Schwarzenegger sehol sem lenne a barátai nélkül – megnéztük az Arnold című netflixes doksit

Újabb kihagyhatatlan időszaki kiállítással rukkolt elő a Néprajzi Múzeum, amely ezúttal a rendkívüli aktivista és fotográfus, Claudia Andujar életművét mutatja be.

Az Indiánok. Lelkek. Túlélők. című tárlaton a kurátorok, muzeológusok és szakértők vezettek körbe bennünket. Nézd meg velünk milyen rendkívüli fényképek születtek Claudia Andujar és a janomami indiánok különleges kapcsolatából.

Engem személy szerint mindig lenyűgöz, ha valaki egy nemes ügynek szenteli az egész életét és művészetét. Claudia Andujar Brazíliában töltötte életének nagy részét a janomami indiánok között. Hivatásának érezte, hogy fotóin keresztül bemutassa az életüket a külvilágnak. Illetve küzdjön a jogaikért, hogy egy önálló területtel rendelkezzenek az amazóniai esőerdőn belül, ahol megvédhetik és továbbörökíthetik a kultúrájukat.

A jelenleg 92 éves Claudia Andujar anyai ágon svájci, apai ágon magyar származású. Nagyváradon élt 13 éves koráig, majd a holokauszt elől menekülve Budapesten, Bécsen, Svájcon keresztül jutott el New Yorki rokonaihoz, majd onnan Brazíliába.

Brazíliában tanulmányai után privát fotósként kezdte pályáját, ám hamarosan hivatalos fotóriporterré vált. Több tucat merész, provokatív fotóriportot publikált a társadalom kevéssé elfogadott csoportjairól, amikből mi is láthattunk egy válogatást a kiállításon.

1971-ben a Realidade magazin egy nagyszabású különszámot szentelt Amazóniának. A kritikus hangvételű kiadvány célja az volt, hogy bemutassa azt az ismeretlen világot, amelyet a brazil kormány épp azokban az években kezdett el kizsákmányolni. Az újságnál Andujar kapta a feladatot, hogy bemutassa az ott élő indiánokat. Ezeken a fotóin még az "egzotikus vademberek" zárt és harmonikus világát láthattuk.

E munka olyan sorsfordító hatással volt rá, hogy Andujar felhagyott a riporterfotózással, és hosszabb időszakot töltött el a janomamik között. Fényképezőgépével sok hosszú és fizikailag is megterhelő vándorúton tartott velük. Az erdő című sorozatában megfigyelhettük, hogy itt még inkább kívülállóként követi az indiánokat.

A ház és Identitás sorozatokban már intimebb fényképeket láthattunk. A janomamik egy nagy, kívülről zárt és védett közösségi házban, a janóban laknak, ami Andujar számára is az otthon, a biztonság és a közösség fogalmával kapcsolódott össze.

A katonaság bevett módszere, hogy infravörös légifelvételeken azonosíta be az emberi objekumokat. Andujar ezzel szemben

Miután szorosabb kapcsolatba került a janomamikkal, Andujarnak lehetősége volt számos ünnepen, így halotti rítusokon is részt venni. A kiállításon megtudtuk, hogy

Az 1970-es évektől a brazil kormány egyre intenzívebben próbálta bekapcsolni az amazonasi régiót a nemzetgazdaságba. Az évek során egyre több útépítő, illegális fakitermelő és szerencsevadász hatolt be a janomamik területére. Andujar közelről látta az idegenekkel történő találkozás következményeit, ami az őslakosok kulturális életét és egészségüket is veszélyeztette. Járványok söpörtek végig a falvakon, aminek a népesség 20%-a vált áldozatává.

Andujar számára ekkor a fotózás a művészi önkifejezés helyett egyre inkább az aktivizmus eszközévé vált. Ezt a válzotást a kiállításon is nyomonkövethettük: A kapcsolat következményei fotósorozatokkal már a brazil és nemzetközi közvélemény figyelmét kívánta felkelteni.

Ismét készített infrafilmes fotókat is. Aktivista képein azonban ez már direkt utalás a hadsereg által használt technikára. Míg azonban a brazil kormány a régió természeti és nyersanyagkincseit térképezi fel, Andujar képein a területre behatoló aranyásók tutajai és az illegális leszállópályák látszanak.

A kiállításon helyet kapott Andujar híres Megjelöltek című sorozata is. Az aktivista 1980-ban egy átfogó egészségügyi programot is koordinált, aminek célja az volt, hogy ellássák és beoltsák az őslakosokat. A munkához nyilvántartólapokra is szükség volt.

E képek művészeti sorozatokká alakításával Andujar egyértelmű kapcsolatot teremtett saját családtörténete, a holokauszt emléke, illetve új, választott családja, a janomamik veszélyeztetett helyzete között.

A tárlaton egy kialakított mozisarokban megnézhettük Mariana Lacerda Gyuri című dokumentumfilmjét, ami Andujar életébe nyújt bepillantást. Illetve vitrinekben a Neprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményéből származó janomami indián tárgyakat, nyíltartó tegezeket, tollas díszeket és nyílhegyeket is megcsodálhattuk.

A kiállítást nem csak azoknak ajánljuk, akik érdeklődnek az etnográfia, távoli kultúrák és a kortárs fotóművészet iránt. Claudia Andujar munkássága hordoz egy megrázó üzenetet az amazóniai esőerdők sorsáról is. A kiállított fotók többsége művészi kép, illetve aktivista kép, amiken keresztül rácsodálkozhattunk, mennyi arca van az őslakosoknak, mindezt pedig egy női fotográfus érzékeny szemén keresztül.

A kiállítás a São Pauló-i Vermelho Galéria közreműködésével jött létre. Összesen 124 fotográfiát nézhetsz meg, köztük nagyméretű analóg nagyításokat és digitális nyomatokat, valamint vetített képanyag is kiegészíti a tárlatot, illetve színesítik az Andujar által gyűjtött mítoszrajzok is.

A kiállítást 2024. június 30-ig nézheted meg a Néprajzi Múzeumban. Részletek a múzeum honlapján.

Orosz Emese cikke, Fotók: Nagy Boglárka

Már megnézheted a világ legrangosabb sajtófotóversenyének díjazottjait a Magyar Nemzeti Múzeumban. A World Press Photo 2023 díjnyertes alkotásai a klímaválságra, a háború civil áldozataira, a közösség erejére és a sajtófotózás fontosságára hívják fel a figyelmet.

Mi már láttuk a kiállítást, nézd meg velünk a legfelkavaróbb fotókat!

A Nemzeti Múzeum tárlatán letaglózó válogatást láthatsz a győztes pályaművekből. A 24 regionális győztes között természetesen a 4 globális győztes fotóit is megnézheted.

Az év sajtófotója Evgeniy Maloletka Légitamadás a mariupoli kórház szülészete ellen című képe lett. A fotó tökéletesen illusztrálja egyetlen képben az ukrajnai orosz invázió által okozott emberi szenvedést. A fotón látható 32 éves Iryna Kalininát egy szülészeti klinikáról menekítették ki, miután orosz légitámadás sújtotta Mariupolt.

Első helyezett sorozat kategóriában Mads Nissen által készített Az afganisztáni béke ára című képsorozata lett.

A kilenc kísérteties, de gyönyörű fotó nem hagyja feledésbe merülni az afgán embereket, akik a tálibok uralma alatt, nemzetközi segélyeket nélkülözve élnek. Afganisztánban az emberek 95 százaléka nem jut elegendő élelemhez, az ENSZ szerint több mint egymillió gyermek súlyosan alultáplált. A COVID és az aszályok csak súlyosbították a válságot.

Hosszú távú munkák kategóriában az első helyezést Anush Babajanyan érte el Veszélyeztetett vizek című munkájával.

A vízhozzáférés jelenleg Közép-Ázsia egyik legvitatottabb helyi problémája. Négy ország verseng a közösen használt vízkészletekért - a helyzetet pedig tovább rontja a klímaválság. A fotós azoknak az embereknek a kitartását dokumentálta, akik ebben a régióban élnek, és évek óta foglalkoznak a vízkezelés problémáival.

A Szabadon választott formátum első díját Mohamed Mahdy nyerte el Az ajtók itt nem ismernek engem című munkájáért. A vizuális történetmesélő együttműködik az egyiptomi alexandriai Al Max lakóival, hogy egy interaktív weboldalon keresztül megőrizze gyorsan eltűnő halászfalujuk emlékét.

A Globális díjazottakon kívül voltak persze más fényképek is a kiállításon, amik nagyon megrendítőek voltak számunkra.

A fegyveres konfliktusok árnyékában élő emberekről készült fotók idén is a legfelkavaróbb pályázatok közé tartoznak. Többek közt Mianmarból, Palesztinából, a Fülöp-szigetekről és természetesen a közeli Ukrajnából is láttunk erős fotókat.

Legtöbb helyen az ezzel összefüggő szárazság okoz egyre embertelenebb körülményeket. A kiállított fotókon szembesültünk vele, hogy többek közt a marokkói oázislakók, az arizóniai méhészek és a perui alpakatenyésztők is szenvednek az aszályok okozta változásoktól.

Nagyon látványosak azok az infravörös légifelvételek is, amelyek az Ausztráliában pusztító hatalmas árvizeket szemléltetik. Az egyre súlyosabb áradások ebben a régióban szintén a globális klímaváltozás következményei.

A gyerekek szenvedéseit bemutató fotók mindig a legmegrázóbb témák közé tartoznak. Engem leginkább az a fotósorozat érintett meg, ami a mexikói virágipar sötét oldalát mutatja be. A fényképeken főként a virágtermelő családok beteg gyermekeit láthattuk, akik a mérgező mezőgazdasági vegyszerek hatására szenvednek veleszületett rendellenességektől, ráktól és számos más betegségtől.

A kiállított fotók nagyrészt idén is a világ borzalmairól szólnak. A pályázatok között azonban több olyannal is találkoztunk, ami az igazságtalanságok mellett rámutat a közösségek összetartó erejének fontosságára is.

Érdekes volt bepillantást nyerni a Golden Gays, azaz a Fülöp-szigeteki idős LMBTQI+ emberek közösségébe. A diszkrimináció árnyékában élő csoport tagjai évtizedek óta élnek együtt és törődnek egymással.

A hollandiai World Press Photo Foundation 1955 óta szervezi a világ legjelentősebb pályázatát, illetve az azt követő utazó kiállítását. A tárlat világszerte 120 helyszínen látogatható és mindig az előző évet mutatja be.

Természetesen a budapesti tárlat is csak egy válogatást nyújt a legjobb alkotásokból. Ha a projektek összes fényképére kíváncsi vagy, látogasd meg a World Press oldalát.

A kiállítást november 5-ig nézheted meg. Részletek a Nemzeti Múzeum honlapján.

Első sokk: a film címe valóban Feláldozh4tók. Ez a trend, hogy a filmcímekbe becsempésszünk számokat, már tíz éve is idejétmúlt volt. Valószínűleg, a forgatókönyv már nagyon régen porosodhatott a stúdió polcain, hiszen a legutóbbi Feláldozhatók-kaland 2014-ben érkezett. Úgy gondolom, a készítőknek is lehet devizaalapú lakáshitelük, más magyarázatot nem tudok, mi kényszeríthette őket, hogy ezt a celluloid-szemetet összedobják.

Második sokk: a film stáblistáján három forgatókönyvíró és három történetíró is szerepel. Nem tudom leírni, mennyire fájdalmas a Feláldoz4hatókat hallgatni. Annyit forgattam a szemem, hogy szerintem meghúztam egy szemfeszítő izmot, pedig Schwarzenegger egyszavas beszólásain nevelkedtem. Ha valami feláldozható lett volna, akkor az a forgatókönyv… Még Stallone, vagy Statham szájából se hallottunk még ennyire erőltetett megszólalásokat.

Mindenki olyan kétdimenziós, hogy akár a következő Super Mario filmben is bátran szerepet kaphatnának. A konfliktus béna, a csavar száz mérföldről kiszúrható, a nagy leleplezés, hogy ki is a rejtélyes főgonosz, teljesen véletlenszerű. Kivételesen nem Stallone a főszereplő, hanem ez egy Jason Statham-show. Ugyan mindenki kedvenc brit harcimacija viszi a hátán a cselekményt, de még ő sem tudja feledtetni, hogy ez egy kéthelyszínes zöldháttér előtt forgatott, kétbites, híg akciófos.

Leírni is ijesztő ezt a mondatot, de egy ilyen szereposztás mellett még az akciójelenetek is értékelhetetlenek. Itt nem a kivénhedt nagy nevekre gondolok, hanem a stáblistán olvasható Tony Jaa és Iko Uwais is, akiket a harcművészfilmek szerelmeseinek nem kell bemutatni. Az Ong Bak és Rajtaütés filmek elképesztő koreográfiáihoz képest a Feláldozh4tók szétvagdosott, rángatott kézikamerával felvett, követhetetlen kézitusái szégyellnivalók.

Ez van: nem jó élmény nézni a filmet, mint akciófilm teljesen elbukott. Ezt megspékeljük olyan vizuális effektekkel, amelyek miatt egy 2003-as videójáték is elbújna szégyenében. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy minden háttér leesik a vászonról, és a nagy, epikusnak szánt darálások teljesen súlytalanná válnak. Két lehetőség van: vagy valakit nagyon messziről lelőnek és összeesik, vagy leszúrnak. Mindkét esetben béna CGI-vérfröccsentést látunk, és erős a gyanúm, hogy mindössze egy gyári Photoshop-effektet használtak a művészek. Ebből a szörnyűségből egymás után három is unalmasan hatna, de itt húsz percen belül történik vagy hetvenhét. Egyetlen értékelhető verekedés van az egész filmben, akkor sem a legendás öregek brillíroznak.

Már nem is számolom inkább a sokkokat... de a rendezés sem segít a dolgon. Scott Waugh nem nevezhető nagy névnek a szakmában, eddig szinte csak közepes filmeket tett le az asztalra, amik közül talán a legismertebb a 2014-es Need for Speed. Az idei Jackie Chan és John Cena nevével fémjelzett kínai pénzből forgatott Netflix-förmedvény, A kimenekítési projekt is sokkal szórakoztatóbb filmje, mint cikkünk tárgya.

Látszik, hogy szoros volt a forgatás büdzséje, pedig az internet 100 millió dollárosra írja a költségvetést. Ennek jelentős része gyanús, hogy a „nagy” nevekre ment el, mert a film egy erős 15 millió dolláros látványvilággal bír.

Kik is ezek a hatalmas nevek a poszteren, akik hatására be kell tódulnunk a mozikba? Jason Stathamről már a Meg-filmek óta tudjuk, hogy bármit elvállal, Stallone nem sokat szerepel, Megan Fox nagyon szép, ennyit tud, Dolph Ludgren továbbra is vicces, de itt „a Szállító” mellett mindenki mellékszereplő. Csakúgy, mint a harmadik részt kihagyó, de most visszatérő Randy Coulture. A kiöregedő generációt fiatalítani kell, ezt reprezentálja a feláldozhatók csapatában Andy Garcia, Curtis „50 Cent” Jackson és Tony Jaa. Iko Uwais képviseli a gonoszokat, akik ellopnak egy detonátort, és szereznek egy atombombát hozzá, hogy kirobbantsák a harmadik világháborút. Nincs igazi motiváció a rossz oldalon, nagyon rosszfiúk, mert a gonoszság jól fizet, ennyi a történet.

