam ezeket a régiségeket. Aztán a 70-es években Karinthy Marci kitalálta, hogy a gorsiumi szabadtéri színpadon Koltai Robival játsszuk el ArisztophanészPlutosz című vígjátékát. Én egy hülye öregasszonyt játszottam, ő meg egy tébolyult öregembert, és nagyon szerettük. A próbákon úgy röhögtünk, hogy beestünk a kukoricásba, ott játszottunk ugyanis. Ezért is lehet elővenni a klasszikusokat, mert az ember ma is ugyanolyan. No meg azért is, mert ma kevés jó darab születik. Amikor a pályámat kezdtem, óriási rangja volt a drámaírásnak. Akkoriban Gyurkovics Tibor, Örkény István, Szakonyi Károly, Csurka István, de Sütő András és Szabó Magda is írták a színdarabokat. Ha ma azt kérnék egy színigazgatótól, hogy jövőre mutasson be egy mai magyar darabot, nagy bajban lenne, mert nem írnak olyant, ami elég izgalmas ahhoz, hogy Molnár Ferenc-i módon megtöltse a színházat. Utoljára talán Csurka tudott ilyent a Házmestersiratóval.
– Molnár Ferenc nemcsak nagyon értett a színházhoz, hanem gondolatai elképesztően a máról is szólnak.
– Volt egy előadásunk Monokli címmel. Fesztbaum Béla összegyűjtött Molnár-jeleneteket, színdarab-részleteket, monológot, novellát, és mi is rácsodálkoztunk, hogy amit mondunk, milyen aktuális. Éppen most olvastam fel hangoskönyvnek A Pál utcai fiúkat. Meg kell halni, olyan gyönyörű! Az én gyerekkoromat is meghatározta. Apám, akit mindig érdekelt ez a pálya, szeretett volna színész, rendező lenni, végül kicsit író lett – az én gyerekkoromról szól a Csata a hóban című regénye – nyolcéves koromban arra kért, hogy olvassam fel A Pál utcai fiúkból az 5. fejezetet.
– A fűvészkerti jelenet, amikor megfürdetik Nemecseket…
– Felolvastam, de azt akarta, hogy legyen izgalmas, amikor a hídon átmennek az őrök, Áts Feri legyen felnőttesebb, Nemecsek pedig igazi gyerek – vagyis „rendezett” engem. Aztán kaptam két jegyet az unokatestvéremtől, aki 1956-ban elment Amerikába, az Ifjúsági Színházban statisztált, vörösingest játszott. Amikor kiválasztottak az első filmhez, kiderült, hogy a címe az lesz: Nemecsek visszatér, mert emlékeztetek arra a szőke fiúcskára, és a főhősnek A Pál utcai fiúk a kedvenc olvasmánya.
– Nem mondhatnád Magadnak Pepin sógorként, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét”.
– Pedig most nem is csinálok olyan sok mindent. Jelenleg a Vígszínházban, a Belvárosiban és a Játékszínben összesen 10 darabban lépek fel. Film jelenleg nincs, és a televíziózás is kiment a divatból. Fiatal korunkban folyton tv-játékokban játszottunk, helyette vannak ma a napi sorozatok, amiket hát… Egyszer hívtak az egyikhez egy nagyobb szerepre, jó sok pénzt is ajánlottak, de valahogy nem szeretnék ezekben játszani. Tehát a tv-ben szinte csak ismétlésekben látszom. Éppen most történt meg, hogy hazafelé jövet bementem egy boltba, találtam magamnak egy télikabátot, és kértem, hogy tegyék el másnapig, hogy megmutathassam a feleségemnek. A fiatal eladó hölgy megígérte, hogy elteszi és megkérdezte: milyen névre. Mondom: Kern. És visszakérdezett. Ez nem jó. Amikor 14 évesen a Ki Mit Tud?-ban szerepeltem, másnap én voltam „az ország Andriskája”. Innentől kezdve sosem volt gondom, hogy felismernek-e.
– A Semmi baj című dalod, ami az egyik kedvencem, azokról a dolgokról, szól, amelyek valóban fontosak egy ember életében. És sajnos sokat mondó az a sora, hogy „Míg a híreken elalszunk, nincsen baj.” Milyen ma Kern András szerint a világ?
