„Ez a fél év volt a legcsodálatosabb fél év az életemben” – évösszegző Ricsárdgír-interjú
Amikor tavaly novemberben utoljára interjúztunk a Ricsárdgírrel, még úgy tűnt, hogy 2020 a zenekar történetének eddigi legerősebb éve lesz: rajongótáboruk rohamosan nőtt, minden nagyobb fesztiválra meghívták őket, 10. születésnapi turnéjukat tervezték rengeteg meglepetéssel. A járvány azonban az ő számításaikat is keresztülhúzta, a fentiekből alig valósulhatott meg valami.
Azért így is próbálták a maximumot kihozni a helyzetből: nemrég bejelentették, hogy SzintisLaci megmenti a karácsonyt címmel felnőtteknek szóló mesekönyvet adnak ki, sőt egy nem kevesebb, mint 100 dalt tartalmazó válogatásalbumon is dolgoznak.
Az alábbi évösszegző interjúban a csapat frontembere, Mártondani részletesen is mesél ezekről, valamint kitér arra is, hogyan élték meg a karanténidőszakot és mennyire bizakodóak 2021-re készülve.
– Egyből január legelején eddigi legnagyobb koncertetekkel kezdtétek az évet az Akvárium nagytermében. Milyen emlékeitek vannak arról a buliról?
– Az egyik legszebb és legmeghatározóbb Gíres élményünk volt. Nem igazán tudtuk felfogni azt, hogy megtelt az Akvárium nagyterme a Nagycsaláddal, és a lemez megjelenése után egy hónappal már kívülről tudta ez a rengeteg jó ember a szöveget. Jobban tudták, mint én. Nagyjából minden, amit kitaláltunk, összejött, még a 10 fős kórus is. Kivéve az a rohadt vattacukorgyártó gép, az sosem akar összejönni. A koncert után a backstage-ben némán öleltük egymást 5 percig. Aztán persze megittuk a gint és hajnalig verekedtünk.
– Hogyan éltétek meg, amikor bejöttek a korlátozások és egymás után kellett lemondani a turnédátumokat?
– Ijesztő volt. Mi kb. 6 éve aktívan koncertezünk, ezért márciusban már tudtuk, hogy májusig fogjuk bírni a koncertek nélkül, onnantól beleőrülünk. Így is lett. Valamilyen szinten mindenki bekattant. Andris a kelleténél több társasjátékot vett, azt hiszem húszat. Laci tokáig érő kamionos bajuszt növesztett azon az elven haladva, hogy senki sem látja. Ákos fogyott 15 kilót és Magic Mike teste lett. Éva egész nap csak futott, de sajnos már a lakásban is. Flóra megtanult különböző táncokat, például shuffle, break és pasodoble. Dóri kitalálta, hogy miközben alszik, álmában gyakorol énekelni, mint DiCaprio az Eredetben. Marci pedig felhívott, hogy adjak interjút a Kretén magazinnak. Egyszóval mindenki megőrült.
Nekem annyira hiányzott az egész zenekar, hogy összegyűjtöttem az eddigi felvételeinket, és elkezdtem vágni egy dokumentumfilmet. Izgatottan felhívtam Marcit, a menedzserünket, hogy óriási hírem van, lesz egy Ricsárdgír koncert-dokumentumfilm! Mondta, hogy ez fantasztikus, ekkor közöltem vele, hogy 24 órás lesz! Hosszabb szünet után a telefonban csak annyit mondott, hogy ha kijózanodtam, beszéljünk.
Elkezdtem a Ricsárdgír nagykönyvet is írni, illetve a vendégírók egy részével is felvettem a kapcsolatot. Megtanultam roto animációkat készíteni, mert szeretnék egy Ricsárdgír rajzfilmet csinálni.
Ráadásul nem vágtam a hajam, sem a szakállam, egyik reggel, mikor felkeltem, a kisfiam rám nézett, kivette a cumit a szájából és azt mondta: Rumcájsz. Akkor szedtem össze magam, és ahelyett, hogy a Gírhiányomat enyhítettem volna tovább, elkezdtük megtervezni a teljes 2021-es évet.
Egyébként a karantént meglepően jól éltem meg. Nagyon sokat dolgoztam márciusig, utána pedig augusztusig home office-ban vágtam, az egyik legszebb és legjobb időszaka volt ez az életemnek. Természetesen a covid és a borzasztó tragédiák miatt sosem kívánom, hogy a vírus miatt legyen egy újabb indok az otthoni melóra, de az biztos, hogy ez a fél év volt a legcsodálatosabb fél év az életemben. Rengeteget voltam a fiammal, Thiegóval, iszonyatosan sokat kirándultunk Fruzsival, pedig utálunk kirándulni. Most végre megszerettük.
Sokat voltam anyámmal, nagymamámmal, marha sokat olvastam, megírtam a harmadik kisfilmem forgatókönyvét, végre újra szereztem otthon dalokat, zabáltuk a filmeket, kerti mozit csináltunk. Aktívan boldog életem volt a karanténban. A korlátozások lazulásakor kifejezetten depressziós lettem.
– Melyik idei terveteket sajnáljátok legjobban, hogy meghiúsult?
