Szívügyük volt a Zárójelentés – találkozás Szabó István új filmjének alkotóival
Szabó István beleszőtte a filmbe Eperjes futball-szeretetét. A színész még ma is lejár a Fradi-öregfiúkhoz, néha egyetemi tanítványaival is focizik, és a rendező kihasználta ezt a lehetőséget. „Ebben a jelenetben komoly tanítás van arról, hogy miképp kell bocsánatot kérni, és még humor is van benne.”
„Isten nem nézi tétlenül a félrevezetést” – mondja a szószékről Kristóf atya. „Lehet, hogy az ember egy adott pillanatban úgy érzi, hogy Isten oldalra nézett, de nem: Isten mindig tudja, mikor kell közbelépni. Hagyja, hogy esetleg a tévelygő is jó útra térjen, de ha nem, akkor jelét adja, hogy ne tovább.”
Eperjessel egyet értünk abban, hogy, miként az Apa című filmnek, a Zárójelentésnek is lehetne az alcíme: egy hit naplója. Itt mind az orvos, mind a pap mélységesen hisznek a maguk hivatásában, a maguk igazában, és ettől semmi sem tudja őket eltántorítani.
Klaus Maria Brandauerrel már a Redl ezredesben és a Hanussenben is voltak fontos közös jeleneteik, és most, hogy újra együtt játszottak, „ott folytatták, ahol abbahagyták”, mintha nem is telt volna el olyan sok idő. De hasonló volt az érzése a többiekkel kapcsolatban is. „Mondtuk egymásnak: csípj meg, hát van ilyen, ennyi nagyszerű színész így együtt…nagyon harmonikusan dolgoztunk, szinte már gyanús volt. Már az egész forgatás megéléséből lehetett érezni, hogy jó lesz a film.” A légkörre jellemző volt, ahogyan a nagybeteg Andorai Pétert körbevették. „Már nem nagyon tudott mozogni, ahogyan kijöttünk egy-egy jelenetből, egymás váltottuk, hogy beszélgessünk vele…” De Eperjes szívesen emlékezett arra a jelenetre is, amikor Brandauerrel a kocsiban ülve éneklik: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…”
Ismét egy kulcsmondatot idézünk, amely a színész kérésére került be a filmbe: „Talán a legnagyobb bűn a mulasztás” – hangzik el a pap szájából a temetési jelenetben, amikor az öngyilkosságot elkövető énektanárnőt búcsúztatja.
„Az öngyilkosokat most már a katolikus egyház is temeti, mert ha nem szabad akaratából, hanem kétségbeesésében követi el, akkor terheltségi állapotban van. És a pap mulasztott, mert nem adott választ neki, amikor a tanárnő elájult, majd a sekrestyében megkérdezte a paptól: amikor Krisztus a keresztfán haldokolt, nem hitt? De hitt, csak megkísértette az az érzés, hogy nem tudta jól csinálni azt, amiért jött. Ennek megmagyarázására azonban nem volt alkalmas a pillanat, és a pap azt hitte, hogy lesz még rá mód. Úgy gondoltam, hogy mint pap, így fogalmazom meg a filmben. Mulasztottam, tehát bűnös vagyok. Ezt a mondatot Pista is nagyon megszerette. Egy középkori szenttől, filozófustól származik: nagy bűneinket, amikor Isten elé kerülünk, talán megbánjuk, de a mulasztásainkat észrevesszük-e?”
Koltai Lajos 1979-ben a Bizalom című Oscar-jelölt filmben dolgozott először együtt Szabó Istvánnal. Azóta szinte elválaszthatatlan alkotótársak.
„Együtt öregszünk, együtt történik meg velünk minden a világban, amelyet eléggé egyformán látunk. Barátságunk szinte testvéri viszonnyá vált. Nagyon össze vagyunk nőve, úgy is tekintenek ránk a világban, mintha egypetéjűek lennénk – mondja a szakmában csak „Sutyiként” emlegetett operatőr, aki elmondhatja magáról, hogy ő a rendező „szeme”.
– István akkor is tudja, hogy én mit látok, amikor nem néz bele a kamerába, ha pedig úgy érzi, hogy közelebb kellene menni, nézi a kezemet és látja, hogy már elindultam. Annyira értjük egymást, hogy már szólni sem kell. Mindkettőnknek elég jó szeme van, egy fantasztikus művészettörténet-tanármő tanított meg bennünket arra, hogyan kell egy képet megnézni, hogyan alakul ki egy kompozíció, hová visz egy vonal, hol van egy fényfolt, amire koncentrálni kell. Így lettünk képmániások…”
Már-már ugyanebbe a körbe tartozik Klaus Maria Brandauer, akivel Koltai továbbá három filmet készített, köztük a színész által rendezett Mario és a varázslót, éppen ezért kitörő lelkesedéssel fogadta, amikor kiderült, hogy Szabó István az egykori Mephistót képzelte el az orvos szerepére. „Klaus most látta először a kész filmet, és nagyon boldog volt, hogy egy teljesen másfajta filmet is tudunk közösen csinálni, mint ami korábban jellemző volt ránk.”