Eközben van egy gyenge átvezetés és egy próbálkozás arra, hogy feszültséget, vagy tétet vigyenek a történetbe, de minden túl egyszerű, mint a faék. Továbbra sem térek magamhoz, hogy hat ember kellett ahhoz, hogy a vászonra varázsolják ezt a kacifántos hősi eposzt.

Nem lehet azzal védekezni, hogy ez egy agykikapcsoló akciófilm, mert nem élvezhető, amikor történik valami. Azzal sem tudnak takaródzni, hogy legalább vicces, mert a poénokat egy 13 éves tinifiú is röstellné, annyira cikik. Annyival tudok védekezni, hogy Megan Fox tényleg szép és jó nézni, bár elég mű. Ennyi.

de ott legalább találtam valami értékelhetőt Mel Gibson eltúlzott gonosz figurájában, itt nincs semmi maradandó. Kiléptünk a moziteremből, és már nem tudom, mi volt a film elején. Ha otthon maradunk inkább, és megnézzük az első részt, sokkal jobban járunk, mint ezzel a szörnyűséggel.

Ír, lemezeket készít, telt házak várják koncertjeit, előadóestjeit. Kifogyhatatlan az ötlettára és az energiája. Bár ma is énekli, hogy „ki vagyok én?”, nem önmagát tartja fontosnak, hanem azt, amit átad nekünk, és az érte kapott szeretet viszi előre 78 évesen is.

Földes László Hobo még saját tempójához képest is sűrű évadnak néz elébe. A tavaszi előzetes után szeptember 28-án lesz az Utcazenész című előadásának bemutatója a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében.

Ahogy beszélgetünk a piliscsabai Fényesliget kávézóban, arra gondolok, hogy tulajdonképpen Hobócnak is hívhatnák, hiszen mindig is bohóc szeretett volna lenni – ezt írta bele úgy 35 éve a nekem dedikált Hobo Sapiens című könyvébe - elvégre csak egy betű, meg némi szórend választja el ettől.

– Az Utcazenész történetének kiinduló pontja egy gyerekkori élményed.

– Tízéves lehettem, amikor a Moszkva téren hallottam egy első világháborús veteránt, aki ott zenélt. Ez volt az első élő zenei élményem az iskolai énekkar mellett, ahol a szovjet himnuszt énekeltük magyarul… Annyira megfogott, hogy miután megtudtam, hogy ő ott rendszeresen játszik, amikor tehettem, lementem hozzá a Kis Svábhegyről, ahol akkor laktam. Az öreg egy idő után kiszúrt engem. Amikor el kellett onnan mennie, szólt nekem: „A Batthyány téren megtalálsz.” Át is mentem oda, de nem volt ott és már soha többé nem találkoztunk. Nagyon szépen énekelt népdalokat, katonadalokat, látszott rajta, hogy nincsen semmije és kapaszkodik a tangóharmonikájába. Láttam, hogy az emberek sok pénzt dobálnak a kalapjába, de nekem nem volt pénzem. De nem bánta, örült, hogy ott vagyok, én pedig boldog voltam, hogy megismer engem. Soha nem hittem, hogy egyszer ebből egy színházi előadás születik.

– Az elmúlt évtizedek zenében elmesélt történelme…

– A 60-as évek óta figyelem a hazai sláger-, azaz  popzenét, kezdetben a közönség soraiból, és egyszer csak bekattant: miken kellett keresztül mennie annak, aki ezt a műfajt 60 éven át végigcsinálta. Elkezdte annak idején az Egyesült Izzó KISZ-klubjában, játszotta a Getnót kamu angollal, aztán elment a Ki Mit Tud?-ba, majd a Táncdalfesztiválra, lett kislemeze, nagylemeze, kísérte a nagy művésznőt a Szovjetunióban. Nagy sztár lett, de kirúgták a zenekarból, szólósztár lett, de abba is beleunt. Kiment Nyugatra vendéglátózni, onnan is kirúgták, majd itthon vendéglátózott, végül az utcára került.

Lesz ebben az évadban olyan előadás is, amikor meg fogok hívni hozzá egy sor zenészt, akik bár fiatalabbak, ezt az utat járták végig.

– Az eredeti dalok helyett azonban Neked kellett „korhű” számokat írni.

– Szerettem volna például belevenni Toldi Máriának a Békeszerenád című slágerét, amelyben „kutykurutty” volt a refrén, de csak ennek az egynek 500 ezer forint lett volna a jogdíja. Írtam helyette a szomszédék macskájáról „csipcsirip” refrénnel. Ugyanígy született „A Nem leszek én huligán” , vagy a Vörös lámpa himnusza”, egy „pol-beat”:  „Nem kell nekünk a twist, jobban szeretjük a KISZ-t.”  Ezek mind a kor parafrázisai.

– Amikor 1991-ben az első József Attila-estedre készültél, elárultad, hogy nem a jól ismert „nagy versekből” válogatsz, hanem azokból, amelyek Téged megszólítanak, Rólad szólnak. Ezzel így vagy azóta is mindenben.

– Mielőtt 1964-ben bejött számomra a Zene, miután le kellett lépnem otthonról, József Attila volt a Bibliám.

Menekülnöm kellett és semmit sem tudtam magamról. De el sem tudtam képzelni azt, hogy ezeket valaha is előadjam. Mondok egy példát arra, hogy nálam mennyire ösztönösen történnek a dolgok: már 1978-79-ben, a Hobo Blues Band első időszakában is nagy jelentőséget tulajdonítottam a dalok közti összekötő szövegeknek. Voltak bibliai idézetek, máskor az MSZMP Központi Bizottságának november 7-i jelszavaival vezettem be a Gazembert, aztán egyszer Kaposváron a Kilián György Ifjúsági Házban József Attila-sorok adták a keretet. Mikor kipakoltunk az öltözőben, felismertem, hogy a a versidézetekhez nem kellenek HBB-számok, így is egy teljes estet adnának. Később elmentem Jordán Tamáshoz, elmondtam neki, hogy szeretnék egy József Attila-estet csinálni, mire azt felelte: „Ha neked közöd van József Attilához, csináld.” Előzménynek már ott volt a HBB-vel az „A hetedik” és a „Nagyon fáj” erősen bluesos, félig szöveges, félig énekelt változata. Akkoriban a miskolci színházban játszottam, és a liftben összetalálkoztam Major Tamással. „Nézze – mondta, miután tisztelettel üdvözöltem őt – én hallottam Öntől a Nagyon fájt. Öt olyan József Attila-vers van, amit én sosem mondtam el. Ez az egyik, amit helyettem mondott el.”

„A csecsemő/is szenvedi, ha szül a nő./Páros kínt enyhíthet alázat./De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegődik a gyalázat”.

Ezt nem én írtam, mégis úgy éreztem, hogy nekem szól. Azóta már több, mint 1000 József Attila-estem volt. A közönség reakciója döbbenetes, miközben én soha nem tudom, hogy aznap hogyan fogom a  verseket elmondani.

És van egy óriási segítség: mivel én választom a verseket, amelyekhez közöm van, nem nehéz előadni őket, mivel olyan erősek, hogy magukba szívnak.

– Új lemezed is készül, Hobo Rádió címmel. Mit várjunk Tőled?

– Kettesem volt magatartásból és harmadikos koromban a „Mi a szaracénok serege vagyunk” című vers miatt kaptam az első igazgatói intőmet. Bohóc szerettem volna lenni, de inkább  medve vagyok.  A korábbi lemezeimen is vannak poénok, de most rám jött a happáré, és mindenféle gyalázatos dolgok törtek ki belőlem.