– Most éppen borzalmas. Nem tudom, mindig ilyen volt-e, mert sokáig „szakbarbár” módon filmekkel, színházzal, olvasással, no és persze csajozással foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt a politika. Fiatalon tudtam ugyan, hogy egy elnyomott, megszállt országban élünk, de szinte észre sem vettem. A Heti Hetes idején aztán egy kicsit rákényszerültem, hogy valamit értsek a politikából. Most itt van ez a háború, meg a Covid, amiről először félni kellett, aztán azt mondták, hogy semmiség, én meg tavaly karácsony előtt kaptam el, és még mindig ólmos fáradtság van rajtam.
Hogy milyen a világ? Szar… mindenütt azt hallani, hogy mindenhol csak a baj van, a jobboldali televízió azt mondja, hogy mi vagyunk a legjobbak, a baloldali meg azt mondja, hogy az elsők vagyunk a leghülyébbek között. Az az érzésem, mintha az egész világ megőrült volna, de lehet, hogy mindig is így volt. Emlékszem, már a szocializmus idején is azt mondták, hogy a Nyugat hanyatlik. Most is mondják. Én azért szakbarbár módjára teszem a dolgom…
Klippremier: Curtis új dala beszédesebb, mint valaha
A rapper a „Topon vagyok” című dallal indítja az évet. A track címe nagyon is szinkronban van azzal, ami most az előadó-dalszerző életét jellemzi, hiszen idén indítja el önálló, 9 fős, élő produkcióját, a Curtis Live-ot.
Széki Atti, azaz Curtis legutóbb a hiphop közeg népszerű stílusából merített, ami cenzúrázatlanul állított görbe tükröt a magukról hamis hedonista képet mutató, újhullámos rappereknek. Ekkor dolgozott először a többszörös arany- és platinalemezes ikon a műfajban verhetetlen producerrel, Kovács Norberttel, azaz SMiTHMUSiX-szal. A „Pezsgő Kaviár K*rvák” pedig már átlépte a kétmilliós streamet Spotify-on és megjelenés után fél évvel még mindig fent van a streaming platform TOP100-as hazai listáján.
„A „Topon vagyok” igazából a „Pezsgő Kaviár K*rvák” folytatása, mivel a stílus és a mondanivaló is hasonló. Az az irányzat, amit Norbi képvisel a zenében, nagyon megfogott, és az első közös együttműködésünk is nagy siker volt. Itt az ideje, hogy ezt megismételjük és komolyan felnyissuk a szemét a sok képmutatónak” – osztotta meg Curtis, aki nem hibázta el a címválasztást sem, tényleg a csúcson van jelenleg.
„Úgy érzem megtaláltam azt a csapatot, akikkel végre nemcsak a színpadon jó, hanem úgy működünk, mint egy meghitt család.
Büszke vagyok, hogy elindul a Curtis Live, amit mind elismert zenész alkot régi munkatársam és barátom, Vígh Arnold producerként és basszusgitárosként csatlakozik, szintén régre visszanyúló kapcsolat fűz Széles Izához, aki vokalistaként van jelen Hasenfracz Bernadett és Harót Balázs mellett, billentyűsként Demkó Mátyás, gitárosként Géczy Viktor, dobosként Glatz Gabi szállt be a projektbe.”
Januárban már az első próbák során beigazolódott, hogy hihetetlen kémia uralkodik a formáció tagjai közt, akik tavaszi első nagy koncertjükig megállás nélkül gyakorolnak.
Ami pedig a „Topon vagyok” videóklipjét illeti, a nemzetközi hírnevű rendező, Jimy J. Hollywood ismét műalkotást hozott létre egyedi módon megmutatott, olykor sokkoló képi világával.
Majdnem a tengerbe fulladt Spielberg A cápa forgatásán, de neki köszönhetjük a Vészhelyzetet és a Vissza a jövőbe-trilógiát is
Alig vehette át Steven Spielberg a legjobb rendezőnek és a legjobb filmért járó Golden Globe-díjakat, jó esélye van, hogy ugyanezt megismételheti az Oscarral is. Filmjét összesen hét kategóriában jelölték. Remek alkalom ez arra, hogy áttekintsük a 76 éves mester életművét.
