Rényi Ádám újságíró és kommunikációs szakember. Dolgozott a Tv2-nél, az RTL Klubnál és a Viasatnál, volt a Playboy főszerkesztő-helyettese, jelenleg pedig a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs főtanácsadója.

A 21. század kiadó egyik alapítójával most megjelent novelláskötetéről beszélgettünk.

- Annyi mindennel foglalkozott, tulajdonképpen nem is az a meglepő, hogy novellás kötettel állt elő, hanem az, hogy csak most.

- A novellaírás akkor kezdődött, amikor eszembe jutott a kötet címadó novellájának, az Osztálytalálkozónak az alapötlete. Azután ezt formátumnak tekintve írtam még néhányat. Nem volt vele igazán célom. Feltöltöttem őket egy blogra a barátaim, ismerőseim szórakoztatására. Aztán elsodortak egyéb események, nem értem rá, ötletem sem volt, így alábbhagyott, de tudtam, hogy lesz folytatás, ha lesz ötletem és időm is. Ha valami megihletett, akkor azt megírtam, így ha lassan is, de elkezdtek újra gyűlni a történetek.

Amikor felmerült egy kötet lehetősége, akkor kicsit tudatosabban belehúztam.

- A novellablog, amit említett, most is megtalálható a neten.

- Igen, de most jóval szegényebb, mivel a kötetbe bekerült írásokat – az Osztálytalálkozó kivételével – leszedtem. Egyszerűen azért, mert a kötetbe szerkesztés során változtak kicsit, és nem akartam, hogy két változatban létezzenek. De a kötet novelláinak jelentős része korábban sem került fel a blogra. Nemrég viszont feltöltöttem egy viszonylag friss írást, ami a kötetben nem szerepel.

- Ha nagyon hasonlítani szeretnénk valamihez az írásokat, akkor talán Roald Dahl Meghökkentő meséihez állnak a legközelebb.

- A Meghökkentő mesék fontos olvasmányélményeim voltak, a tévésorozatot is nagyon szerettem. Az én írásaim jelentős része is valamilyen végső fordulatra, váratlan hatásra épít. Kimondottan célom volt a meghökkentés, de nem feltétlenül ugyanolyan eszközökkel, mint Dahl. Vannak olyan írások, ahol a nyelvvel, a kétértelműséggel játszom. Ezeket megfilmesíteni sem lehetne, mert attól fogva, hogy látnák, amiről szó van, lelepleződne a csalafintaság.

- Mi a metódus? Kitalálja a csavart, és ahhoz költi a történetet?

- A végét látom először, és az oda vezető utat kell megírni.

A végén persze kicsit meg kell fésülgetni, amiben a kötet összeállításakor nagyon sokat segített Laik Eszter szerkesztő. Kimondottan azt próbálom elképzelni, hogy miként fog reagálni az olvasó az adott ötletre. Mikor fog nevetni, mikor lesz szomorú.

- Ha az ember ír egy könyvet, az jellemzően sok kézen, sok szűrőn átmegy, mielőtt odáig jutna, hogy kiadják, és ez többé-kevésbé biztosítja, hogy az adott mű valóban jó. Ha viszont az író egyben kiadó tulajdonos is, kiesnek ezek a közbenső állomások, és a főnöknek nem is biztos, hogy őszintén megmondja egy szerkesztő a negatív véleményét. Hogy lehet ezt a látszólagos ellentmondást feloldani?

- Való igaz, elsőre könnyebbségnek tűnhet, hogy van egy kiadód. Ugyanakkor ez frusztrációt is ad, mert az ember szeretné elkerülni, hogy bárki aki kinyitja a könyvet, azt mondja, csak azért jelenhetett meg, mert saját kiadás, más szűrőjén nem ment volna át. A könyv már kapható a boltokban, így most vizsgázom.

- Idézek a fülszövegből: „A magyar irodalom-érettségiken is gyakran elemzett Osztálytalálkozóval együtt harminc írást tartalmazó könyv 2021. áprilisában kerül a boltokba a 21. Század Kiadó gondozásában.” Ezt kicsit fejtse ki.