– Már régóta tervezünk egy Ricsárdgír-mozifilmet, és idén voltak is próbálkozások, hogy közelebb kerüljünk a célhoz, de ez tényleg rengeteg pénz, és a lottónyertes sem keresett meg minket. Remélem, olvassa ezt az interjút. Egyébként pályáznunk kell majd a scripttel, de egy ilyen jellegű trashmusical fantasy road movie-nak kevés esélye van nagyobb összeget nyerni. Barátommal, Tóth Levi operatőrrel két kisfilmet is készítettem, és felmerült bennünk, hogy ha már úgyis ott van a Ricsárdgír, miért nem csinálunk egy 20 perces rövidfilmet a zenekarral.
Írtunk egy forgatókönyvet, amivel nyertünk pénzt egy pályázaton, a stáb is összeállt. Szépen haladt minden, iszonyatosan izgatott voltam, novemberben forgattunk volna, de folyamatosan kaptuk a hírt, hogy a stábból ez vagy az covidos lett. Végül az egyre növekvő fertőzésszámok miatt sajnos lefújtuk a forgatást, pedig csak egy hét választott el minket a kezdéstől.
Akkor nagyon szomorú voltam, már a filmfesztiválokat is kinéztem, hogy hova szeretném elküldeni. A Toldi moziban lett volna a premierje. Viszont azonnal leforgatjuk, ahogy biztonságban érezzük magunkat.
A címe az, hogy Road to Berlin, és röviden arról szól, hogy egy német showcase producernek megpróbáljuk “eladni” a Ricsárdgírt. Sajnos véletlen egy 150 éves elátkozott kínai pezsgővel koccintunk, ami miatt elmosódik a valóság és a képzelet határa. Vizuálisan annyira összetett és komplex, hogy már a storyboardot látva leesett az állunk, hogy uramisten mi lesz ebből. Szóval a Road to Berlin 2021-re csúszott, ezt sajnáltam a legjobban.
– Néhány hétig GírHíradót is készítettetek, aminek azonnal rengeteg rajongója lett. Miért hagytátok abba, várható-e még folytatás?
– Nagyon szerettük a GírHíreket készíteni, mert bár karantén volt, úgy éreztük, a közös alkotási folyamat nem szűnt meg, ráadásul tartottunk magunknak egy online premiert mindig az aktuális epizód előtt és nagyon sokat nevettünk rajta. Meglepetés volt nekünk, hogy ennyire jól fogadták az emberek, a mai napig kapok leveleket, hogy mikor készül már az új rész. Nóvé Soma is írt, hogy ezt jobban várja, mint bármilyen sorozatot valaha. Ez a Soma nagy csibész.
Sajnos nem fért bele az időmbe, hogy folytassam. A home office melóim és a vágyam, hogy minél többet a családommal legyek, felülírta a GírHíreket: nem volt már időm megírni az egészet, megrendezni, megvágni, intézni a többiekkel a jeleneteket. Úgy voltam vele, hogy ki tudja, meddig tudok még otthon maradni, megpróbáltam minimalizálni azt az időt, amit a számítógép előtt töltök. Még a Last of Us 2-t sem vittem végig, de nem Abby miatt, őt kifejezetten szerettem.
– Nyáron és ősz elején még fel tudtatok lépni párszor. Mennyire tudtatok felszabadultan játszani úgy, hogy közben azért továbbra is járvány volt?
– Én hipochonder vagyok, azt szoktam mondani, hogy ennek neveltek. Négy nő között nőttem fel, és bár fantasztikus gyerekkorom volt, de ha egyszer tüsszentettem, akkor teljesen evidens volt, hogy aznap nem kell iskolába mennem. A mai napig, ha fáj a fejem, rögtön arra gondolok, hogy agyvérzésem van, szóval én óvatosabb vagyok. A zenekar többi tagja nem ilyen, bár a covidot azért mind komolyan vettük. A Budapest Parkos koncertünk volt az első, és emlékszem, Lacival nagyon izgultunk előtte, fura volt 5 hónap után koncertezni.
Ott álltunk a backstage-ben és arról győzködtük egymást, hogy ez nem fog sikerülni. Andris nyugtatott meg a szokásos laza stílusával, hogy úgyis minden rendben lesz, ne feszüljünk rá. Igaza is lett, őrületes volt az egész, a közönség nagyon hamar visszarántott minket abba a csodálatos érzésbe, ami hiányzott nekünk. Több koncertünk is volt, a Pontoon lehetett abból a szempontból érdekes, hogy mindannyian megőrültünk, a közönség olyan volt, mint egy jó fej hadsereg. Ők voltak a mi Pfitzerünk.
Kaptunk a biztonsági őröktől egy fém kordont, aminek azonnal letört a lába a nagy hepaj miatt, a security csapat tagjai többször a földre estek, a koncert végére pedig a kordon úgy hajlott el, mint Uri Geller kanala. Sosem fogjuk elfelejteni.
Utána volt még egy dupla telt házas A38-as koncertünk, amit elneveztünk Fancy Shownak. Mindenki kicsípte magát a zenekarból, jelmezek is voltak, én sajnos egy hibás gondolatmenet miatt valamiért úgy voltam vele, befestem a hajam zöldre, és kihúzom a szemem. Ezért nem elegáns “Fancy” hatást keltettem, hanem úgy néztem ki, mint egy jól lakott Green Day rajongó. Pedig nem szeretem a Green Dayt. Egyébként csodálatos volt.
– Hogy jött a mesekönyv ötlete, hogy zajlott a megvalósítás?
