hirdetés

Rekordot döntöttek: alig 2 óra alatt elfogytak a jegyek a Red Bull Pilvakerre

Az AC/DC 2009-es arénás koncertje óta senkinek sem volt ilyen nagy népszerűsége: őrült sebességgel adtak el több mint 12 ezer belépőt.

Link másolása

hirdetés

"A rendelkezésre álló belépőjegyek közel 90%-a kevesebb mint két óra alatt elfogyott, amit 5 hónappal a rendezvény dátuma előtt és egy Budapest Sportaréna-rendezvény tekintetében eddig csak a 2009-es AC/DC-koncert kapcsán fordult elő" - olvasható a Red Bull Pilvaker 2019 Facebook eseményében. A kiírás szerint a szervezők nem ígérik meg, de nagy érdeklődésre való tekintettel megfontolják a duplázás gondolatát. Egyenlőre csak az biztos, hogy 12.500 ember március 15-én összegyűlik az Arénában, hogy egy modernebb formában emlékezzen meg hőseinkről. A Pilvaker évek óta dolgoz fel magyar verseket zenés formában. Az eddigi előadásaikat az Erkel Színházban tartották, de azt igen hamar kinőtték, ezért is költözött át a műsor az Aránéba.

Idén Fluor, Deego, Marsalkó Dávid, Dipa, Fura Csé, Lábas Viki és Szakács Gergő fog minket bevezetni a versek világába. Fluor Instagramon kommentálta az örömhírt.

"RED BULL PILVAKER - ARÉNA TELTHÁZ REKORD IDŐ ALATT!!! Néhány óra alatt elfogytak a jegyek, 12500-an már biztosan leszünk!!! Nagyon köszi, mindent meg fogunk tenni, hogy hatalmas legyen a show jövő márciusban!!! Én eskü beadnám a duplázást!! Szerintetek megtelne 2x az Aréna??" - írta a kép alá a mostanság sokat emlegetett énekes.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tovább bonyolódik a Vígszínház-ügy: Wunderlich József elnézést kért a posztjai miatt

A színész most már azt mondja, hibázott, amikor kritizálta a színházat és Rudolf Péter igazgatót.

Link másolása

hirdetés

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

A poszt még nagyobb feltűnést keltett, miután a szerzője törölte vagy nem nyilvánosra állította.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Hibáztam, amikor a színházat kritizáló mondataimat megosztottam a facebook-on.

Sajnálom, hogy így történt.

hirdetés

Végtelenül kétségbe voltam esve.

Elnézést kérek a színháztól.

Elnézést kérek Rudolf Pétertől.

Elnézést kérek az egész társulattól.

Ne haragudjatok.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Így lesz vérszomjas démonná Lady Gaga Patrizia Reggianiként a Gucci-házban

Ridley Scott filmjének legnagyobb bravúrja a két színész alakítása, Adam Driver újra kaméleonként változik át Maurizio Guccivá.

Link másolása

hirdetés

Guccinénak először bejött az élet, aztán nagyon nem, jut az ember eszébe keserűen mosolyogva ezen a bizarr, valós események inspirálta drámán, miután felállt a székéből a moziban. Nem fogok spoilerezni arról, hogy egészen pontosan hogyan halt meg Maurizio Gucci (Adam Driver), de egyetlen kattintással felkutatható, miként lett a pénzéhség, a hatalomvágy, az egó és a családi ellenségeskedések áldozata viszonylag fiatalon ez az ember, aki még az utolsó tartópillére volt a Gucci-családból a Gucci márkának.

Hogy a Gucci miként vált a világ egyik legismertebb luxus-divatmárkájává és a brand története mögött milyen drámák húzódnak, eddig nem biztos, hogy tudtuk, Ridley Scott pedig ennek eredt utána, miközben egyértelműen az emberi természet visszásságait kutatta. És itt abból van elég bőven.

A két főszereplő, Patrizia Reggiani (Lady Gaga) és Maurizio Gucci, a neves és vagyonos Gucci-család sarjának találkozása igazi sikertörténetbe torkollt, csak épp nem a közös sikertörténetükébe. Pedig ígéretesen indult a kapcsolat: szenvedélyes szerelemként, melynek egyik résztvevője azonban naiv és introvertált (a férfi), a másik azonban a kezdetektől számító és sikeréhes volt.

Ebből rendszerint akkor alakul biztos kapcsolat, ha az egyik hajlandó alárendelni magát a másiknak - egy ideig így is alakult, Driver karakterének azonban voltak olyan emberi alapértékei, amik miatt egy idő után észrevette, hogy feleségéből hogyan válik kontrollmániás, a másikat birtokolni akaró pénzéhes démon, akinek soha nem elég semmi.

Az épp reneszánszát élő Ridley Scott rendező előző filmje intellektuálisan ugyan csavarosabb észjárású volt, mint ez, A Gucci-ház azonban pszichológiáját nézve pontos. Szépen, alaposan ábrázolja az emberek egymás melletti és egymáshoz képesti változását az évek, évtizedek során, és a személyiség torzulását is.

hirdetés
Gaga figurája van a fókuszban az utóbbi szempontból: nárcizmusa és etikai korlátainak megrendülése úgy lesz egyre erősebb az idővel, ahogy egyre inkább az lesz a rögeszméje, ha összefognak a férfival, együtt mindent elérhetnek.