- Számomra is meglepő módon az Osztálytalálkozó néhány éve bekerült a próbaérettségi feladatsorba. Ezt követően több magyartanár is elkezdte szóbeli érettségin, tételként használni, emiatt pedig több középiskolába meg is hívtak beszélgetni az Osztálytalálkozóról és más novellákról is.

- Nem mindennapi ajánlásokat kapott a könyvéhez.

- Így van. A kéziratot a megjelenés előtt eljuttattam Vass Virágnak, Nyáry Krisztiánnak, Grecsó Krisztiánnak és Szirtes Tamásnak, akik elolvasták és néhány soros ajánlót írtak a kötethez. Nagyon hálás vagyok nekik nyitottságukért és biztató soraikért.

- Nyáry Krisztián egyenesen Örkényt és Tabi Lászlót emlegeti....

- Roald Dahl mellett Örkény is nagy példaképem. Nagy színházjáró vagyok, és a kedvenc magyar színdarabom egyértelműen a Macskajáték. Nyilván az egy perces novellákat is sokszor olvastam.

De talán tetszeni fog az olvasóknak, hogy valaki hasonló zsánerben ír a mostani mindennapjainkról.

- A Covid a könyvszakmát is eléggé megviselte, zsinórban másodszor is elmarad vagy csúszik a könyvhét, a könyvfesztivál, tavaly kimaradtak a karácsonyi vásárok. Műfordítóként én is látom, milyen problémákat okozott ez sokaknak. A 21. század kiadó hogy élte meg mindezt?

- Nem szeretnék panaszkodni, noha természetesen a mi kiadónknak sem segített, amikor a könyvesboltok zárva tartottak. De több erős címünk is volt, nem kellett visszafordulni az úton. De ami a legjobban hiányzik, az a közvetlen találkozás az olvasókkal: a fesztiválok, a kitelepülések. Ezek nem is feltétlenül anyagilag fontosak, hanem mert itt kaphatunk visszajelzést az olvasóktól. Reméljük, nem sokáig kell hiányolnunk őket.

- Az online vásárlás mennyire erősödött, mennyire tudta átvenni a könyvesboltok helyét?

- Érezhető módon nőtt az online vásárlás, de ma még nem pótolja a könyvesboltokat.

- Gondolkodik folytatáson?

- Nagyon elfoglalt vagyok, rengeteg a teendőm. Ráadásul, mint említettem, ez a könyv tizenegy év alatt született meg. Bizonyos értelemben nem bánom, hogy így alakult, mert elmondhatom, csak akkor írtam, amikor volt ötletem. Sosem nyomás alatt. Azt tudom ígérni, hogy ha továbbra is tudok így, „nem nyomás alatt” írni, akkor fogok, mert élvezem. Az ember akkor boldog, ha minél több időt tud olyasmivel tölteni, amit élvez. Nekem az írás ilyen. Van néhány új novella ötletem, más műfajok is érdekelnek, de regényben például nem gondolkodom egyelőre.

Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban adott koncertet a Junkies szombaton. Az eseményre viszont egy család nem mehetett be, ugyanis nem volt védettségi igazolványuk, így nem engedték be őket. Bár tisztában voltak a szabállyal, ennek ellenére is úgy döntöttek, megveszik a jegyet, majd megálltak a bejáratnál autóval és onnan hallgatták a zenekart.

A szervező viszonzásul étellel és itallal kínálta őket, a koncert közben pedig szólt a zenekarnak a történtekről.

Szekeres András, a Junkies énekese a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, a család tudta, hogy nem mehet be, de támogatni és hallgatni szerették volna őket.

– fogalmazott a zenész, aki azt is hozzátette, ők és a környezetük már be vannak oltva.

Korábban nagy vitát váltott ki, hogy sok helyre csak védettségi igazolvánnyal lehet bemenni.

Szombaton ért véget A mi kis falunk ötödik évada. A készítők most megmutatták a forgatás legviccesebb jeleneteit.

Erika szülése a misemaratonon – a különös helyzet körüli bonyodalmakkal zárult az évad utolsó filmje. A jelenetek felvétele közben rengeteget nevettek a színészek, főként akkor, amikor elrontották azokat.

VIDEÓ: A forgatásról

Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy a sorozat folytatódik. Az RTL közleménye szerint a készítők ezúttal is rengeteg vicces fordulatot találtak ki, és a régi szereplők mellé újabbak is érkeznek majd a következő évadban is.

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.

Tavaly ünnepelték volna 20. születésnapjukat, de az elmaradt turné helyett végül alkalmazott zenei feladatokba temetkeztek.

Az évfordulón kívül beszélgettünk a Művészetek Völgyéről is, ahol a frontember a Momentán Társulat vendégeként és a Kaláka versudvar két programjában is színpadra lép.

– A járvány a zenekar teljes 20. jubileumát elsöpörte. Megviselt benneteket?

– Persze, de elsősorban nem is a jubileum, pláne nem az ünnepi élmény miatt, hanem azért, mert egyik pillanatról a másikra el kellett engednünk az egész éves turnét. Februárban azzal a lendülettel kezdtük a turnét, hogy az egy teljes évet elbírjon. Ez az energia szorult bennünk, talán úgy lehetne ezt elképzelni, ahogyan egy egyre gyorsuló autóval nekicsapódsz a betonfalnak. Szóval nem csoda, hogy utána hetekig kissé elveszettnek éreztük magunkat, és nagyjából május elejére tudtunk csak berendezkedni az új helyzetre.

Nem arra mentünk rá, hogy sokakhoz hasonlóan mi is karanténdalokat írjunk, mivel ez szerintem alapvetően tévút: éppen a viszonyulás számolódott fel, az önértelmezéshez szükséges távolság saját magadtól. Inkább más valóságokat kell keresni, olyan alkotói világokat, amik tulajdonképpen készen állnak arra, hogy értelmezd azokat, és a zenéddel beleszólj. Éppen ezért vállaltuk a Csongor és Tünde előadás zenei anyagát a Bóbita Bábszínháznak.

December elején a Városmajori Szabadtéri Színpad felkérésére elkezdtem dolgozni Shakespeare Ahogy tetszik-jének a színpadi zenéjén, Sárközy Papa mellett iamyank és Rozs Tomi közreműködésével. A Pécsi Nemzeti Színházban pedig az Ökör című előadás próbáit kezdtem el. Ennyi színházi zenére, jelenlétre aligha lett volna időm turné közben, hiszen csak a Shakespeare-darab énekelt dalanyaga kitesz egy teljes nagylemezt. Sőt, be tudtam fejezni még a könyvemet is. Ezeken keresztül sokat tanultam a színházról, magamról, a munkaformákról - és ezek állati fontosak a számomra, még úgy is, hogy a 30Y turné mellett ezeket biztosan el kellett volna engednem.

– Milyennek látod a zenekar jövőjét most?

– Remélem, van bennünk még jó néhány év alkotói értelemben. És azért fogalmazok így, mert színpadon állni bármeddig lehet, legfeljebb egy idő után már lóg a bőrgatya a fokhagymaseggeden, és csak félplaybacket vállalsz. Lehetsz a saját magad wurlitzere, amikor bedobják a kétforintost, te pedig eljátszod a slágert, de én ezt nem szívesen csinálnám.

Az Ül és vár-t például közel 20 éve tartjuk műsoron, de azért érdekes számunkra a mai napig, mert folyamatosan új kontextust teremtünk neki, mindig új dalként szólal meg – még akkor is, ha amúgy hangról hangra ugyanazt játsszuk.

– Milyen íve volt ennek a két évtizednek?

