Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire: ezekben a zenei projektekben Nóvé Soma a közös pont, aki párhuzamot von közéjük a maga muzikális kíváncsiságával.

Experimentális, egymásra épülő, szerteágazó ötletek, készülő nagylemezek és egyedi vonások között kalauzolt minket, amikor a héten startoló BUSH kapcsán beszélgettünk.

- 2020 januárjában jött ki a MORDÁI első nagylemeze, de az ötlet már korábban is létezett. Mesélj egy kicsit az eddigi utatokról!

- 2018-ban jött ki a Népdalok című lemez, amit még a saját nevem alatt jelentettem meg. Azon három dal volt, ami nagyjából megalapozta a MORDÁI zenéjét – ebből kettő rajta is van a zenekar első nagylemezén. Miután kihoztam ezt a kislemezt, sokan kérdezték, hogy mikor lesz ebből koncert, illetve én is azt éreztem, hogy érdemes ezt átültetni zenekari kontextusba is. Főként azért, mert már ott is elég részletes hangszerelés volt, nemcsak gitárral játszottam fel a dalokat, hanem azokban is volt dob, szaxofon és nagyjából minden, ami a MORDÁI-ban is benne van. Tehát a kislemez megjelenése után elkezdtem zenészeket keresni a projekthez, és ebből az anyagból kiindulva kezdtünk el új számokon dolgozni, utána pedig koncertezni is, ami nagy löketet adott a formációnak.

- Most pedig már a második lemez készül.

- Igen, most írjuk a második lemezünket, ami remélhetőleg 2022 elején meg fog jelenni.

- Mennyiben fog hasonlítani az elsőre, vagy mik lesznek a különbségek? Nem tudom, melyikkel spoilerezel kevesebbet.

- Nagy különbség, hogy az első lemeznél a zenekari tagok nagy része más volt, más volt a zenekar összetétele, mint most. Pár zenész kilépett a formációból, így ez most egy új felállás – emiatt mindenképp más lesz a hangzás.

- És a dalok tekintetében?

-Olyan szempontból lesznek mások, hogy az első lemezzel a Muzsikás együttes repertoárját követtük, tehát mondhatni, hogy népdalfeldolgozások átdolgozásai voltak. A második lemezzel jobban törekedtünk arra, hogy ne csak egy adott forrásból táplálkozzon, hanem egy kicsit szerteágazóbb legyen, egy színesebb skálán mozogjon.

- De mindenképpen adott szövegekkel dolgoztok, hiszen népdalokat gondoltok újra. Mennyire tudjátok ebben kifejezni saját magatokat? Vagy ez a projekt nem erről szól?

- Ez érdekes, mert azt hiszem, azokban a népdalokban, amiket eddig feldolgoztunk, nincs olyan szóhasználat, ami nagyon idegen lenne tőlem. Ráadásul eléggé alaptémákat, tematikákat dolgoznak fel, ezért nem érzem azt, hogy valaki más gondolatait vagy szövegeit énekelem.

Azt gondolom, hogy az is a lényege a népdaloknak, hogy azonosulsz velük, hogy a saját dalaidnak érzed őket, és én ezt érzem a MORDÁInál is. Azokban a népdalokban, amiket most dolgozunk fel, valószínűleg egy-két szót át fogunk írni, mert nem tudok pejcsikókról meg hasonlókról énekelni, azt nem érezném önazonosnak. De ezek csak finomhangolások, az biztos, hogy nem fogunk teljesen saját dalszöveget írni a MORDÁI-számokhoz.

- Tény, hogy nem sokat változott az, hogy mi foglalkoztatja az embereket, az utóbbi akár száz évben, és hogy mik azok a témák, amikről dalok születnek.

- Nem, és azt gondolom, hogy nem is nagyon fognak. Amikről a népdalok szólnak, azok örökérvényű dolgok.

- Egyszer azt mondtad, hogy a népzene sok mindennel kombinálható – és ti ezt ki is használjátok, mivel jazzes és rockos elemeket is beépítetek a dalaitokba. Nem érzed mégis azt, hogy a népzenei alapok bekorlátoznak zeneileg?

- Szerintem a korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt. Például, ha kitöltesz egy matektesztet, az nem egy univerzális, 100%-os tudást mutat, de az adott teszten belül tudsz 100%-ot teljesíteni. Azaz mindig egy kontextuson belül tudsz 100%-ot hozni, viszont ha nincsenek kereteid, akkor nincsen egy olyan szerkezete a dolognak, amin belül tudsz teljesíteni. Én mindig törekszem arra, hogy legyenek olyan pontok, olyan korlátok egy adott projektben, amik letisztázzák azt, hogy mit akarok épp csinálni. Nem érzem azt, hogy lenne olyasmi, amit meg akarnék csinálni a MORDÁI-ban, és mégsem tehetem meg a műfaji vagy stilisztikai korlátok miatt.

- Ez másban is megnyilvánul?

- Jó példa erre az, amit akkor tapasztaltam, amikor a MOME-ra jártam. Az is azért működött jól, mert adtak támpontokat – ami eléggé hasonlít egy korláthoz. Ha tehát elmész egy ilyen iskolába, és nem tudod, hogy hol kezdd, nem tudod, hogy hogyan akarod kifejezni magadat, akkor van szükséged korlátokra. Ezeken belül megtanulod, mi a legadekvátabb módja annak, hogy megmutasd, mi van benned. Aztán egy idő után, ha elegendő projektet csinál az ember, akkor megformálódik az, hogy mi a zenei vagy művészeti identitása.

- Neked ebből az identitásból több is van? Arra gondolok, hogy egészen más például egy MORDÁI-dal, mint egy Samurai Drive-dal, ami szintén a te nevedhez fűződik.

- Valószínűleg azért csinálok ilyen sokfajta projektet, mert sok ötletem van, és ezek közül mindegyik egy kicsit más valamivel kísérletezik.

Mert attól még, hogy valami nem avantgárd, az lehet kísérletező. Szóval, sokszor azt nézem, hogyan tudok fuzionálni olyan dolgokat, amelyeket nem hallottam együtt addig. Szerintem akkor születnek új dolgok, ha különböző világokat párosít az ember, mint például a MORDÁInál.

- Nem érzed azt, hogy ez a sokféle zenei projekt szétdarabol? Vagy épp ellenkezőleg, inkább építenek?

- Nem érzem ezt, sőt, talán még örülnék is, ha még inkább különböznének. Azt érzem, hogy ha dolgozom egy projekten, akkor abból sokat tanulok, és akkor a következő projektbe – ami mondjuk egy másik zenekar – mindig át szoktam emelni a tanulságokat és a tapasztalatokat. Így inkább olyan, mintha egy nagy legóvárat építenék, semmint hogy többet egymás mellett: ezek egymásra építenek, nem pedig egymás rovására mennek kreatív szempontból. Mindenesetre vannak köztük hasonlóságok is, lehet érezni, hogy vannak összekötő elemek.

- Szerinted mik a hasonlóságok? Az általános sötétebb tónus, például?

- Azt hiszem, igen, van egy hasonlófajta melankólia ezekben a projektekben, az biztos, hogy nem nagyon szoktam nyári slágereket írni. (nevet) De szerintem az már önmagában is eléggé meghatározza az összefüggéseket, hogy van egy adott zenei ízlésem, és mindig adott dolgokból inspirálódom – ezek biztosan hatással vannak ugyanúgy a Middlemistre, a MORDÁI-ra és a Samurai Drive-ra is. Illetve amiatt is hasonlóak lesznek, mert párhuzamosan csinálom ezeket. Nem arról van szó, hogy megírtam egy lemezt egy zenekarral egy adott évben és két évre rá egy másik projekttel foglalkozom, hanem öt zenekarral (Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire, szólóprojekt – a szerk.) foglalkozom egyszerre. Nincs olyan, amit szüneteltetnék.

- Melyik zenekarral teszed a következő lépést?

- A következő egy hónapban jelenik meg egy lemez a The Night of the Vampire formációmmal, amelyen a jazztrombitás, Chet Baker számait fogjuk feldolgozni.

