hirdetés

KULT

„Mint kisgyereknek lenni egy más ritmusra járó cukorkaboltban” – New York kulturális élete egy magyar szervező szemével

Szegedi Márton négy évig dolgozott kulturális szervezőként a világ talán legsokszínűbb városában, emellett ő maga is rengeteg programon vett részt. Tapasztalatairól mesélt.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. május 28.


Link másolása

hirdetés

Márton 2017 februárjában költözött New Yorkba, hogy a helyi Magyar Kulturális Intézet munkatársaként hazai produkciók bemutatkozását segítse a tengerentúlon, amerikai közönség előtt.

A város természetesen nemcsak szervezőként, hanem kultúrafogyasztóként is óriási hatással volt rá: bár a járvány kitörése, mint mindenkiét, az ő munkáját is befolyásolta, de így is rengeteg maradandó élménnyel tért haza idén tavasszal.

Többek között ezekről beszélgettünk vele.

– Először is lenne egy általános kérdésem: mennyire van meg a nyitottság egy amerikaiban arra, hogy elmenjen egy magyar vonatkozású kulturális programra?

– Négy év után a tapasztalatom az, hogy a nyitottság mindenképp megvan bennük, inkább azt nehéz elérni, hogy a kinti kulturális túlkínálatban látható legyél. Magyarországnak még nincs olyan kialakult brandje Amerikában, mint más európai országoknak, például Franciaországnak, Olaszországnak, vagy akár a skandináv államoknak. Ezekről a nemzetekről kint majdnem mindenki azonnal tud valami konkrétumra asszociálni, mint az Eiffel-torony, a spagetti, vagy az IKEA. Ezek a hívószavak Magyarország szempontjából odakint nem alakultak ki.

Persze, említhetjük Bartókot, Puskást, a tokaji bort vagy a szegedi paprikát, de ezek jóval kevésbé univerzálisak, mint általában hisszük. Megfordítva: ha egy amerikainak rajongásig fontos az európai foci, valószínűleg hallott már Puskásról, de nem azért, mert az Egyesült Államokban közismert, hanem azért, mert a saját érdeklődési körében egy magyar ember is ismerheti például a legobskorúsabb vietnami ambient előadót.

hirdetés
Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy az USA és New York történelmét, kulturális életét milyen sokszor befolyásolták érdemben búvópatakként a magyarok és magyar származású amerikaiak – mégis, ezekről az amerikaiak a legtöbb esetben semmit sem tudnak, külön fel kellett hívni rájuk a figyelmet. Klasszikus példa Tommy Ramone, a Ramones alapítója, aki Erdélyi Tamás néven Budapesten született, és a családja 1956-ban menekült el Magyarországról, aztán végül Queensben telepedtek le.

Fontos talán azt is megemlíteni, hogy New York a világ első számú kulturális fővárosa is, ahol az egyes művészeti ágak szakértői nagyon is képben vannak a magyar művészekkel; például a komolyzene vagy a képzőművészet terén Kurtág, Liszt vagy Moholy-Nagy megkerülhetetlen kulcsnevek. Szóval az országunknak rengeteg erőforrása van, a kihívás szerintem inkább az, hogy ezeket odakint az egyes szektoroknak és a kultúrafogyasztók különböző csoportjainak megfelelő módon lehessen „eladni”. Ehhez természetesen rengeteg pénzre és kitartásra van szükség.

Gera Marina (fotó: Szegedi Márton)

– Biztos számtalan fontos szakmai emléket hoztál magaddal. Mire vagy legbüszkébb ezek közül?

– Kicsit modoros leszek: olyan sok emlékem van, hogy nehéz közülük egyet-egyet külön kiemelni.

Az biztos, hogy az eddigi pályafutásom egyik legizgalmasabb, de mindenképpen legnagyobb volumenű projektje a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Balett 2018 őszén megvalósult kéthetes New York-i vendégszereplése volt, amely köré egy egész fesztivált szerveztünk. Az Operaház kinti bemutatkozása hatalmas volumenű szuperprodukció volt, és a nézőszámok is visszaigazolták a sikerét.

Szintén 2018-ban volt lehetőségem megszervezni egy kiállítást a tragikusan fiatalon elhunyt fotóművész, Hermann Ildi képeiből, amelyek New Yorkban élő magyar származású Holokauszt-túlélők élettörténetét mutatták be. Erre Ildi is ki tudott utazni, alig háromnegyed évvel a halála előtt.

2019-ben izgultunk és örültünk együtt Gera Marinával, aki abban az évben megnyerte az „Örök tél” női főszereplőjeként a Nemzetközi Emmy-díjat, ráadásul az Emmy-hétvégét megnyitó hivatalos szűk körű szakmai programot az Emmy Akadémia megkeresése nyomán a magyar főkonzulátuson szervezhettük meg. Sokkal kisebb kaliberű volt, de hasonlóan jó szívvel gondolok vissza rá, amikor 2019 őszén megtörtént a helyi Magyar Örökség Fesztiválon a Bajdázó zenekar első amerikai fellépése, kivételesen nem helyi, hanem az ott élő magyar közönség előtt.

