Sundance-győztes svéd dokumentumfilmet, a dán kultrendező, Anders Thomas Jensen legújabb drámáját, Svédország tavalyi Oscar-nevezettjét, valamint a Tetovált lány írója, a tragikusan korán elhunyt Stieg Larson életművét bemutató svéd dokut is láthatjuk október 28. és november 3. között az Art+ Cinemában. Idén nyolcadik alkalommal rendezik meg a Skandináv Filmfesztivált Budapesten.

Szinte egy időben az Urániában tartott Spanyol Filmhéttel idén nyolcadik alkalommal kerül sor a Skandináv Filmfesztiválra, ahol az elmúlt időszak legjobb dán, svéd és norvég dokumentum- és játékfilmjei közül válogathatnak azok, akik kíváncsiak arra, mi van a hollywoodi blockbusterek univerzumán túl. Akik a moziban nem csak a kiszámítható szórakozás lehetőségét keresik és nem ijednek meg a fajsúlyos kérdésektől a vásznon, ugyanakkor elvárják a magas minőséget egy filmtől. A fesztivál kínálatában szerepel több premierfilm és számos bemutató előtt látható díjnyertes alkotás is, de újranézhetünk néhány olyan mozit is, amiket korábban már vetítettek itthon.

A dogmás dán rendezők indulásuk óta komoly brandnek számítanak, színészeik közül nem egy lett A-listás sztár mostanra, elég, ha csak Mads Mikkelsenre vagy Ulrich Thomsenre gondolunk. De a dán film nem ér véget a dogmásokkal, és igazságtalan lenne a kortárs dán filmet aszerint értékelni, hol állnak éppen a dogma eredeti célkitűzéseihez képest. Ugyanígy nem lehet a kortárs svéd filmhez sem kizárólag a bergmani örökség felől közelíteni, bár megkerülhetetlen a viszonyítás, főleg ha a legutóbbi évek egyik legnagyobb svéd filmsikerét, Ruben Östlund Laviná-ját vagy a svéd születésű Gustav Möller Dániában készült A bűnös című filmjét nézzük.

A fesztiválon premier előtt láthatja a közönség a Jussi Adler-Olsen bestselleréből készült Hajtóvadászatot az Oscar-jelölt Martin Zandvliet rendezésében: a Q-ügyosztály sorozat ötödik filmjében Karl Mørck és Assad egy újabb elfekvőben lévő aktát igyekszik megoldani. A Nikolaj Coster-Waldau főszereplésével forgott A boldogság íze című romantikus gasztro-mozi szintén premier előtt lesz látható, ahogy az idei Sundance filmfesztiválon rendezői díjat nyert dokumentumfilm, a Sabaya is. A felkavaró filmben önkéntesek egy csoportja a szíriai al-Hol menekülttáborból próbál kiszabadítani olyan fiatal lányokat, akiket korábban szexrabszolgának hurcolt el otthonaikból az Iszlám Állam.

A dokumentumfilmek között láthatjuk többek között a jegesmedvékről és a sarkvidékről szóló norvég Queen without Land című izgalmas díjnyertes alkotást, illetve a The Man Who Played with Fire című svéd dokumentumfilmet is, ami a Millenium-trilógiával (posztumusz) világhírűvé vált Stieg Larson örökségét és életművét mutatja be.

Az idei fesztiválon több izgalmas történelmi témájú film közül is válogathatunk. Christina Rosendahl többszörösen díjnyertes történelmi filmje, az Ulrich Thomsen főszereplésével készült Amerikai emberünk a második világháború kitörésekor játszódik, főhőse pedig Dánia amerikai nagykövete, aki a nácikkal szembefordulva a szabad Dánia egyetlen igaz képviselőjének kiáltotta ki magát. A fagy előtt című dán történelmi dráma az 1850-es évek vidéki Dániájában játszódik és egy családról szól, akiket a tél közeledtével éhínség fenyeget. A norvég A király választása 1940-be repíti vissza a nézőt, amikor a német fegyveres erők megszállták Norvégiát és választás elé állították a királyt: megadja magát vagy meghal.

A fesztivál Best of összeállításában újranézhetjük például Thomas Vinterberg A kommuna című filmjét, A fa alatt című izlandi fekete komédiát, a többszörös díjnyertes dán thrillert, az Oscar-nevezett A bűnös-t, Hans Petter Moland svéd fekete komédiáját, Az eltűnés sorrendjében-t, Anders Thomas Jensen dán fekete komédiáját, a Férfiak és csirkék-et, valamint a Fredrik Backman bestsellerből készült, kétszeres Oscar-jelölt Az ember, akit Ovénak hívnak című filmet is.