- Ha már a többi formáció: egészen más a színpadi jelenléted egy MORDÁI- és egy Middlemist Red-koncerten. Ezt a dalok követelik meg vagy a közönség?

- Igen, a Middlemist Red koncerteken például gyakran mászom fel különböző helyekre, gyakran csinálok olyan dolgokat, amelyek a zenétől függetlenek. Ez azért van így, mert már olyan régóta zenélünk együtt, hogy kellett valami, ami plusz izgalmat okoz. Eközben a MORDÁI-nál nagyon koncentrálnom kell arra, hogy mindenki egyben legyen, hogy ne rontsuk el. Ez egy frissebb, újabb terep, így nagyobb felelősség is, pláne, hogy sokat cserélődnek a tagok, és így nekem kell összehúznom a dolgot.

- Miért gyakori a tagcsere?

- Azért, mert a MORDÁI-ban profi zenészek játszanak, ez a szakmájuk, a hivatásuk. Mindenki vagy zeneakadémiát végzett vagy konzervatóriumot, ennek következményeként ők is elég sok projektben benne vannak. Egyrészt azért, mert ők is kísérletező szelleműek, másrészt azért, mert itthon ez fontos ahhoz, hogy kiépíts egy egzisztenciát. A zenekarban hatan vagyunk, és a hat tag összesen nagyjából 15 vagy 20 zenekarban van benne egyszerre. Így előfordulhat olyan szituáció, amikor valakinek túl sok projektje gyűlik össze, vagy éppen bejött valami, ami prioritást élvez, és akkor kompromisszumot kell kötnie magával.

- Egyszer azt mondtad, hogy szerinted a MORDÁI külföldön sikeresebb lehet, mint a többi zenekarod, eközben Magyarországon egyelőre kevésbé „felkapott” ez a formáció. Szerinted ez miért lehet így?

- Azért, mert itthon ismerik a népzenét, a népdalokat, külföldön pedig nem annyira, és mindig azok a dolgok működnek, amik frissek, és ilyen szempontból izgalmasak is. Ha például kimész Németországba és egy indie-rockként aposztrofált zenekaroddal fellépsz, akkor azok, akik nem ismerik a neved, nem biztos, hogy elmennek a koncertedre. De ha azt látják, hogy Hungarian folk-jazz-rock, akkor lehet, hogy elmennek, akkor is, ha nem ismernek. Én is szívesebben meghallgatom valamilyen lengyel népzenei fúziós zenekar koncertjét, még akkor is, ha semmi közöm nincs hozzá, mint egy lengyel indie-rockzenekarét.

- Néhány külföldi showcase-en már felléptetél már a MORDÁI zenekarral. Ez milyen lehetőségeket adott nektek?

- Igen, voltunk az Eurosonicon és a Primaverán is showcase formában. Ezek viszont most mind online voltak, és azt hiszem, hogy ezek ebben a formában nem annyira működnek. Ahhoz, hogy mély benyomást keltsen egy zenekar, ott kell lenned a koncerten, nem elég, hogy a képernyőn keresztül nézed. De idén is jelentkeztünk az Eurosonicra, remélem visszahívnak. Ezen kívül most voltunk Oroszországban és Bécsben is, ahol már lehetett kapni valamiféle visszajelzést, amit a jövőben fel tudunk használni.

- Az október 21-én induló Budapest Showcase Hub-on most élőben is felléptek. Szerinted mi alapján esett rátok (is) a szervezők választása?

- Gondolom azért, mert ez eléggé exportképes zene. Biztosan végignézték, hogy kik azok a magyar zenekarok, akikben van potenciál ilyen fronton, és így kerülhettünk be.

- Mit gondolsz, mivel irányítja rá a figyelmet a magyar zenekarokra ez a showcase esemény?

- Elsősorban azzal, hogy nagyjából a fellépők 70%-a magyar. Emellett lehetőséget ad sok magyar zenekarnak, hogy megismerkedjenek szakmabeliekkel, akik lehet, hogy tudják segíteni őket.

- Te melyik koncertet vagy előadást várod leginkább?

Mi nem nagyon szoktunk az előadásokra elmenni, inkább a menedzserünk hallgatja meg őket, aztán együtt megbeszéljük a hallottakat. Ami a koncerteket illeti, nagyon szeretnék elmenni a Jazzboisra, az Amoebára, illetve Apey új projektje is érdekel.

A BUSH – azaz Budapest Showcase Hub – október 21. és 22. között tér vissza a magyar fővárosba, hogy itt hozza össze Kelet-Európa legizgalmasabb fellépőit. Egyedi hangzásvilágok, változatos stílusok, úttörő megoldások és izgalmas helyszínek várnak két napon át. A fellépők részletes listáját itt találod.

Minden oroszok cárnője, Nagy Katalin uralkodásának első időszaka az apropója Tony McNamara szatirikus hangvételű, a történelmi hűségre hangsúlyosan fittyet hányó sorozatának. Míg az első évad tétje a hatalom megszerzése volt, a másodiké annak megszilárdítása lesz. Az elsőben Katalinnak teherbe kellett esnie a cártól, a másodikban pedig meg kell szülnie a trónörököst, és ha már így alakult, nem ártana rendezni is a viszonyt apuval. A sorozat a folytatásban sikerrel elkerüli, hogy belefulladjon a saját zsenialitásába, és nemhogy nem laposodik el, és válik önmaga paródiájává, hanem képes teljesen megújulni, sőt, rendesen emeli is a tétet. Részünkről már jöhet is a harmadik szezon.

Akik csak most kezdenének bele a Nagy Katalin – A kezdetek (The Great) című sorozatba, azok nem árt, ha tudják, hogy az alkotók meglehetősen lazán kezelték a történelmi tényeket a széria cselekményének kidolgozásakor. A híres orosz cárnő személye, hatalomra kerülése, a férjével és az országgal való kapcsolata mindössze kiindulópontja az udvari intrikákkal körbeszőtt szerelmi sokszögtörténetnek, aminek az alcíme is jelzi, hogy csak egy hellyel-közzel igaz történetet látunk. Szóval ha valaki szeretné megtudni, hogy valójában hogyan orozta el a trónt az Isten által felkent, kettyós férjétől egy ambiciózus porosz hercegnő a férfiközpontú Oroszországban az 1700-as évek közepén, és csinált felvilágosult, európai nagyhatalmat egy döglődő birodalomból, annak ott a wikipédia meg egy csomó másik sorozat.

Az első évadban megismertük a helyszínt, az alaphelyzetet és a szereplőket. Fény derült az események láncolatát beindító konfliktusra, vagyis arra, hogy Katalin (Elle Fanning) számára hamar nyilvánvalóvá vált férje uralkodói alkalmatlansága, és megszületett benne az elhatározás, hogy letaszítja Pétert (Nicholas Hoult) a trónról. És miután megszerettük a sorozat egyedi hangvételét és humorát, megismertük sajátos törvényszerűségek szerint működő világát és történetkezelésének sajátosságait, a második évadra nincs más dolgunk, mint hátradőlni és izgatottan várni, hogy most milyen fordulatokkal lepnek meg minket és élvezni a történetben és a szerepükben lubickoló színészek játékát.

A második évad nem sokkal azután folytatódik, ahol az elsőt lezárták. Négy hónap telt el azóta, hogy Katalin Orlov és Velementov támogatásával megpuccsolta Péter cárt. A már jócskán várandós cárnét maga alá temeti a férje által megöletett Leó miatti gyász és fűti a Péter iránti gyűlölet. A palotában rettenetes állapotok uralkodnak, a gyerekek emberi fejekkel fociznak, teljes a bizonytalanság és a káosz, egyre sürgetőbb, hogy végre eldőljön, kié lesz a korona. Ehhez viszont a nemeseknek és az egyháznak is van egy-két szava. Hogy a nép mit szeretne, az nem derül ki és tulajdonképpen nem is lényeges, mert bár Katalin folyamatosan a nagy orosz népről papol, még nem igen tette ki a lábát a palotából, és az udvarban lebzselő arisztokratákon és szolgákon kívül eddig nem is találkozott orosz emberrel.