„Bankot rabolni bűn, de alapítani még nagyobb, – mondta Bertolt Brecht, és nem tévedett oly nagyot. Olyan, mint a rossz szex, amit beteszel, bent is hagyod”. Ezt énekeljük, mint egy 40 tagú operakórus. Eleresztettem néhány kuplét, megmaradt bennem ez a fajta humor még Kazal Lászlótól, Kibédy Ervintől. És közben ott vannak kemény számok a mai világról, mint az „Az ám, hazám”, a Részegesek indulója” vagy „Az Úr haragja utolér”. Hogy hozzam össze ezeket egy lemezen? Ekkor kitaláltam, hogy legyen Hobo Rádió, ami ezzel a szöveggel kezdődik: (affektáló hanghordozással:) „Szasztok, itt DJ Hobo, hallgassátok meg a Dördülő Cövektől a Getnót Tardos Péter zseniális fordításában.” Aztán bejön a cenzúra, kirúgják a műsorvezetőt, és a lemez komolyra vált.

– Szeptember 22-én a Barba Negrában lesz egy Kopaszkutya-koncerted.

– Az az apropója, hogy a terjesztőm, a Grund Records megjelenteti a Kopaszkutya bakelitlemezt. Ennek dalait fogom énekelni, közülük néhányat, a „Tortát”, vagy a „Ki vagyok én?”-t, negyven éve rendszeresen játsszuk. Torokszorító, hogy az egykori csapatból Kőrös Józsi, Szénich Jani és Póka Egon meghaltak, csak Pálmai Zoli lesz ott, Deák Bill Gyula nem, mert pár éve kijelentette, hogy nem lép fel velem többet. A filmből hiányzik nekem a zene szeretete, a szerelem, a barátság. Annak idején jó kortükör volt az ifjúsági kultúráról. Bár nagyon nehezen mentek bele, hogy Allen Ginsberg benne legyen… Ám a dalok jók, túlélték az eltelt 43 évet, itt a zene meg a szöveg összeér. Például a „Bunkó vagyok”-ban benne volt az akkori budapesti értelmiség iránt érzett utálatom, ami azóta sem változott.

– Régóta foglalkoztat Téged az a bizonyos 31 dosszié, amit készítettek rólad az állambiztonsági szervek. Elképzelhetőnek tartod, hogy ezek a dossziék a rendszerváltás után is folytatódtak?

– Ma már a feljelentések nyilvánosak, és karaktergyilkosságnak hívják őket. Az 1985-ös „Esztrád” lemezünkön éneklem: „Nem vagyok zászló a mások ünnepén/Szelep vagyok az ország fenekén”. Mert rájöttem,  hogy engem azért engednek, mert „szelep vagyok”.

Van egy „copyrightos” szavam az „újseggírókra”, akiket rám küldenek a legkülönbözőbb médiumokból, ők legszívesebben megölnének, hogy még mindig talpon vagyok. Mondják, hogy milyen lázadó voltam, és hogy az apám miatt lázadhattam. Egyrészt nem lázadtam, mert az ember bluest nem azért játszik, hogy lázadjon, hanem azért, mert szereti. A balhé akkor jön, ha tiltják, másrészt a Kádár korban megjelent nyolc lemezem és csak kettőre valót tiltottak be. Ez nem üldözés, a Kexnek, vagy a Syriusnak egy sem volt. A 31 dosszié története ott kezdődött, hogy 1991-ben megkértem Kenedi János történészt: nézzen utána, hogy a Hobo Blues Bandben volt-e besúgó. Nem volt. Aztán egészen 2019-ig nem foglalkoztam vele.