Csakhogy ez a férfi nemcsak az anyagi világ iránt vonzódott, így egyiküknek egyszer csak sok lett az egyik, míg másikuknak kevés a másik, ahogy az lenni szokott. Ennek a lélektani folyamatnak a precíz bemutatásában - melyben nemcsak a rendező és az író, hanem a remek színészek is benne vannak erősen - komoly teljesítmény A Gucci-ház.

Bár kicsit hosszú, épp a két óránál éreztem, hogy már mocorognék a székben, mégis lebilincselő a történet. A film másik aspektusa ugyanis az, hogy a Gucci-ház családjának története olyan, mint egy szappanoperába oltott színmű. Van benne ármány, szerelem, őrület - Gaga fantasztikusan hozza a valóságtól egyre eltávolodó, monomániás asszonyt -, apa-fiú krízis, másik országba menekülés.

De a legjobb mégis a két színész: Adam Driver már megint teljesen "megfeledkezett" önmagáról, és egy olyan, ügyefogyottból nagy formátumú személyiséggé váló nemesi vérű figurát hoz, amit még soha, úgy, hogy az elején meg sem találjuk benne magát Drivert.

Ezt a fajta kaméleonságot nagyon kevés színész tudja, akárcsak Jared Leto, akit majd csak keresni kell, ha nem figyelünk, nem találjuk a filmben. Jeremy Irons és Al Pacino pedig szépen simulnak az öregek szerepébe, akárcsak Salma Hayek a megkérdőjelezhető értékrendű médiuméba, akinek kiemelt szerep jut a végső tragédiában (amúgy érdekes hasonlóság sejlik fel a Versace-gyilkosság és a Gucci-merénylet között). Ridley Scott ezúttal arról mesélt nagyon szórakoztatóan és elemzően, mi lesz, ha elkap a gépszíj, ha gazdag vagy, nincs megállás, és megáll az ész. Hát ez.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Végre nekünk is van menő karácsonyi filmünk

A Nagykarácsony nem a magyar Igazából szerelem, és nem is kell, hogy az legyen. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Ez egy tűzoltónál nem túl szerencsés, ezért a kapitányság vezetője (Csuja Imre) úgy dönt, hogy nem engedi bevetésre, amíg rendbe nem jön. Addig pedig egyetlen testhezálló feladatot tud rábízni: ő lesz a kötelezően kivezényelt tűzoltó a Várkert Bazár karácsonyi vásárán.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Tiszeker Dániel, a #Sohavégetnemérős című zenés film rendezője viszont vállalta a kockázatot, és dacolva a klasszikussá kövült hollywoodi és brit karácsonyi sikerfilmek által magasra tett nézői elvárásokkal, na meg a magyar romantikus filmek minőségét övező általános nézői kétellyel, megcsinálta az első magyar karácsonyi mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk.
hirdetés

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

Ugyanez a hitelesség jellemző a belsőkre is, egy fővárosi tűzoltóságot pont ilyen málló vakolatú falakkal, vonalas telefonnal és kínai boltos karácsonyi dekorral képzelek el. A lakások is igazi emberek igazi lakásai, a szereplők nem Ikea-katalógus alapján rögtönzött, steril terekben feszengenek, és pont ilyen egy adventi vásár is, pont ilyen emberekkel.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Nem tudom, hogy a Nagykarácsony esetében a castingnak, a forgatókönyvnek vagy a megfelelő rendezői instrukcióknak köszönhető-e, esetleg így együtt a háromnak, de a filmben szereplő 9-10 évesek játéka nem hogy nem kínos, hanem kifejezetten szórakoztató. Külön-külön és csoportosan is jól működnek, együtt lélegeznek a filmmel. És ami a legfontosabb, pont olyanok, amilyennek lenniük kell, olyanokat mondanak és úgy, ami egy ennyi idős gyerekre jellemző.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

Nagykarácsony

Magyar romantikus vígjáték, 109 perc, 2021.

Rendezte: Tiszeker Dániel

Forgatókönyv: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Szereplők: Ötvös András, Zsigmond Emőke, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre

Bemutató: november 25.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Liptai Claudia: Mi, emberek alapvetően birkák vagyunk

A népszerű tévés személyiség 10 év kihagyás után látható ismét színpadon, a Centrál Színházban. Tudatosan áldozta fel annak idején a színpadot a televízióért, de két éve szakított a kereskedelmi televíziózással.

Link másolása

hirdetés

Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.

– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta.

Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?

– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.

Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.

hirdetés

Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.

Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.

Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.

Egyébként Tamás nem titkolta: amellett, hogy tehetségesnek tart, az is dolgozott benne, hogy a tévés ismertségem miatt talán bevonzok a Centrál Színházba olyan embereket, akik addig nem jártak ott.

Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.

Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.

Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.

– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.

– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…

Szóval mi, emberek alapvetően birkák vagyunk. Szeretjük, ha megmondják, merre menjünk.

Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.

Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.

Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.

Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)

– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?

– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.

Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?

Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.

Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.

Tudtam, hogy ha semmi mást nem teszek, csak megfelelő hangsúlyokkal elmondom a szöveget, már akkor jónak kell lennie.

És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.

– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?

– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.

Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.

Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.

Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.

Ez óriási dicséret.

Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…

De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.

– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.

– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.

Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”

Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.

Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.

Nem kell sorozatgyilkosnak lenni ahhoz, hogy el tudj játszani egy sorozatgyilkost.

– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?

– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.

Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.

Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.

Amit látnak, az tényleg 100%-ig engem tartalmaz, ez a sikerem titka.

– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?

– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.

Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.

Mindenesetre én teljesen nyitott vagyok, és ha valaki megkeres komoly ötlettel, mindenképp megfontolom.

Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.

De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!

fot: Centrál Színház/Horváth Judit

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: