KULT
A Rovatból

Legyőzte az esőt az Ördögkatlan: az időjárás nem mindig, a hangulat viszont most is felhőtlen volt

Sokkal koncentráltabbá vált a fesztivál: bár Villánykövesd kiesett a résztvevő falvak közül, Beremend lassan felnő Nagyharsány mellé. Az országszerte óriási pusztítást okozó viharokat pedig itt jóval kevésbé lehetett érezni. Szubjektív beszámoló.

Link másolása

Az Ördögkatlan alig néhány év alatt nőtt fel a Művészetek Völgyével megosztott első helyre a kedvenc fesztiváljaim között, ma már ugyanannyira elképzelhetetlennek tartom, hogy ne töltsek el itt is néhány napot (az ötből rendszerint hármat) minden nyáron.

Ebben a legnagyobb szerepe a már több korábbi cikkemben ecsetelt bájos közvetlenségnek van: úgy maradtak meg maximálisan emberközelinek és a szó jó értelemben véve „mezítlábasnak”, hogy a fapadosság viszont egyáltalán nem igaz rájuk.

A technikai háttér legalább annyira profi, mint máshol, és programkínálat terén sincsen okuk szégyenkezni: bár arányaiban kevesebb az első vonalas sztárfellépő, mint máshol, ez inkább a tudatos koncepció miatt van – nem sok olyan nagyobb nevet tudnék mondani, akik illenének ebbe a környezetbe, de még soha nem hívták meg őket.

Az idei év legszembetűnőbb változása, hogy a fesztivál még koncentráltabbá vált. Kisharsány után, amely 2019-ben szerepelt utoljára a résztvevő falvak között, Villánykövesd is kikerült a körből. Így most már csak Nagyharsányban, Beremenden, valamint három kapcsolódó helyszínen (Vylyan Terasz, Szoborpark, Mokos Pincészet) voltak programok.

Kisharsány továbbra is fájó veszteség, bízom benne, hogy valamikor még visszatér, Villánykövesd viszont jóval kisebb űrt hagyott maga után. A pincesor festői látványa persze hiányzott, de ellensúlyozta az a fejlemény, hogy Beremend ezzel párhuzamosan felnőtt Nagyharsány mellé: soha ennyi helyszín nem volt még ott.

Az egyik idei díszvendég, a Magyar Zene Háza szabadtéri nagyszínpaddal települt ki a strand mögötti füves területre, amely főleg világzenei vonalat vitt, ebből a szempontból a villánykövesdi Teleki Liget szerepét vette át. Itt lépett fel például a Besh o Drom, Dés László és vendégei, a Kollár-Klemencz Kamarazenekar, valamint a Kiss Tibivel kiegészült Csík Zenekar.

Személyes tapasztalatom csak az utóbbiról van, arra viszont olyan hatalmas tömeg gyűlt össze, amely talán még a nagyharsányi focipálya átlagos közönségét is felülmúlta. Ebből is látszik, hogy Beremendben bőven van potenciál: ha a szándék adott rá, idővel akár teljesen egyenrangúvá is válhat Nagyharsánnyal, csökkentve ezzel a fesztivál vízfejűségét. Igaz, a központi falu itt közel sem annyira zsúfolt, mint Kapolcs a Művészetek Völgyében, de ettől függetlenül csak jó lehet, ha minél inkább eloszlanak a látogatók.

Szintén Beremendre költözött át az idén harmadjára megrendezett Offlájn Rezervátum, melynek kiindulópontja most is az volt, hogy csak repülő üzemmódba állított telefonnal lehet belépni. Ezt a szabályt elég sokan próbálták változóan kreatív kifogásokkal (pl. csak az időt néztem meg!) kijátszani, amire válaszul rendszerint szúrós tekintetet és ledorongoló szavakat kaptak a szervezőktől.

A helyszín idén a rezervátum szóhoz méltóan indiános tematikára épült: öt nagy sátrat (indián nevén tipit) építettek fel, amelyeket például a Szerelem, a Belső képalkotás és az Érzékelés sátrának neveztek el. Bent egy minikiállításon lehetett többet megtudni az adott témáról, de a betérőket arra is bátorították, hogy simán csak beszélgessenek egymással a telefonjukat félretéve.

Kora délutánonként közös alvásra (hivatalos nevén melatonin-termelésre) hívtak mindenkit a sátrakba, melynek végén szombaton a Verőköltő akusztikus koncertje ébresztette a résztvevőket.

A zenekar eredetileg csak fél órát akart játszani, de annyira fellelkesültek a pozitív fogadtatáson, hogy végül több mint két órán keresztül ott ragadtak, ekkor is csak azért hagyták abba, mert kezdődött a következő program: beszélgetés Peer Krisztián költővel a szerelemről és hasonló témákról. Számomra ez volt a legjobb hangulatú délután az idei fesztiválon.