Tizenévesen az volt a nagy álmom, hogy filmrendező leszek. Aztán be kellett látnom, hogy semmi érzékem a fényképezéshez, sokkal inkább a betűvetés való nekem. Viszont faltam a filmeket, és nincs még egy filmrendező, aki akkora hatással lett volna rám akkoriban, mint Steven Spielberg.
Én sem rajongok fenntartás nélkül minden filmje minden kockájáért, de A Fabelman családdal megmutatta, hogy mindent tud a filmkészítésről, képes értékes, drámai filmeket is készíteni, fölösleges pátosz vagy rózsaszín cukormáz nélkül.
Tudom vannak, akik szerint, ami Hollywoodból jön, annak nincs, nem is lehet művészi – vagy bármilyen – értéke. Nem vagyok filmesztéta. Lehet, hogy Spielberg életművét nem lehet Felliniével vagy Fassbinderével összevetni. De szerencsére nekünk, egyszerű nézőknek nem is kell.
Megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy egyszerűen hátradőlünk, és jól érezzük magunkat a moziban.
Steven Allen Spielberg 1946. december 16-án született Cincinattiben. A film iránti érdeklődése hamar megmutatkozott: 12 évesen készítette első házifilmjét egy vonatszerencsétlenségről a játékvonata segítségével. 1958-ban cserkészként a fotózás-érdemérem elnyeréséért forgatott egy 8mm-es kisfilmet The Last Gunfight címmel.
Profi rendezői pályafutása a tévénél kezdődött, többek között a Columbo sorozat egyik epizódja is a nevéhez fűződik. Az első igazi áttörést az 1971-es A párbaj jelentette, amely ugyancsak tévére készült, de a sikerét mutatja, hogy a stúdió megkérte a fiatal rendezőt, forgasson még hozzá néhány jelenetet, hogy immár másfél órára duzzasztva mozikban is be lehessen mutatni.
A film izgalmas pszichothriller, amelyben egy unalmas hétköznapi üzletember, David Mann az országúton leelőz egy furcsán közlekedő kamiont. A kamion sofőrje ettől begőzöl, és nem csupán vissza akarja előzni, hanem szabályosan vadászni kezd rá.
Spielberg első mozifilmje az 1974-es Sugarlandi hajtóvadászat volt. (Ha nem számítjuk a 17 évesen forgatott, és nagyrészt elveszett Tűzfényt, ami 600 dollárból készült, és egyetlenegyszer vetítették moziban. Ennek az ötleteit később bedolgozta a Harmadik típusú találkozásokba.)
Ez a filmje azért is fontos, mert ekkor dolgozott először John Williamsszel. Azóta alig akadt olyan Spielberg alkotás, aminek nem ő komponálta volna a kísérőzenéjét.
Az üldözős roadmovie a mai napig a Spielberg rajongók egyik kedvence. Goldie Hawnt élete talán legdrámaibb szerepében láthatjuk, és ne feledkezzünk el a magyar szálról sem: a film operatőrje az a Zsigmond Vilmos volt, aki később A harmadik típusú találkozásokban is együtt dolgozott Spielberggel.
Bár a film pénzügyileg nem teljesített jól – a mai napig Spielberg legkevesebb bevételt termelő mozija –, a kritika elismerte, a fiatal rendező megcsillogtatta tehetségét:
A Sugarlandi hajtóvadászat az első film, amelyben a kamera egy autó belsejében teljes 360 fokos fordulatot vesz, és az első ülésről átmegy a hátsóra, mindezt úgy, hogy közben zajlik a dialógus.
Az 1975-ös A cápa végre meghozta az igazi kasszasikert a számára. A két évvel később bemutatott Csillagok háborújáig ez volt minden idők legtöbb bevételt hozó filmje.
Pedig nem ment zökkenőmentesen a forgatás, Spielberg kishíján vízbe fulladt, ráadásul 100 nappal túllépték a forgatásra szánt időt, a filmet gyártó Universal Studios már a projekt elkaszálásával fenyegetőzött. De a film magasan túlszárnyalta az elvárásokat, nem csak anyagilag aratott sikert, de a kritika is jól fogadta.