– Az első szakasz nagyjából a Csészényi tér című lemez megjelenéséig tartott, és főként az útkeresésről szólt: meg kellett találnunk valamit, amit a világról mondani tudunk. Ez egyáltalán nem tudatos keresés, hanem inkább véletlenszerű rátalálás, ahogyan a Menyhárt Jenő énekli: “ha meglátom, felismerem”. A 2008-as No.4. album nagyon éles korszakhatár volt: elvesztettük Bóra Dávidot, állandó hangmérnökünket és az addigi lemezeink producerét, aki a zenekar hangképéért és tulajdonképpen egyensúlyáért is felelt. Nem pusztán egy ember volt, aki gombokat tologatott, hanem teljes jogú tag. Talán mondhatjuk, hogy az ő halála tett nagykorúvá bennünket.

Bármennyire is fájt, tovább kellett mennünk, így Dávid helyére Pálocska Zsolti érkezett, aki ugyanúgy teljes jogú tag lett és azóta sem engedtük el egymás kezét. Ez is új korszakot jelentett sok tekintetben, ahogy a Városember lemezt követően a gitárosunk, Endi távozása is.

– Egyáltalán nem merült fel, hogy új szólógitárost keressetek?

– Nem. Ez nem olyan, mint a kosárlabda vagy a futball, ahol mindig kötelező ugyanannyi embernek pályán lenni. A csapat annyi főből áll, ahányan a tagjának gondolják magukat. Nálunk ez négy ember volt, és azt hiszem, hogy az azóta eltelt 7-8 év egy sokkal erősebb, érettebb és érzékenyebb 30Y-t hozott magával.

– A te szereped mennyiben alakult át?

– Teljesen, hiszen szinte végig gitározok az éneklés mellett, ezért abba kellett hagynom azt a korábbi szokásomat, hogy integetek a mikrofonnál. Emellett kevesebbet is rohangálok a színpadon. A dalok hangképe is átalakult, sok számot teljesen újra kellett értelmezni, vagy akár végleg kivenni a repertoárból. Rajtam kívül Sárközy Papa számára is komoly kihívás volt ez, hiszen a billentyű szerepe is alapvetően megváltozott. A Szentimentálé ennek a változásnak is jó jelölője: még együtt csináltuk, de már rengeteg vendégzenésszel – és ez időt adott arra, hogy újraértelmezzük önmagunkat.

– Hogy érzed, mennyit fejlődtél akár dalszerzőként, akár szövegíróként az évek során?

– Sokat alakultam. Ha az ember egyszer megírja az első dalát, utána többé nem tudja ugyanazt megírni, hiszen akármit csinál, a másodiknak már az első adja a kontextusát. Ma lényegében bármit írok, azonnal viszonyba kerül azzal a nagyjából kétszázzal, amit korábban csináltam. Úgy fogalmaznék, hogy ortodox, néha már-már zavaróan konzervatív dalszerző vagyok: az én fejemben egy dalnak dolga egy egész világot teremteni pár percben, és végletes kockázatot vállalni azért, amit kimond. Szóval nem az a dolga, hogy szórakoztasson. Egy dal szerintem akkor igazán dal, ha egy szál zongorával vagy dobozgitárral eljátszva is működik.

A következő lépés aztán akkor jön el, amikor leviszem a próbaterembe és megmutatom a többieknek. Ekkor derül ki, végső soron 30Y-dalt írtam-e, hiszen az attól függ, elindít-e valamit bennük is. Ha nem szólítja meg őket, akkor nem lesz belőle 30Y-dal, legyen amúgy akármilyen jó szerintem. Ezt egyébként meg kellett tanulnom elfogadni, ami időbe telt.

Én pedig nagyon nem szeretnék eljutni erre a pontra. A teljes karantén idején például egyetlen dalt fejeztünk be – ez a napokban jelenik meg –, és vázlatból sincs több hétnél vagy nyolcnál.

– Nemrég utoljára játszottad a Nemzedék nélküli ember című szólóestedet. Lesz ennek folytatása?