(Ezekben a hetekben egyébként az Egyesült Államok 25 nagyvárosában került újra a mozikba a Bizalom, a Mephisto és a Redl ezredes).
A Zárójelentés számomra az arcokról szól, talán Ingmar Bergmannál láttam utoljára ennyire meztelenre vetkőztetett arcokat.
„A közelség nemcsak a felfedezést jelenti, hanem bele is akarunk látni az emberbe. Mindig nagyon szerettem az emberi arcot, a humán közlést. Jól mondja, mindketten imádjuk Bergmant, ráadásul ő is úgy mesélt el történeteket, ahogyan mi. Az egyik legnehezebb dolog következetesen elmondani egy olyan történetet, ami ott tartja a nézőt a székben. Az egész film az arcok ütközetéről szól, ezért kell olyan közel menni hozzájuk, hogy megértsük az egyes szereplők reakcióit. Ez csak ilyen közelről, a környezet teljes kizárásával érvényesülhet. Csináltam ezt már nagyon régen kézikamerával az Ajándék ez a nap című filmben. Egyik kezemben volt a kamera, a másikkal pedig magamhoz húztam a színészt. Az arcok erejére számítunk ebben a filmben, az összes arc beszél és szépséges is. Például Csomós Mari arcán ott van az a 70 év, amit végigélt a férjével.”
De a polgármestert alakító Stohl András viszont, amikor megkérdezi az orvostól: „Van még valami?”, olyan vérlázító a közelin, hogy az ember legszívesebben megütné…
Brandauer arcának nagy előnye, hogy kevésbé karakteres, ezért is tud annyiféle lenni, és ezt az operatőr ezúttal is kihasználja. „Klaus nagyon képes mindenféle átváltozásra, és már nagyon régen volt ilyen közelségben kamera előtt. És látjuk rajta a fürkészést, ahogyan megpróbálja a másik embert megérteni, figyeli, mit beszélnek körülötte, hogyan lehet viselkedni egy olyan helyzetben, amikor egyszercsak hömpölyögni kezd a múltja? Az ő szerepe egy állandó próbatétel: megfelelni vagy kikerülni? Szerintem ezt tökéletesen oldotta meg.”
Van a filmben egy jelenet, amelyből számomra a Mephisto egyik képsora ugrik be és Koltai Lajos azonnal tudja, hogy ez az „ajtókeretbe zárt ember” képe, előtte a polgármesterhez vezető vörös szőnyeggel. Mephisto hasonlóképpen indul el a Tábornokhoz, hogy közben járjon eltűnt színésze ügyében.
„Ott olyan elképesztő térben volt, amiben szinte nem is lehetett létezni. Itt, amint belép, ott marad az ajtómagányban. Már csak a kettejük közötti távolságot kellett megrajzolni, ami mozdíthatatlan. Aztán újra nagyon közel vagyunk hozzá: mi történik benne, hogy számol le ezzel a helyzettel? Odamenni, rákiabálni, vagy kimenni? Végül kimegy.”
A film egy emelkedett fináléval zárul: az orvos visszatalált régi álmához, az énekléshez, és a Tannhäuser zarándokkórusában látjuk-halljuk őt. Ezt a Wagner-operát Szabó István már megrendezte Párizsban, és erre épült a Találkozás Vénusszal című film is. Ez a nagy erejű zene mutatja meg egy ember döntését, megtisztulását.
Koltai Lajos is a csapatmunka szépségét dicséri. Első asszisztense, Nagy András segített neki a digitális technikában, és remek stábot épített ki köréje.
„Mindenki szeretettel volt jelen, szerettek minket, szerették az ügyet. Ugyanez mondható el a színészekről is. Várták, hogy Pista filmet csináljon és együtt dolgozhassanak az összetartozó emberek. Ebben a szelíd szépségben telt a forgatás, nem úgy mentünk ki nap nap után, hogy megússzuk. Többen mondták már, hogy ez lejön a vászonról is.”
Az operatőr közben ismét rendezni készül. Több téma is foglalkoztatja: az utolsó amerikai nő története, akit gázkamrában végeztek ki, de szívesen dolgozná fel Erzsébet királyné és gróf Andrássy Gyula viszonyát, vagy a nagy feltaláló, Nikola Tesla életét, aki együtt dolgozott Budapesten Puskás Tivadarral, és magyar szerelme is volt.
Miután távozom a Puskin Kávéházból, eszembe jut, hogy nem kérdeztem rá egy előző napi döbbenetes élményemre: az orvos áll az énektanárnő kapuja előtt, és Brandauernek hirtelen mintha Szabó István-arca lenne. Operatőri bravúr, vagy csak az én látomásom?