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

„Az a legveszélyesebb, amikor minden nyugodt” – mondja Mahmoud, a film főszereplője, aki az Iszlám Állam katonái által évekkel korábban elrabolt jezídi lányokat és asszonyokat menekít ki az északkelet-szíriai al-Hol menekülttáborból. Az önkéntesekből álló kis csapat tagjai összehangolt akciók keretében indulnak a táborba éjszakánként és sátorról sátorra járva keresik a burka mögé rejtett nőket, akiket sokszor golyózáportól kísérve szöktetnek ki az emberi pokolból.

A csapat a nők életben maradt hozzátartozóitól kapott fényképek alapján dolgozik. Több ezren kerestetik velük kétségbeesve az elhurcolt lányaikat és asszonyaikat, de sokakat sajnos már hiába várnak otthon. A táborban fogva tartott jezídi nőket a fotók alapján kutatják fel a beépített besúgók. Ők olyan önként jelentkező nők, akik egykor szintén foglyok voltak itt, de most a lebukás végzetes lehetőségét is vállalva visszaszöknek a táborba, hogy segítsenek a sorstársaikon. Mahmoudék mobiltelefonon tartják velük a kapcsolatot, és ha fülest kapnak tőlük egy-egy megtalált lányról, indul a mentőakció.

Hogy kik azok a jezídik? Ők egy az iraki Szindzsár hegység körül élő, kurd nemzetiségű vallási kisebbség, akik a Bibliát és a Koránt is követik, vallási szokásaik pedig főként szájhagyomány útján öröklődnek.

Hivatalosan feleségek ők, de valójában csak megvetett, alsóbbrendű lények, akiket a férjeik erőszakos közösülésre használnak és veréssel büntetnek. Rengeteg gyerek születik ezekből a kapcsolatokból, és körülbelül el tudjuk képzelni, milyen sors vár rájuk.

Az Iszlám Állam szétverése után a sabayák a harcosok hozzátartozóival együtt az al-Hol menekülttáborba kerültek, abba a kurd fegyveres erők által őrzött szír táborba, ahol ma közel hetvenezren élnek. Lányok, asszonyok és rengeteg gyerek, akik embertelen körülmények között várják, hogy döntsenek a sorsuk felől. Az al-Hol menekülttábor egyébként egyike a legveszélyesebb szír táboroknak, nemrég például azzal került be a hírekbe, hogy egyetlen év alatt közel négyszáz kisgyerek halt meg itt az élelem és az orvosi ellátás hiánya, na meg a hideg miatt.

Hirori nem nagy lélegzetvételű történelmi tablót készített rosszak és jók küzdelméről nagybetűs tanulságokkal és nem is hatásvadász helyzetjelentést a szenvedésről, a nyomorról és a kilátástalanságról. Őt maga az ember érdekli. Annak a megmutatása, hogy hogyan telnek a mindennapjaik azoknak, akik itt és most kénytelenek élni, és hogy hogyan lehet ebből a helyzetből mégis kihozni a legjobbat. Hogy milyenek azok a nők, akik egy üldözött vallási kisebbségbe születtek bele egy erőszakos, férfiközpontú világban és hogy hogyan lehet megmaradni még a legnehezebb időkben is embernek – csupa nagybetűvel.

Otthon, a felesége és a kisfia mellett tervezi telefonon a mentőakciót éjjel-nappal, innen indul a társaival a menekülttáborba, a kimentett lányokat pedig a saját házában szállásolja el, akik majd innen kerülnek vissza a családjukhoz.

Hirori ugyanúgy résztvevője az akcióknak, mint a többiek, kamerájával ott ül Mahmoudék mögött az autóban, velük tart a menekülttábor sátraiba, ő is átéli velük, amikor a lányok kicsempészése után üldözőbe veszik őket és tüzet nyitnak rájuk. És akkor is ott van, amikor Mahmoud házában a kimentett lányokról lekerül a burka, és láthatóvá válik az arcuk, a szemükben pedig ott van az az elmondhatatlanul sok szenvedés, amit átéltek. A szenvedés, amiről nekünk itt, Európa közepén csak homályos sejtéseink lehetnek. De ezekben a szép és szomorú szemekben a fájdalom mellett ott csillog a remény is, ami nekik maga az élet.

Szereted a skandináv filmeket? Most egy héten át nézheted őket!

Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.

– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta.

Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?

– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.

Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.

Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.

Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.

Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.

Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.

Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.

Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.

– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.

– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…

Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.

Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.

Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.

Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)

– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?

– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.

Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?

Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.

Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.

És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.

– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?

– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.

Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.

Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.

Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.

Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…

De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.

– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.

– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.

Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”

Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.

Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.

– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?

– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.

Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.

Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.

– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?

– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.

Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.

Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.

De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!

fot: Centrál Színház/Horváth Judit