Az Ördögkatlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség az alapélményem, ami rendszerint már a megnyitón megnyilvánul – írtam a tavalyi beszámolómban, és ez a benyomásom az idei (sorrendben tizenötödik, számomra ötödik) fesztivál után sem változott. Végtelenül pozitív, hogy itt nyoma sincs az eseményre rátelepedni akaró politikusoknak, ehelyett most épp egy csupa extravagáns figurából álló mexikói cirkuszi társulat parádézott hosszú percekig, mielőtt Bérczes László a szokásos csíkos pólójában, Kiss Mónival az oldalán felállt a színpadra.

Másodjára került rá sor, szóval lassan szintén hagyomány lesz a megnyitó utáni közös átvonulás az Offlájn Rezervátumba, amit ezúttal is Kollár-Klemencz László vezetett. A különleges koncepcióra épülő programhelyszín átkerült az Aralica kertből a helytörténeti múzeum mögé, ahol a szalmával felszórt fűben, vagy pokrócokon ülve lehetett hallgatni az akusztikus koncerteket. Mindezt szigorúan kikapcsolt (vagy repülő üzemmódba rakott) telefonokkal, miközben időről időre felharsant valamilyen fontos információ a „füstjel, add tovább!” felszólítás kíséretében. Ráadásul minden este főztek egy nagy bogrács ételt, például babgulyást vagy korhelylevest, amit becsületkasszáért cserébe bárki megkóstolhatott, el is fogyott mindig szinte percek alatt.

Kisharsány sajnos idén is kimaradt a programból, így a 2020-as Covid-kényszerszünettel együtt zsinórban harmadik éve nem voltak programok az ottani focipályán, tornateremben, illetve a Kovács Udvarházban. Ez elég fájó pont, ráadásul a fellépői körön is érezhető: jó néhány olyan előadó hiányzott a programból, akik korábban itt kaptak helyet. Valószínűleg főként anyagi okok állnak a háttérben, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül előteremteni a szükséges forrásokat, és visszatérhet minden az eredeti kerékvágásba. A Vylyan Terasz szerencsére most is üzemelt, bár érzésre mintha itt is kevesebb esemény lett volna. Ottjártamkor, a Borbély-Dresch Quartet koncertjén mindenesetre szinte teltház volt, és az Erdős Virággal folytatott irodalmi beszélgetést is nagyon sokan hallgatták.

Tegyük hozzá, hogy például Kapolcshoz képest itt is sokkal jobban el lehetett férni, még a legnagyobb koncerteknek helyet adó focipályán se volt kényelmetlen érzése az embernek. Összességében abszolút megmaradt emberléptékűnek a Katlan, a sorszámos színházi előadásokat leszámítva sehol nem láttam olyat, hogy valaki telt ház miatt maradt volna le valamiről.

A fesztivál idei egyik – ha nem A – fénypontja a Kex együttes tavaly szeptemberben elhunyt alapítója, Baksa-Soós János tiszteletére rendezett emlékest volt a Narancsligetben. A maratoni, két és fél órás koncerten olyan előadók játszották a legendás dalokat (pl. Elszállt egy hajó a szélben, Piros madár, Tiszta szívvel, vagy a Büdös sajt), mint a 30Y, Másik János, Kollár-Klemencz László, az Újzenekar, Muzsik és Volkova, Menyhárt Jenő, illetve a Kronoszinklasztikus Infundibulum. Érdekesség, hogy Bujdosó János egyszerre állt színpadon fiával, a trombitás Bujdosó Áronnal, a végén pedig igazi all star együtténeklés kerekedett a Csillagok, ne ragyogjatok-ra. Már önmagában ezért az egy programért érdemes lett volna ellátogatni a Katlanba, az év egyik legnagyobb élménye volt.

Nagyon szerethető jellemzője a fesztiválnak az is, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a kezdő zenekarok bemutatására. Ennek elsődleges helyszíne az Árokpart Bár, amit tavaly a járványügyi szabályok miatt körbe kellett keríteni, a nézőtér így leginkább egy elég kellemetlen ketrechez hasonlított. Idén erre szerencsére már nem volt szükség, a helyszín újra szabadon és ingyenesen volt látogatható (ezért is nagy pluszpont jár).

Ugyanakkor a rotációra is ügyelnek a szervezők, két egymást követő évben ritkán szoktak valakit beválogatni ide (sőt, 1-2 kivétellel még a fő fellépőket is előszeretettel cserélgetik).

Az árakról csak néhány szó: aligha lep meg bárkit, hogy itt is éreztette hatását a tomboló infláció, bár a Művészetek Völgyénél talán valamivel kisebb mértékben. Egy sajtos-tejfölös lángost 1300-1500 forintért árultak, a frissensültek adagja 2000 forint körül mozgott.

Az időjárásra sem lehetett semmiféle panasz, hacsak nem a pusztító kánikula miatt: az első három napban, amíg ott voltam, nemhogy eső nem esett, még felhő se nagyon volt az égen. Ez különösen az Árokpart Bárnál jelentett problémát, amit idén újra áthelyeztek, ezúttal az ételsor túlsó oldalára. Sajnos az árnyékolást nem oldották meg, így a délután 5-kor kezdő Duckshell elég népes közönségének például a tűző napon kellett végigtombolnia a koncertet. Jövőre jól jönne legalább egy ponyva ide, eső esetére is. A hőség ellenpontjaként éjjelente viszont eléggé lehűlt a levegő, szóval aki a napközbeni állapotokból kiindulva nem vitt magával meleg ruhát, kellemetlen meglepetés érhette.

Már három évvel ezelőtt is megállapítottam, hogy az Ördögkatlan hivatalosan is az egyik kedvenc fesztiválom lett, ez az érzés pedig azóta egyre csak erősödik.

De az is biztos, hogy legalább ekkora hiányérzetem lenne, ha utána néhány nappal nem utazhatnék tovább ide.

59 éves korában elhunyt Coolio, eredeti nevén Artis Leon Ivey Jr., amerikai rapper, hiphop-előadó.

A sztár halálának hírét barátja és menedzsere, Jarez Posey közölte a CNN-nel, egyelőre azonban nem adtak ki információt az okokról. Meg nem erősített információk szerint szívroham végzett a népszerű előadóval.

A hírcsatorna információi szerint tűzoltók és mentők jelentek meg a zenész Los Angeles-i házánál helyi idő szerint szerda délután 16 óra körül. AZ életét 45 percen keresztül próbálták megmenteni, de nem jártak sikerrel.

Coolio a kaliforniai Comptonban született és nőtt fel. Fiatalon reptéri biztonsági őrként és önkéntes tűzoltóként is dolgozott, mielőtt zenei karrierbe kezdett.

A dallal 1996-ban Grammy-díjat nyert, 2022 nyarán pedig megtekintése a YouTube-on átlépte az egymilliárdos határt, és a streamingszolgáltatókon is igen népszerű. Szintén népszerű dala még az 1997-es Nekem 8 (Nothing to Lose) című filmben felhangzó C U When You Get There.

Coolio számos rajzfilm és gyerekműsor zenei anyagán dolgozott többek között a Cartoon Network és a Nickelodeon csatornáknak.

A sztárnak hat gyereke van, egyetlen feleségétől, Josefa Salinastól 2000-ben vált el.

Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.

Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.

Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.

A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).

Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.

Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:

– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.