Akkor eszembe jutott, hogy 1972-ben volt egy ügyem, bevittek a Gyorskocsi utcai börtönbe, egy csomó mindent lefoglaltak, köztük a Petőfi-oratóriumom szövegkönyvét. Erről volt egy dosszié az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Archívumában. A történész hölgy megkérdezte, hogy érdekel-e más. Megnyomott egy gombot, és kijött még 30 dosszié, 282 oldal anyaggal.

Vidnyászky Attila, - akivel 2002 óta dolgozom és eddig 17 bemutatóm volt, - kérte, hogy írjak az anyagból valamit. Kétszereplős darab készül Rácz Józseffel. Ő lesz a bíró, én a vádlott. Szeretném még az idén befejezni, hogy tavasszal bemutathassuk. Azon agyalok, hogyan kapcsoljam össze a múltat a jelennel.

– Jövőre lesz a „Vadászat”, e nemzedéki alapmű 40. évfordulója. Sajnos ma is aktuális, a vadászok világa nem múlt el. Mit mondhat ez a darab a mai fiataloknak?

– Nem tudom. Soha életemben nem volt célközönségem, azt játszom, ami jön belőlem. A „Vadászat” eltalálta azt a kort. Ugyanez volt 2009-ben a Circus Hungaricussal. Most megint sűrűsödnek a bajok a világban, a természetben, itt a klímaváltozás, a háború, a belpolitikai helyzet, a gyűlölködés.

Ezért aktuális ma is, hogy „Kerítés mögött fegyveresek, fáklyával kezükben, nem tudom őriznek, vagy kísérnek, parázzsal szemükben...”. Sosem voltak profetikus hajlamaim, pillanatok alatt megírtam azt a 40 számot, aztán egy taxiban felejtettem az egészet. Végül 26 szám mégis megszületett. Az embereket ma is megérinti őket a benne lévő humor, a lebegés, a fájdalom, a keserűség.

Mostanában minden koncertem végén csodálatos támogatást kapok az emberektől. A „Viharban születtem” kezdetű dalomat mindenütt éneklik,  ahol magyarok élnek. Az egyik este csődöt mondott a hangosítás, és én teli torokból énekeltem a számot a levegőbe, ám a közönség átvette. Azóta megtartottam ezt a szokást.

– Ezért már érdemes élni…

– Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle, amikor megírtam? És ugyanez történt a „Vadászattal” is. Megírsz valamit, ami aztán elkezdi élni a saját életét. Vagy nem.

– „Ne bántsatok engem, mert én nem haragszom” – ez a Viharban születettem utolsó két sora. Sokszor tűnsz haragosnak, indulatosnak. Önmagaddal békében vagy?

– Soha nem gondoltam, hogy ennyi mindent végig tudok csinálni, hogy ilyen minőségű szeretetet kapok. Ez lefegyverző és megható. De ismerem a saját korlátaimat, amiket azért tudok elviselni, mert van bennem egy bizonyos önirónia.

Nem tudom elfogadni, hogy nem tanultam zenét, mert ha játszanék valami hangszeren, akkor meg tudnám a szövegeimhez írni a zenét, ahogyan a legnagyobbak, a mestereim csinálták. És nem szeretem hallgatni magamat. Sokan bírják ezt a rekedt, dögös hangot, én meg unom. De hát ilyen vagyok, hőstenor már nem lesz belőlem.

De ami a dolog emberi oldalát illeti, akármin mentem keresztül – kiátkozás, gyerekhalál, válások, börtön széle – sokat tévedtem, de sosem hazudtam. Vannak más szlogenjeim: „Férfiember sosem suttog”. Elmondom, amit akarok, sőt, ha provokálnak, nem ijedek meg. Lehetnék persze egy kicsit toleránsabb, nem véletlenül lett „Térdig a szarban, nyakig a szeretetben” a könyvem címe. Aljas, alattomos lett ez az ország, már nem az számít, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy mit mondanak rólad. Úgy gondolom, hogy ezeket az évtizedeket azért úsztam meg, mert azzal foglalkoztam, amit csináltam, és nem saját magammal…