– A Gyereknek bátor című műsoromat továbbra is játszani fogom, ez egyébként sokkal jobban is hasonlít egy hagyományos értelemben vett szerzői estre. A Nemzedék nélküli ember egy koncepciózus elbeszélés, monomusical is lehetne a megnevezése. Hasonlót egyelőre nem tervezek, már csak azért se, mert bőven van mit csinálnom a zenekar mellett. Háy Jánossal ugyan épp szüneteltetjük a Háy Come Becket, de elkezdtünk játszani egy közös műsort Grecsó Krisztiánnal, egy másikat pedig Szűcs Krisztiánnal és Csengey Balázzsal próbálunk éppen. Utóbbit Bérczes Laci rendezi, Másnap a munkacíme és Cseh Tamás eddig soha nem hallott dalaira épül, amelyek Balázs édesapja, Csengey Dénes író hagyatékából kerültek elő. A fentiek és a korábban említett színházi produkciók kitöltik a 30Y-on kívüli időmet.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Kapolcs a művészetek, zene, színház iránti érdeklődésem bázispontja. Epivel, a csajommal tizenévesen jóformán minden alkalommal ott voltunk. Napközben piacoztunk, kézműves termékeket árultunk, majd amint ezzel végeztünk, rohantunk a koncertekre: Cseh Tamásra, Vágtázó Halottkémekre, Barbaróra. Remek színházi előadásokat is láttunk, például a Mulatságot, vagy Bán János Kukac Matyiját. Ott néztük meg először az Azt meséld el, Pistát is, és ájultunk el Mácsai Pál tehetségétől. De említhetném Jordán Tamás Szókratészét és még számtalan nagyon erős élményt, ami a mai napig odaköt.

– Idén a 30Y mellett a Momentán társulat Főhős előadásában és Lackfi János Zenés versimprójában is szerepelsz. Ezekre hogy készülsz?

– A Momentán kalandjától mindig izgulok, korábban egyszer már részt vettem egy hasonló történetben, és erre lehetetlen készülni. Annyit tudok csak tenni, hogy piszkosul koncentrált leszek. Lackfival is nagyon sok az improvizáció, szóval ugyancsak az a fő feladatom, hogy a lehető legösszeszedettebb legyek abban az egy-másfél órában a színpadon.

Ugyanezen az estén a Kalákával és a Szélkiáltóval is játszom, ami azért is megtisztelő, mert a ‘80-as, ‘90-es évek fordulóján, még utcazenészként a Balatonnál mindkét zenekartól játszottam dalokat. Rozs Tomival, a Szélkiáltó csellistájával pedig az Ahogy tetszikben dolgozunk együtt jelenleg, ez is egy közös pont.

– Még ezelőtt, július 2-án a Budapest Parkban koncerteztek, „20 év 100 percben” mottóval. Kronologikus műsor lesz?

– Általában azonnal felrúgom a saját magam által kitalált szabályokat is, szóval nem hiszem, hogy időrendi sorrendben haladunk majd. Abban viszont biztos vagyok, hogy a zenekar legelső, 2004-es koncertlemezétől egészen a 2019-es Ki az akit még megölelnél-ig mindegyikről fogunk játszani, ahogy a már említett legújabb dalunk, a Mesélős is biztosan elhangzik. A két évtized zenei lenyomata mellett az egyes korszakok grafikai elemei is vissza fognak köszönni, ez külön érdekessé teszi az estét.

– Endit nem hívjátok meg vendégfellépőnek?

– Nem, mert az ahhoz a bőrgatyás-félplaybackes logikához tartozna, amiben egyszerűen nem hiszek. Én nem úgy szeretnék utazni a múltban, hogy elkezdem felmelegíteni.

Szerintem minden zenekarnak - alkotó közösségként legalábbis - akkor van vége, ha elkezdi meghívni és felrakni a színpadra a régi tagjait. Mi nem a múltunkat tesszük színpadra, hanem a mindenkori jelenünket, szóval nem állunk neki a saját szobrunkat faragni. Színpadra csak kockázattal van értelme állni: nem a múltunk hátizsákját cipeljük, ami ebből a múltból nyeri az érvényességét, hanem éppen a mindenkori jelenünk teszi közlésképessé a múltunkat is.