Igaz, az utóbbi időkben többen kritizálták az alkotást a cápák megítélésére tett negatív hatásáért, illetve azért, mert a fontos szereplők mind fehér férfiak: feketék egyáltalán nem szerepelnek a filmben és a nők sem kaptak jelentős feladatokat.
A mai napig nincs még egy horrorfilm, ami ennyire mélyen hatott rám a való életben. Egészen a közelmúltig nem tudtam szorongás nélkül úszni a tengerben, csak az elmúlt években sikerült leküzdenem a „Spielberg-hatást”.
Az 1977-es Harmadik típusú találkozásokbanSpielbergA cápa után ismét Richard Dreyfusst kérte fel a főszerepre.
Az ufós sci-fi meghozta Spielberg első Oscar-jelölését is rendezőként, bár még sokat kellett várnia, hogy valóban kezében szoríthassa a szobrocskát.
A film alapműnek számít, különlegessége, hogy a legtöbb hasonló filmmel ellentétben az űrlények nem az emberiség életére törő gonosz szörnyetegek. A rendező sokszorosan átlépte a büdzsét és a forgatási határidőket, de a film végül nemcsak a kritikusok méltatását nyerte el, de a jegypénztárakban is jól muzsikált.
A harmadik típusú találkozások volt Spielberg első közreműködése Michael Kahn vágóval, aki azóta az összes filmjében társalkotója lett a rendezőnek.
A Meztelenek és bolondok, Spielberg első vígjátéka a mai napig vegyes megítélésű. A kritikusok már az elkészültekor is fanyalogva fogadták. Ugyanakkor a speciális effektek terén több forradalmi megoldást alkalmaztak a filmben, még Oscar-díjat is nyertek érte az alkotók.
A film érdekessége még, hogy Bob Gale és Robert Zemeckis írták, akik később olyan sikerfilmeket készítettek Steven Spielberg bábáskodásával, mint például a Vissza a jövőbe trilógia.
Spielberg pályafutásának következő fontos állomása az 1981-es Az elveszett frigyláda fosztogatói. A kalandfilm műfaját megújító mű 1981 legnagyobb kasszasikere lett, összesen öt Oscar-díjat nyert és meghozta Spielberg második rendezői jelölését, habár ezúttal sem ő lett a befutó. Az Indiana Jones franchise-nak idén jön ki az ötödik darabja, amit a csalódást okozó negyedik epizód után meglehetősen vegyes érzelmekkel várnak a rajongók.
Ekkor indult Spielberg produceri karrierje is, az 1982-es Poltergeisttel. Spielberg méltatásakor általában a rendezői filmjeit emeljük ki, pedig producerként is olyan címeket köszönhetünk neki, mint a már említett Vissza a jövőbe trilógia, a Szörnyecskék, a mára kultusz filmmé nemesedett Kincsvadászok vagy például a Men in Black – hogy csak néhányat említsek.
Valószínűleg nem vagyok egyedül a korosztályomban, akinek az 1982-es E.T.– a földönkívüli jelentette az első találkozást a mester filmjeivel. A premierre az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon került sor, ahol zajos sikert aratott. Kathleen Kennedy, akinek ez volt az első producerként jegyzett filmje, így emlékezett vissza:
„Nem lehetett hallani a film végét, mert az emberek állva dobogtak és kiabáltak… Életem egyik legnagyobb élménye volt.”
Az E.T. minden tekintetben óriási siker volt. Látványvilága a mai napig meghatározó, rengeteg filmben, sorozatban próbálták utánozni, ha a 80-as évek Amerikáját kellett megidézni. Legutóbb a Stranger Thingsben láthattuk ezt a miliőt.
A film különböző momentumait előszeretettel idézik fel más alkotók is. A hold előtt repülő bicikli a filmtörténet egyik legikonikusabb mémjévé vált, akárcsak E.T.„Telefon haza” mondata.