Tizedik éve hagyomány a Faluturisták rendhagyó idegenvezetése: a Köles Ferenc által vezetett öttagú színészcsapat minden évben egy másik falut, illetve helyszínt mutat be sajátos stílusában. Idén a beremendi Duna-Dráva Cementgyárba költöztek, így a két évvel ezelőtti „hagyományos” gyárlátogatás után (amelyet egyébként ezúttal is meghirdettek) ismét tehettem egy sétát a 120 embernek munkát adó komplexumban.

Meglepő módon a két alkalom kifejezetten kevés ponton tért el egymástól: csak néhány olyan helyszín volt, ahol a színészek játéka kidomborodott, egyébként nagyjából ugyanazt a szöveget mondták el, amit a másik túrán a gyár munkatársaitól hallhattunk. Tegyük hozzá, ez is szép teljesítmény, ugyanis alig pár napjuk volt felkészülni a majdnem kétórás programra.

Én valamivel több megrendezett jelenetre vagy poénra számítottam, azonban így sem bántam meg a részvételt: a cementgyár különleges helyszín, egyszer mindenkinek érdemes meglátogatnia, akit vonzanak a nagyközönség elől egyébként elzárt objektumok, de másodjára sem volt unalmas.

Cseh Tamásnak, mint a Katlan egyik védnökének mindig nagy kultusza volt itt, most azonban születésének 80. évfordulója alkalmából még a szokásosnál is több dolog szólt róla. Három helyszínen (a nagyharsányi Narancsligetben és focipályán, valamint a beremendi faluközpontban) is fotókiállítással emlékeztek életének jelentős állomásaira, bárhol bele lehetett futni utcazenészekbe, akik a dalait játszották, valamint a hivatalos fellépőket is megkérték, hogy építsék be valamelyik számát a repertoárjukba. Így tett többek között a Csík zenekar, a Csaknekedkislány és a 30Y is.

Az árak a máshol is jellemző mértékben emelkedtek tavalyhoz képest, ebből a szempontból nem érhette nagy meglepetés a látogatókat. Volt azonban egy olyan fejlemény, amire aligha számított bárki: a nagyharsányi focipálya bejáratánál, ahol mindig meg szokták nézni a táskákat, idén elmaradt az átvizsgálás.

Ebből kifolyólag a többi helyszín mellett ide is szabadon be lehetett vinni a kisboltban a benti ár feléért vásárolt söröket, vagy a pincészeteknél egy hosszúlépés benti áráért megkapott literes sétálófröccsöt. Esténként így is komoly sorok alakultak ki a pultnál, de aki akart, jelentős összeget spórolhatott meg ennek köszönhetően, szóval még egy óriási pluszpont a szervezőknek.

Az időjárás ezúttal a szokásosnál is szeszélyesebben alakult, gyakorlatilag mindennap esett valamennyit, de szerencsére közel sem elviselhetetlen mértékben. Igazán komoly vihar csak kétszer volt: első este a Platon Karataevet és a vele egy időben tartott programokat teljesen elmosta, csütörtökön pedig az Esti Kornélnak fél óra után kellett lemenekülnie a színpadról, és később se jöhettek vissza.

A Narancsligetben ugyanekkor kezdő Analog Balaton viszont végigjátszotta a szettjét, és más programmal sem találkoztam, ami elmaradt vagy idő előtt félbeszakadt volna: mindennek találtak fedett helyszínt, vagy lement az eredeti terv szerint, mint például a Csaknekedkislány koncertje, amire a szinte végig kitartó csapadék ellenére is rengetegen voltak kíváncsiak.

Mindent egybevéve helytálló a címben szereplő állítás: az Ördögkatlan legyőzte az esőt, a Budapesten (illetve országszerte több helyen) ugyanekkor tomboló óriási viharnak ide legfeljebb csak az oldalszele ért el.

A 30Y nagyszínpad-záró koncertjének végén szokás szerint a teljes stáb feljött a színpadra, élen Bérczes Lászlóval és Kiss Mónival, a megilletődöttségükön pedig érződött, hogy kicsit ők maguk sem hiszik el, honnan hová jutottak el 15 év alatt.

Az biztos, hogy az Ördögkatlannak ritka elkötelezett rajongótábora van: az időjárási viszontagságok ellenére is meg tudták őrizni a látogatószámot, rengeteg előadás futott teltházzal. Sikeresen bővítették a támogatói programjukat is, közel 300-an támogatták a bérlet normál áránál nagyobb összeggel, összesen több millió forinttal a fesztivált.

Őszintén szurkolok nekik, hogy ezután is kitartsanak, mert nagy szükség van arra, amit csinálnak – és arra, hogy legyen öt olyan napja az évnek, amikor mindent elfelejtve, önfeledten kiálthatjuk a jól ismert mottót: „Nem vagyunk normálisak!”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: