Sundance-győztes svéd dokumentumfilmet, a dán kultrendező, Anders Thomas Jensen legújabb drámáját, Svédország tavalyi Oscar-nevezettjét, valamint a Tetovált lány írója, a tragikusan korán elhunyt Stieg Larson életművét bemutató svéd dokut is láthatjuk október 28. és november 3. között az Art+ Cinemában. Idén nyolcadik alkalommal rendezik meg a Skandináv Filmfesztivált Budapesten.
Jó hír azoknak, akik az elmúlt másfél évben, a koronavírus miatti korlátozások után még nem mondtak le teljesen a moziba járás élményéről, és a streaming-szolgáltatók kimeríthetetlennek tűnő kínálata mellett is maradt bennük mozgóképes hiányérzet, hogy a nagy leállás utáni újraindulással elképesztő mennyiségű film érkezett idén ősszel a mozikba. Egyrészt egymást érik a feltorlódott premierfilmek, a tavalyi kihagyás után pedig megint rendeznek filmfesztiválokat és filmheteket, amik egy-egy téma, ország vagy régió legfrissebb filmtermését teszik hozzáférhetővé a magyar közönség számára.
Szinte egy időben az Urániában tartott Spanyol Filmhéttel idén nyolcadik alkalommal kerül sor a Skandináv Filmfesztiválra, ahol az elmúlt időszak legjobb dán, svéd és norvég dokumentum- és játékfilmjei közül válogathatnak azok, akik kíváncsiak arra, mi van a hollywoodi blockbusterek univerzumán túl. Akik a moziban nem csak a kiszámítható szórakozás lehetőségét keresik és nem ijednek meg a fajsúlyos kérdésektől a vásznon, ugyanakkor elvárják a magas minőséget egy filmtől. A fesztivál kínálatában szerepel több premierfilm és számos bemutató előtt látható díjnyertes alkotás is, de újranézhetünk néhány olyan mozit is, amiket korábban már vetítettek itthon.
A skandináv országok mindegyike komoly filmes hagyománnyal bír a némafilmkorszak óta, és mindent meg is tesznek azért, hogy ápolják ezt az örökséget. Köszönhetően ennek és az ezekben az országokban folyó nagyon magas szintű filmes képzésnek, na meg az irigylésre méltó filmtámogatási rendszernek, a dán, svéd és norvég filmek évről-évre állandó szereplői a legnagyobb presztízsű fesztiváloknak és a mozik kínálatának szerte a világon.
A dogmás dán rendezők indulásuk óta komoly brandnek számítanak, színészeik közül nem egy lett A-listás sztár mostanra, elég, ha csak Mads Mikkelsenre vagy Ulrich Thomsenre gondolunk. De a dán film nem ér véget a dogmásokkal, és igazságtalan lenne a kortárs dán filmet aszerint értékelni, hol állnak éppen a dogma eredeti célkitűzéseihez képest. Ugyanígy nem lehet a kortárs svéd filmhez sem kizárólag a bergmani örökség felől közelíteni, bár megkerülhetetlen a viszonyítás, főleg ha a legutóbbi évek egyik legnagyobb svéd filmsikerét, Ruben Östlund Laviná-ját vagy a svéd születésű Gustav Möller Dániában készült A bűnös című filmjét nézzük.
Mert összességében elmondható, hogy amihez a skandináv filmek mindig is nagyon értettek, az az emberi drámák pszichológiailag hiteles bemutatása. Az a dramaturgiai és jellemábrázolásbeli tudás, ahogyan képesek felvillantani a látszólag hétköznapi történésekben rejlő mélységeket és magasságokat, és ezáltal tragikus hőssé emelni az átlagembert.
A fesztiválon premier előtt láthatja a közönség a Jussi Adler-Olsen bestselleréből készült Hajtóvadászatot az Oscar-jelölt Martin Zandvliet rendezésében: a Q-ügyosztály sorozat ötödik filmjében Karl Mørck és Assad egy újabb elfekvőben lévő aktát igyekszik megoldani. A Nikolaj Coster-Waldau főszereplésével forgott A boldogság íze című romantikus gasztro-mozi szintén premier előtt lesz látható, ahogy az idei Sundance filmfesztiválon rendezői díjat nyert dokumentumfilm, a Sabaya is. A felkavaró filmben önkéntesek egy csoportja a szíriai al-Hol menekülttáborból próbál kiszabadítani olyan fiatal lányokat, akiket korábban szexrabszolgának hurcolt el otthonaikból az Iszlám Állam.
Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai (Vertigo Média)
A fesztivál egyik premierfilmje a Gengszterek fogadója, a Zöld hentesek és az Ádám almái kultikus író-rendezőjének legújabb mozija, Az igazság bajnokai című dán fekete komédia Mads Mikkelsen főszereplésével, amely az év egyik legjobb dán alkotása. Szintén itt mutatkozik be Svédország tavalyi Oscar-nevezettje, a Charter című dráma is, aminek fókuszában egy gyerekelhelyezési per áll. Az ítéletre váró anya úgy dönt, hogy gyerekeivel Svédországból a Kanári-szigetekre menekül egy charter-járattal.
A dokumentumfilmek között láthatjuk többek között a jegesmedvékről és a sarkvidékről szóló norvég Queen without Land című izgalmas díjnyertes alkotást, illetve a The Man Who Played with Fire című svéd dokumentumfilmet is, ami a Millenium-trilógiával (posztumusz) világhírűvé vált Stieg Larson örökségét és életművét mutatja be.
Az idei fesztiválon több izgalmas történelmi témájú film közül is válogathatunk. Christina Rosendahl többszörösen díjnyertes történelmi filmje, az Ulrich Thomsen főszereplésével készült Amerikai emberünk a második világháború kitörésekor játszódik, főhőse pedig Dánia amerikai nagykövete, aki a nácikkal szembefordulva a szabad Dánia egyetlen igaz képviselőjének kiáltotta ki magát. A fagy előtt című dán történelmi dráma az 1850-es évek vidéki Dániájában játszódik és egy családról szól, akiket a tél közeledtével éhínség fenyeget. A norvég A király választása 1940-be repíti vissza a nézőt, amikor a német fegyveres erők megszállták Norvégiát és választás elé állították a királyt: megadja magát vagy meghal.
A fesztivál Best of összeállításában újranézhetjük például Thomas Vinterberg A kommuna című filmjét, A fa alatt című izlandi fekete komédiát, a többszörös díjnyertes dán thrillert, az Oscar-nevezett A bűnös-t, Hans Petter Moland svéd fekete komédiáját, Az eltűnés sorrendjében-t, Anders Thomas Jensen dán fekete komédiáját, a Férfiak és csirkék-et, valamint a Fredrik Backman bestsellerből készült, kétszeres Oscar-jelölt Az ember, akit Ovénak hívnak című filmet is.
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.
Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.
Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.
A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.
Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.
Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.
Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.
Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.
Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.
Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.
Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.
A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.
A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.
Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.
Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.
A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.
A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.
Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,
de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.
A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.
Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.
Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.
András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.
András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.
Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.
Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.
A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.
András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.
A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.
A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.
Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.
Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.
Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…
A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.
Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.
Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.
Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…
Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.
Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.
Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.
Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…