1984-ben Spielberg Frank Marshall és Kathleen Kennedy létrehozták saját produkciós vállalatukat, az Amblin Entertainmentet. A cég logójában is a hold előtt bicikliző Eliot és E.T. látható.
Az Indiana Jones és a végzet temploma az eredeti trilógia legvitatottabb darabja (személy szerint a 89’-es Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag a kedvencem). Állítólag maga Spielberg sem kedveli annyira. Az ő életében mégis nagy jelentőségű lett: a forgatáson ismerte meg második feleségét, Kate Capshaw-t.
A 80-as évek végéről még fontos említeni a Bíborszínt, amely gyökeresen más jellegű, mint a korábbi kasszasikert hozó közönségfilmek. A komoly téma ellenére sikeres lett, a kritika is jól fogadta. Mégis, manapság leginkább azért szokták emlegetni, mert ebben a filmben debütált a filmvásznon Whoopy Goldberg és Ophra Winfrey is.
A film 10 Oscar jelölést kapott, de egyet sem kapott meg végül. További érdekesség, hogy a zenét kivételesen nem John Williams, hanem Quincy Jones komponálta.
Az 1987-es A nap birodalma (a még gyermek Christian Bale és John Malkovich főszereplésével) és az 1989-es Örökké nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket annak ellenére, hogy ez utóbbi volt Audrey Hepburn utolsó filmje.
Apró érdekesség: Spielbergnek felajánlották az Esőember rendezését, de végül nem tudta elvállalni az Indiana Jones-sorozat harmadik darabja miatt.
Az 1991-es Hookot nem feltétlenül tartják számon Spielberg legfontosabb alkotásai között, nekem viszont személyes kedvencem, csak moziban négyszer néztem meg. 14 évesen nagyon szíven talált a felnőtté válás problematikáját boncolgató etűd. Utólag fura belegondolni, hogy az ekkor még „csupán” 56 éves Maggie Smith már itt is nagymamát játszott.
1993-ban jött Spielberg egyik legikonikusabb vállalkozása, a Jurassic Park. Sokan kritizálták, amiért meglehetősen leegyszerűsítette Michael Crichton könyvét, de a magam részéről az életre kelt dinók fantasztikus látványáért mindent megbocsátottam neki.
Amit talán kevesen tudnak: a Crichtonnal való együttműködés egyik leágazásaként csak úgy mellékesen Spielberg bábáskodott minden idők talán legismertebb kórházsorozata, a Vészhelyzet létrehozásánál is.
1993-ban a Schindler listája végre meghozta Spielbergnek a régen áhított Oscar-díjat, sőt mindjárt kettőt: legjobb rendező és legjobb film. Az alkotás 12 jelölésből összesen hatot nyert el. A két régi alkotótárs, John Williams és Michael Kahn is örülhetett.
Érdekesség, hogy abban az évben két Spielberg-film is versenyzett a legjobb hang kategóriában az Oscarért, a Jurassic Park és a Schindler listája . Azt a szobrot végül a dinók hozták el.
Spielberg állítólag meg volt róla győződve, hogy a filmbe fektetett 22 millió dollár minden centje elvész, de több mint 320 millió dolláros bevételt hozott.
A Schindler listájának különlegessége, hogy szinte teljes egészében fekete-fehérben forgatták, s ez a mai napig a legtöbb bevételt termelő fekete-fehér film.
Spielberg három év szünetet tartott, ez a leghosszabb idő a karrierjében, amikor nem rendezett filmet. Az 1997-es Az elveszett világ: Jurassic Park és a lázadó rabszolgákról szóló Amistad sem nevezhető bukásnak, mégsem tartják számon őket az életmű legfontosabb alkotásai között.
De nem kellett várni sokáig az újabb kultuszfilmre, hiszen 1998-ban érkezett a Ryan közlegény megmentése. A film a normandiai partraszállásnak állít emléket és a D-Day eseményeinek szinte dokumentumfilm hűségű felidézésével örökre beírta magát a filmtörténetbe.
Spielberg és a Schindler listáját is jegyző operatőr, Janusz Kamiński, számos II világháborús dokumentumfilmet megnézett, Leni Reifesntahl náci propagandafilmjeit, festményeket, fotókat. A legnagyobb inspirációt persze Robert Capa világhírű, Omaha Beach-en készült fotóiból merítette.
Számos veterán, aki részt vett a partraszállásban, azt mondta, sosem látták még ilyen hiteles ábrázolását a híres hadműveletnek, többen végig sem bírták nézni, mert traumatizálta őket az események élethű felidézése.
A háborús eposz meghozta Spielberg második rendezői Oscar-díját.
Az utóbbi 20 évben Spielberg sok műfajban kipróbálta magát. A 2000-es évek elején az A. I. Mesterséges értelemmel és a Különvéleménnyel visszatért a sci-fi világába. Utóbbiban Tom Cruise játszotta a főszerepet, akivel olyan jól sikerült a közös munka, hogy Philip K. Dick története után egy újabb sci-fi klasszikus, H. G. Wells Világok harcának a 2005-ös feldolgozásában is Cruise-é lett a főszerep.
A valós eseményeken alapuló Kapj el, ha tudsz és Terminál című filmekkel Spielberg ismét megmutatta, hogy a vígjátékot műfaja sem áll távol tőle. De a következő igazi nagy dobása a tragikus eseményeket feldolgozó München lett.
Az izraeli olimpikonok meggyilkolásával vádolt palesztin terroristák levadászásának története azért is érdekes számunkra, mivel több jelenetét is Budapesten forgatták.
Bár a film összességében mind a nézők mind a kritikusok körében sikert aratott, akadtak, akik bírálták a történeti pontatlanságok miatt.
Sokak meglepetésére a film az öt Oscar-jelölésből egyet sem váltott szoborra.
A 2008-as Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a legtöbb rajongónak csalódást okozott. A 2011-es, komputeranimációval készült Tintin kalandjai üdítő kitérője után ismét történelmi dráma következett. A Lincoln Oscar-díjat hozott a főszerepet alakító Daniel Day-Lewisnak.
A következő években Spielberg rendezett hidegháborús thrillert (A kémek hídja), gyerekfilmet (A barátságos óriás), politikai krimit (A Pentagon titkai), és sci-fit a virtuális valóságról (Ready Player One).
Igazán nagy figyelmet azonban legközelebb 2021-ben sikerült ébresztenie, amikor bemutatták rendezésében a West Side Story új változatát. A musical teljesen új terepet jelentett az idősödő rendező számára.
Első ránézésre merészségnek tűnhet, hiszen az 1961-es változat Natalie Wood főszereplésével sokak számára etalon. Spielberg azonban ismét remekművet alkotott. A kritika és a közönség is elismeréssel fogadta az elkészült filmet.
Sokak szerint Spielberg verziója jobb az első feldolgozásnál, már csak azért is, mert jobban követi az eredeti színdarabot.
Sajnos anyagi értelemben a film mégis bukás lett, ami részben a Covid hatásának tudható be, de az is közrejátszhatott benne, hogy több országban betiltották Iris Menas transznemű színész szerepeltetése miatt.
Érdekesség, hogy Valentinát az a Rita Moreno alakítja, aki a 61’-es változatban Anitát játszotta.
Spielbergnek a film ismét Oscar-jelölést hozott legjobb film és legjobb rendező kategóriában is, és bár egyiket sem vihette haza, mindkét kategóriában ő a legtöbbször jelölt alkotó.
Legújabb opusza, A Fabelman család részben önéletrajzi alkotás, részben Spielberg szerelmi vallomása a film felé.
A film a jegypénztárakban eddig sajnos nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, szakmai elismerésben viszont nincs hiány, a Golden Globe-on például öt jelölésből a legjobb drámai film és a legjobb rendező díját is elhozta, és időközben az is kiderült, hogy hét Oscar-jelölést kapott, köztük legjobb film és legjobb rendezés kategóriában, jelezvén, hogy még korai lenne leírni a 76 éves mestert. A két kategóriában immár 12, illetve 7 jelölésnél tart. Nem lepne meg, ha az Amerikai Filmakadémia tagjai idén is úgy találnák, hogy az év legjobb rendezőjét Steven Spielbergnek hívják.
Apa (2021) - Vígszínház, Dömölky Dániel
