Szeged költője: Juhász Gyula
Hiába volt a század eleji nagy irodalmi fellendülés egyik vezető lírikusa, A Holnap lelkes szervezője, a Nyugat-nemzedékének nagy költői közt neki jutott a legtragikusabb, legnehezebb sors. Ráadásul depressziójából fakadó „örökös vidéki száműzetése” a Nyugat élvonalában sem tarthatta meg. Pedig sajátos helye volt ott, a szegényparasztság sorsát elsíró népi jelleg volt költészetének közösségi mondanivalója. Kassák mellett, József Attila előtt ő volt a magyar munkásosztály sorsának legjelentősebb szószólója, ezek a témájú versei egész életét végigkísérték.
Lírájára hatott Ady, Reviczky, Komjáthy, Kiss József és a francia impresszionizmus, gondolkodására pedig Nietzsche. Volt papnövendék és forradalmár, tanár és színházigazgató, újságíró, főszerkesztő, de leginkább költő. Mélabús, reményvesztett, zárkózott poéta, ki rövid versekkel, többnyire szonettekkel állt elő. Kedvelte a párrímes „japános” műfajt, ő honosította meg a villoni balladaformát, de írt vagy 30 rímtelen, a szabad vershez közelítő jambikus költeményt is. Kisregényét, az 1924-es Orbán lelke címűt ma is sokan ismerik, elbeszélések is kerültek elő tollából, újságírói munkájában azonban olykor gúnyos, parodizáló készsége is megmutatkozott.
A költészettel alig barátkozók a Tiszai csönd című költeményét és az Anna-verseket ismerik, amik az örök asszony iránt érzett reménytelen szerelmet örökítették meg. Múzsája, a Nagyváradon megismert Sárváry Anna színésznő azonban nem viszonozta a félszeg költő érzelmeit, így a húsz hozzá és róla szóló vers csak plátói vonzalomból fakadt.
Ezek közül legnépszerűbb a Milyen volt és az 1926-os Anna örök című, ami végérvényesen – bár már mintegy isteni magaslatra emelve – zárja le az Anna-szerelmet. Az ebben megörökített Anna már nem a Váradon megismert színésznő, hanem egy idealizált lény, egy olyan szimbólum, ami az emlékek feledhetetlenségét hirdeti.
Juhász Gyula szerelmi költészetét már a kezdetektől a reménytelen vágyakozás fejezi ki, aminek Anna csak tárgyat és igazolást adott. A későbbi Júlia-versei a hála és a lelki béke dalai, így nem is volt olyan sokrétű téma, ezért 1923 után verseiben visszatért az örök Annához, amit az életében felbukkanó más nőalakok (Zöldi Vilma, Tamás Anna, Hajnal Finike stb.) sem befolyásoltak. Anna a későbbi vallásos lírában is megmutatkozott, a Mária-kultusz elemeiben.
A vallásosság már diákkorában is megérintette, még az iskolát is elhagyta – épp érettségi előtt - és a piaristák váci noviciátusába ment papnövendéknek. Az aszkézisbe meneküléssel próbált segíteni lelki problémáin, de hamar kiderült, hogy nem neki való az a világ. 1900-ban visszament Szegedre, váci élményei később „A tékozló fiú” című művében köszöntek vissza. Budapesten végzett magyar-latin szakon, de középiskolai tanári oklevelének megszerzése után csalódott, mert nem kapott fővárosi állást. Máramarosszigetre (1906-08), Nagyváradra (1908-11), Szakolcára (1911-13), illetve Makóra (1913-17) került.
1907-ben, még máramarosi tanársága idején jelent meg első kötete Szegeden, Juhász Gyula versei címmel. József Attilát is ő vezette be az irodalomba, minek hatására a Nyugat már 1923-ban három versét hozta. Az ő szeretetteljes ajánló szavaival került nyomtatásba a Szépség koldusa 1922-ben, amikor József Attila még csak 17 éves gimnazista volt. „Tehetsége őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni"- írta az ifjú zseniről.
Dolgozott szegedi és fővárosi lapoknak, újságcikkeit egyre radikálisabb hang kezdte jellemezni, az ország haladását, társadalmi átalakulását sürgette. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, és Szeged életében rendkívül aktív közéleti és publicisztikai szerepet töltött be. A Tanácsköztársaság idején a szegedi színház vezetésében is részt vett. Politikai szerepvállalásáért később megbélyegzett és üldözött lett, még tanári nyugdíját is megvonták tőle.
1917-től élete végéig Szegeden élt. 1923. május 20-án negyedszázados költői jubileumán és negyvenedik születésnapján Babits, Kosztolányi, Móra köszöntötte. 1929. január 18-án elsők közt jutalmazták Baumgarten-díjjal (1930-ban és 1931-ben is megkapta.). Utolsó éveit visszavonultságban töltötte. A mellőzés, az üldöztetés, a magány és súlyos betegsége felőrölte, 1937. április 3-án, egy nappal 54. születésnapja előtt öngyilkosságba menekült. Korábban már többször is megpróbálta eldobni magától életét, 1907. február 9-én és október 1-jén, akkor a Lánchídról akart a Dunába ugrani, 1914. március 6-án a pesti Nemzeti Szállóban lőtte mellbe magát, 1917. január 8-án kapott idegrohama után április 9-én pedig már „hivatalosan elmebetegnek nyilváníttatik”.
A magyar vidék legtisztább szavú lírikusa 131 évvel ezelőtt született.
Ha te is kedveled Juhász Gyula verseit, lájkold a cikket!