– Eleve New Yorkban élő magyar művészeknek is szerveztél fellépéseket?

– Röhrig Gézával volt több közös programunk, de említhetem Pankovits Nikolett magyar-amerikai jazzénekesnőt, Boncz Ádám színművészt vagy Steven Balog képzőművészt, azaz Balogh István Vilmost, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió egykori tagját. Mindegyikükkel sok közös, sikeres projekten dolgozhattam együtt.

Ádám még 2013-ban készített egy monodráma-feldolgozást Kertész Imre Nobel-díjas regényéből, a Sorstalanságból, amit a felkérésünkre 2019-ben az író születésének 90. évfordulója alkalmából felújított. Rozs Tamás csellóművész kísérte őt, a produkciót pedig egy zsinagógából kialakított színházban adták elő a Broadway közelében. Azt gondolom, hogy egy nagyon szép és méltó emlékprogramot sikerült együtt tető alá hoznunk.

– Kultúrafogyasztóként hogyan próbáltál eligazodni a rengeteg programlehetőség között?

– Az elején leginkább sehogy, mivel annak is örültem, ha egyáltalán megtaláltam, merre kell metróval mennem. Beletelt jó pár hónapba, mire már nem éreztem teljesen elveszettnek magam. Annyi biztos, hogy New York teljesen más ritmusra jár Budapesthez képest, szóval először is el kellett döntenem, hogy pontosan mi érdekel engem ebből az elképesztő túlkínálatból. Honlapokat nézegettem, majd miután lettek helyi ismerőseim, már tudtam rájuk is hagyatkozni. Van egy saját szabadidős zenei projektem (ez a szegedi marci zenél, a legutóbbi album premierje a Szeretlek Magyarországon volt), emiatt leginkább a hasonló kísérletezős zenei produkciók állnak közel hozzám, zömében ilyen koncertekre jártam el.

Hihetetlen felismerés volt, hogy itt tényleg mindent meg lehet nézni és hallgatni: azokat, akik korábban soha nem jutottak el Budapestre, vagy akik jöttek volna, de végül közbejött valami… Tényleg mindenkit. Úgy érzed magad, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban. Nem kevés pénzt költöttem koncertjegyekre, és egyiket se bántam meg.

Az előre betervezett nagy nevek mellett szerettem csak úgy odacsöppenni is helyekre. Ilyen esetekben a legtöbbször azt tapasztaltam, hogy az ottani legklasszikusabb értelemben vett amatőr zenészek is sokszor meghaladják a hazai független szcéna színvonalát, ráadásul a ki-ha-én-nem szerepjáték nélkül. Egyáltalán nem éreztem azt a művi valakinek látszani akarást, amivel itthon sosem tudtam mit kezdeni. Számos olyan wannabe underground „szupersztárt” tudnék említeni itthonról, aki előtt jóformán az ajtót sem lehetett becsukni, akkora volt az egója. Ezt kint egyáltalán nem tapasztaltam: bárkivel is ültem le beszélgetni, mindenki kíváncsian és érdeklődően állt hozzám, vagy általában a zenéhez.

– A kint töltött évek során mennyire követted figyelemmel az itthoni zenei történéseket?

– Igyekeztem, már csak a munkám miatt is, de az egy dolog, hogy az ember cikkeket olvas és amikor itthon tölt 1-2 hetet, megpróbál eljutni néhány koncertre. Persze ezzel együtt se voltam annyira benne a sodrásban, mint előtte, és őszintén szólva, egy kicsit lemaradva is érzem most magam. Nyilván a harmadik hullám kezdetére hazaérve mostanáig semmi lehetőségem nem volt képbe hozni magamat az itthoni zenei szcénával, remélem, ez nagyon hamar változni fog.

– Ha már szóba került a harmadik hullám: a járvány, gondolom, nálatok is mindent felforgatott.

– Egyik napról a másikra teljesen be kellett zárnunk és átállnunk az online működésre.

Nem gondolnád, de ez néha melósabb, mint egy fizikai rendezvény, ahol a nap végén legalább egyértelmű visszajelzés jön a közönség részéről.

Nyilván ez a modell ideig-óráig életképes, de egy kulturális intézettől végül is hús-vér interaktivitást várnak el az emberek, szerencsére azonban most már belátható időn belül New Yorkban is újra a fizikai rendezvények ideje jön el.

A Bajdázó zenekarral (fotó: Nagy Ildikó)

– Nem bánod, hogy ezt már nem vártad meg?

– Nem, mivel várhatóan hosszú folyamat lesz az újrarendeződés. Mire New York visszanyeri a régi fényét, amúgy is lejárt volna a kiküldetésem. Rengeteget profitáltam a kint töltött éveimből, és az ott megszerzett tapasztalatokkal, meglátásokkal próbálok továbbmenni az életben. Úgy látom, hogy az itthoni előadók közül eddig szinte mindenki féligazságok és részinformációk nyomán próbálkozott kijutni a tengerentúlra, szóval jó lenne, ha ezen lehetne változtatni, így a transzatlanti kulturális kapcsolatok ápolása továbbra is a szívügyem marad.

(Címlapfotó: Szegedi Miklós)


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: