Bizarr testhorror, öncélú erőszakorgia, trash-film, bátor transzgender mozi, gore-filmbe ágyazott felnövéstörténet – ilyen és ehhez hasonló műfajmegjelölésekkel illették Cannes-i bemutatója után Julia Ducournau második nagyjátékfilmjét. A rendezőnő nem ismeretlenül érkezett idén Cannes-ba, ugyanitt debütált első játékfilmjével 2016-ban. A Nyers, a rendezőnő allegorikus emberevő szocio-horrorja a Titánhoz hasonlóan ellentmondásos fogadtatásban részesült annak idején, de végül elnyerte a nemzetközi kritikusok Fipresci-díját, és a figyelemreméltó alkotók közé sorolta Ducournau-t.

A Titán az idei fesztivál legmegosztóbb mozija volt. Sokan már a versenyprogramban való szerepeltetése előtt is értetlenül álltak, pláne, miután többen rosszul lettek és kimentek a vetítéséről.

Alexia kislánykorában súlyos autóbalesetet szenved. Az orvosok beültetnek a fejébe egy titánlemezt és figyelmeztetik a szülőket, hogy előfordulhatnak majd viselkedésbeli problémák a lánynál. Ducournau nem magyarázza túl Alexia és a szülei kapcsolatát, de néhány elejtett mondatból és szemvillanásból is egyértelművé válik, hogy nem feltétlenül a titánlemez lesz itt a felelős bizonyos személyiségzavarokért.

Alexia (Agathe Rousselle elképesztően erős élete első főszerepében) a következő jelenetben már szexi fiatal nőként lejt vad, erotikus táncot egy kocsi tetején brutáljó zenéje, rezzenéstelen arccal. Autókiállításokon dolgozik táncosnőként, egyébként pedig gondolkodás nélkül meggyilkol bárkit, aki túl közel merészkedik hozzá.

Nyilván adja magát a kérdés, hogy ezt hogyan kell elképzelni. Mindenki nyugodjon le, mert Ducournau megmutatja. Ahogyan majd azt is, hogy a sajátos násznak milyen következményei lesznek testileg Alexiára nézve.

De előbb még egyéb tetteivel kell kezdenie valamit, miután a rendőrség teleplakátolja a fantomképével a várost. A lány egy gyors ötlettől vezérelve fiúvá maszkírozza magát és jelentkezik a rendőrségen, hogy ő az a tíz évvel ezelőtt eltűnt kisfiú, akinek az arcképével szintén tele van a környék. Hamarosan megérkezik érte az eltűnt fia apja, Vincent (Vincent Lindon), aki soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszakapja a gyerekét, és boldogan hazaviszi magához Alexiát – aki innentől Adrien névre hallgat.

Hogy mire megy egymással a fiúnak álcázott, aszociális gyilkológép és az öregedést elfogadni képtelen tűzoltóhadnagy egy erősen maszkulin közegben, azt nem áruljuk el. De előre óva intek attól minden elsőéves pszichológushallgatót, hogy ebből a filmből próbáljon tájékozódni a mentálisan súlyosan sérült emberek személyiségfejlődését illetően.

Megértem, ha valakinek túl sok a Titán. De ha kibírjuk a gyomorforgató jeleneteket és túllendülünk a film első felében látottakon, a másodikban visszamenőleg sok minden értelmet nyer. Na nem minden, mert akadnak azért elvarratlan szálak, felesleges részletek és elmagyarázatlan motivációk, de a legtöbb dolog igen.

Rámutat például arra, hogy a mai kor embere milyen eszelősen képes imádni a kényelmét kiszolgáló gépeket és előnyben részesíteni az élettelen tárgyakat az emberekkel szemben. Meg arra, hogy a szeretetlenség milyen helyrehozhatatlan pusztítást tud csinálni. De szól az apa-lánya kapcsolat összetettségéről, egy gyerek elvesztésének feldolgozhatatlanságáról, a feltétlen szeretet gyógyító erejéről és nem utolsó sorban a testünk elfogadásáról is. Itt a válasz a Cannes-i győzelemre.