Hogy mégsem válik öncélúvá és unalmassá a sorozat, az nagyrészt a két főszereplő, Elle Fanning és Nicholas Hoult kettősének köszönhető. A Pétert játszó Hoult a sorozat fő humorforrása volt már az első évadban, minden mozdulata, arckifejezése és mondata parádés. A második évadra pedig még csavarnak is egy nagyot a kegyetlen, szexmániás uralkodó személyiségén, és ezzel még zseniálisabbá válik a karaktere. És persze megmaradnak bőven a szürreális elemek is, ezúttal például egy krokodil formájában, ami minden bizonnyal Istennek Katalin trónrakerülésére adott válasza, legalábbis az udvar szerint.

Nagy kérdés, hogy mennyi potenciál maradt még a sorozatban egy lehetséges harmadik évadra, és hogy merre lehet innen továbbterelni a cselekményt úgy, hogy izgalmas és szórakoztató maradjon. Mert fennáll a veszélye annak, hogy az udvari cicaharcok és szerelmi csatározások egy idő után unalomba fordulnak, ha nem találnak ki valami üdítően új témát, de az biztos, hogy Fanning és Hoult kettősét még elnézném egy ideig, szóval részemről jöhet a következő szezon.

Stadionsztárok, aktuális nevek és állandó fesztiválkedvencek érkeztek az első körben a Telekom Volt Fesztivál 2022-es fellépőinek listájára, köztük a Muse, a The Killers, a Sum41, a Bring Me The Horizon vagy Yungblud. Mindez jövőre, június 21. és 25. között, Sopronban.

Itt lesz tehát a világ egyik legjobb koncertbandája, a Muse, idén augusztusban kiadott friss lemezanyagával a The Killers, a kanadai pop-punk egyik legütősebb csapata, a SUM41 és a brit metalcore alakulat, a Bring Me The Horizon. Jön továbbá a multiinstrumentalista brit énekes-dalszerző, Yungblud, a világ egyik legismertebb és legsikeresebb keresztény rockbandája, a Skillet. 2020-ra várt, de elmaradt koncertjét pótolja a VOLT-on Passenger, érkezik “az aktuális rapszíntér egyik legizgalmasabb alakja”, Scarlxrd, valamint az EDM-huligán, DJ és producer, a nemzetközi dubstep hálózat ismert alakja, Borgore. Szintén Sopronba várjuk a dubstep és drum and bass producer/DJ-t, FuntCase-t és a német DJ-t és elektronikus zenei producert, Virtual Riot-ot.

- mondta el Lobenwein Norbert, a fesztivál egyik alapítója.

"A célunk az, hogy az élő zene megkülönböztetett ünnepeként készüljenek Sopronba akár a vendégeink, akár a fellépők, legyen szó a színpadi programról, a kísérő eseményekről, vagy éppen a Sopront érintő történésekről. A kétéves kihagyás utáni visszatéréssel nagyon magasra tesszük a lécet. A kezdetek óta jellemző a VOLTra a kifejezetten erős élő zenei vonal, a hazai- és nemzetközi sztárokat felvonultató line-up. A 2022-es Telekom VOLT programja ehhez képest is egy komoly szintlépés, amely bárhol a világon megállná a helyét. Olyan állócsillagnak számító stadionsztárok szerepelnek benne, mint a MUSE vagy a The Killers, a legaktuálisabb nevek és az állandó fesztiválkedvencek között Yungblud, a SUM41 vagy éppen a Bring Me The Horizon" – tette hozzá a főszervező.

További nevek hamarosan, jegyek pedig már kaphatók. Bővebb info a www.volt.hu oldalon.

Hirtelen felindulásból, egy családi születésnapra írta az első gyerekdalát, ami akkora siker lett, hogy zenekart szervezett köré. A Belvárosi Betyárokkal azóta alig győzik teljesíteni a felkéréseket, Amerikában is többször turnéztak már. Szólóelőadóként pedig elgondolkodtató és társadalomkritikus szövegekkel szeretné letenni a névjegyét.

– Nagyjából 10 évig voltál a Colombre Band frontembere, a zenekart felfüggesztve ezután kezdtél szólókarrierbe. Miért?

– Ennek a tíz évnek a végébe már belelógott a Belvárosi Betyárok megalakulása, ez az új formáció pedig szimbolikusan és szó szerint is repülőrajtot lett, miközben sok meghívást kaptam szólóban is. Volt egy logikus pillanat, amikor örömmel engedtem el átmenetileg a Colombre Bandet és a zenekaros hangszerelést – itt nyilván jelentősége van mindkét szónak: örömmel és átmenetileg.

– Nem vesz el a koncertélményből, ha nincs körülötted hagyományos zenekari felállás?

– Kötetlenül, de kompromisszummentesen szerkesztem a színpadi hangzást, mindig olyan atmoszférát teremtve, amivel teljességet érünk el. Nyilván más egy dobszerkóval megdörrenni már az első dalban, várom én is a páros lábbal torzítóra ugrást. De tudni kell egy szál gitárral, vagy akusztikus trióban is beteljesült koncertélmény adni a közönségnek, mi adunk is.

– A szövegeidnek kimondottan mély, többrétegű mondanivalója van. Milyen témák ihletnek meg?

– Ahhoz értek, hogy megzenésítsem a körülöttünk lévő világot, ezért a szövegeim is épp olyanok. Mélyek és többrétegűek, vagy épp kíméletlenül őszinték, sok humorral. Már életem legelső előadott dalszövegénél láttam, hogy ez mennyire működik, azóta is ugyanúgy inspirál és izgalmat ad. A dalaim tökéletesen varrt kabátok, amiket eleve meghatároz a stílus és méret, és ha ezek jók is, attól még lehet, hogy nem tetszenek.

Tavaly kerültem be először országos rádió rotációjába a Csak erre voltunk jók című dalommal, ezzel kapcsolatban is kiderült, hogy értékelik az őszinte és szókimondó hangvételt. A pandémia közepén íródott Tölts újra ember! még jobban betalált, sok adón azóta is játsszák. Rettentő érdekes, hogy egy ilyen erősen közéleti témájú szám sikeresebb lett, mint például a pár évvel korábbi Kicsi madár, ami egy biztonságos és rádióbarátabbnak mondható dal.

– Milyen lehetőségeid vannak Győrben élő zenészként? Nehezebb építkezni onnan, mintha budapesti lennél?

– Magyarország még mindig fejnehéz, tehát elvileg hátrányból indulna, aki nem Budapesten él. Rám mégsem igaz ez az állítás, már csak azért se, mert a kapcsolatrendszerem fókusza és a szakmai bázisom nagy része most is a fővárosban van. Nem méricskélem, mennyivel több lehetőségem adódna, ha az állandó lakcímem is ott lenne – Győrben írtam meg 6 nagylemez dalait, innen szerveztem a turnéinkat, amelyek 12 országba vittek eddig. Tudom, mit ad az otthonom ahhoz, hogy ez létrejöhetett.

– Miért kezdtél el gyerekdalokat írni?

– Az unokaöcsém negyedik születésnapja miatt történt az egész. Családi körben ünnepeltünk, én pedig ajándékként előre megírtam és megénekeltem a helyzetet. Beleírtam a szüleimet (akik itt ugyebár nagyszülők), ahogy a valóságban is létező helyszínekre viszik az öcsit: vonatokat néznek a hídról, aranyhalakat számolnak a parkban.

Elvállaltam, és ahelyett, hogy „vendégdalokat” kerestem volna, elkezdtem még több sajátot írni, így született meg az első koncertprogram. Az intézmények ezután egymásnak ajánlottak bennünket, egész koncertkörút kerekedett a meghívásokból. Pár hónap múlva már nagyobb rendezvényeken találtuk magunkat zenésztársammal, ennek kapcsán beszéltünk róla, hogy ha ez ennyire kapós, vegyük a szervezést is komolyan. Barátunknak, Gryllus Dánielnek küldtem egy demót, aki hamar jelezte, hogy szívesen gondozná a dalokat, és kiadóként a projekt mögé állt.

– Elég nagy a merítés gyerekzenekarokból. Mivel tudtok kitűnni a tömegből?

– Visszanézve erre a történetre és látva az azóta már valóban elképesztő nagyságú merítést, a legfontosabb, hogy nem érdekek mentén, céllal született a Belvárosi Betyárok, hanem szórakozásból és szeretetből. Ezek a dolgok pedig kiderülnek és látszik rajtuk, hogy szívből jönnek: a koncerteken is süt rólunk, mennyire szeretjük csinálni. Egy rádióinterjúban a szerkesztőt is sikerült ezzel kizökkentenem, amikor a koncertjeinkről és a turnékról beszéltem. Félbeszakított és szinte számonkérően mondta, hogy „hé, de hiszen te ezt élvezed!”. Beszédes reakció volt.

Az Öt perc múlva hat perc című új lemezre is rengeteg autentikus bluegrasst írtunk, a szólók is ennek megfelelően alakulnak és nem félünk attól, hogy nem hallgatják végig őket. A blues és a bluegrass közvetítésével küldetéstudatunk van, amiből kiderül, hogy nem tudunk, nem akarunk gügyögni a hangszereken. A mottónk nem változott: dalainkkal szeretnénk erősíteni a gyerekek zenei és intellektuális immunrendszerét.

– Nyugat-Európában, Erdélyben és Észak-Amerikában is turnéztatok már. Milyen volt a fogadtatás?

– Százötven százalékos. A vállalásunk, hogy minél több határon túli magyar közösséghez juttassuk el a dalokat és azok üzenetét, elképesztően hálás feladat – rengeteg örömöt, kalandot és élményt ad, minden felmerülő nehézségével együtt. Minél távolabb kerülünk a határtól, annál „éhesebbek” a színpadról érkező magyar szóra és az igényes magyar nyelvű produkciókra.

Észak-Amerikában például ez különösen nem mindennapi, ezért is nagy öröm, hogy 2017-től a pandémia kitöréséig minden évben vissza tudtunk térni. A járvány természetesen ezen a téren is mindent újraírt, de bízunk benne, hogy a jövő tavaszra halasztott USA körutunkkal újraindul ez a része az életünknek.

– Szólóban mik a céljaid?

– 2022 elképesztő év lesz, a Szuperhősök című dalban már írtam is erről, van mondanivalóm róla bőven. És persze szeretném kihasználni, tovább emelni a rádiók, illetve a közönség figyelmét. Esetemben ez a pandémia hozadéka volt: a levesbe ment rengeteg turné és koncert helyett egy ideig csak az alkotás és a stúdiózás volt a szakmai életem egyetlen formája. Én megzenésítettem és megírtam, amit láttam és átéltünk – ezt teszem ezután is.

Az elsőfilmes Kőrösi Máténak valószínűleg sejtése sem volt arról, amikor három, találomra kiválasztott húszéves lány nyomába eredt a kamerájával néhány évvel ezelőtt, hogy a keze alól egy ennyire ütős Z-generációs film kerül majd ki. A Dívák, ami úgy mutat be három lányt magukkal ragadó egyediségükben, hogy sorsukon keresztül egy egész nemzedékről mesél, egyszerre imádnivaló feel-good mozi, fontos közérzetfilm és kordokumentum, de a vége felől nézve tulajdonképpen sorsdráma. Egyébként pedig dokumentumfilm, az egyik legjobb, amit az utóbbi években láttam. Ami őszintén és manírmentesen rombolja le a Z-generációval kapcsolatos előítéleteket, de nemcsak róluk szól, hanem egy kicsit mindannyiunkról. Rólunk, nekünk.

Szani, Tina és Emese, akiket a suliban csak dívákként emlegetnek, éppen az érettségire készült, amikor a rendező felkérte őket a filmre. Már elmúltak húszévesek, de ilyen-olyan okokból eddig minden iskolából eltanácsolták őket. A hozzájuk hasonló budapesti fiataloknak az egyik utolsó sanszuk a Belvárosi Tanoda, egy különleges alapítványi iskola, ahol azoknak is lehetőségük van megszerezni az érettségit, akik a konzervatív iskolarendszerben nem tudtak megmaradni. A három lány itt barátkozott össze, hogy együtt, átlökdösve egymást a mélypontokon, közösen jussanak el a célig. Mert Szani, Tina és Emese valami többet, valami jobbat akar annál, mint amit az élet kínált nekik. Mert az nem túl sok, vagy éppenséggel túl sok, már ahonnan nézzük.

A Dívák előzménytörténetét maga a rendező meséli el egy animációs jelenettel a film bevezetőjében. Ezzel az önreflexív megoldással jelöli ki Kőrösi a saját nézőpontját a cselekményben, alátámasztva annak az alkotói döntésnek a jelentőségét, hogy ő maga is mindvégig hangsúlyosan jelen lesz a filmben. A rendező tehát nem néma megfigyelő, az események dokumentátora lesz csak, hanem a három lány mellett a negyedik főszereplő, még ha az egyik fontos utolsó jelenetet leszámítva nem is látjuk őt, csak a hangját halljuk. De ne szaladjunk ennyire előre.

A lányok először tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, mint körömlakkokról, sminkekről, ruhákról, pasikról és bulikról csevegnek, de a felütésnek köszönhetően egyből benne vagyunk a sztoriban, és majd megveszünk azért, hogy mindent megtudjunk ezekről a csajokról. Kőrösi pedig nagyon ügyesen adagolja a lányoktól kapott infókat. Először csak együtt látjuk őket, hármukat, majd lassan megismerjük őket egyenként is. Mesélnek a családi hátterükről, a gyerek- és kamaszkorukról, arról, hogy hol és miből élnek, a munkájukról, a tanulásról, és megosztják velünk a jövőjükről szőtt elképzeléseiket is.

Megtudjuk, hogy az egyikük súlyosan szorong, zéró az önbizalma, amióta az eszét tudja, rosszul alszik és már kiskamasz korában rácsúszott az alkoholra, mert csak így mert emberek közé menni. Egyébként képzőművésznek készült, de egy ideje fizikus szeretne lenni, a suli mellett pedig egy kis kávézóban dolgozik.

A másik lány csonka családban nőtt fel, a szülei hol ott voltak neki, hol nem, de többnyire nem. Mindig ide-oda vetette az élet, ott lakik, ahol éppen befogadják, de a szabadságához a végsőkig ragaszkodik. Nála is korán jött az alkohol meg a fű, de mostanra pontosan tudja, mit akar, és mindent meg fog tenni azért, hogy elérje a célját. A jóga érdekli és gyerekekkel szeretne majd foglalkozni, de most éppen egy moziban dolgozik.

A harmadik lány egy nem kívánt terhességből született, az apját nem is ismeri, az anyja pedig depressziós és gyógyszerfüggő, amióta az eszét tudja. Hogy megéljen, egy karaoke-bárban pultozik éjszakánként a suli mellett. Úgy jár iskolába, hogy heti ötször egy órát alszik, de, ahogy mondja, mindenhez hozzászokik az ember.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy a Dívák valami komor szociodráma három, a társadalom perifériájára szorult fiatalról, az nagyot téved. Ez a három csaj tele van élettel, energiával, tervekkel és vágyakkal. Mindenekelőtt pedig elképesztően intelligensek, humorosak és eszeveszettül jó a dumájuk. Úgy képesek a legkeményebb dolgokról beszélni, hogy nem tudod eldönteni, sírj vagy röhögj.

Részben annak tudatában, hogy tengernyi social media celeb folyamatosan önti ránk a tartalmatlan tartalmat, azt az üzenetet sulykolva az élet értelmét kereső tízen-huszonévesekbe, hogy a siker kizárólag a minél figyelemfelkeltőbb és otrombább online jelenlétből fakad, részben pedig a bezzeg a mi időnkben minden jobb volt logikának engedve hajlamosak vagyunk azt feltételezni a mai húszévesekről, hogy mind felszínes, a külső tökéletességet a végletekig hajszoló, ambíciótlan okostelefonfüggő.

Szani, Tina és Emese múltjának és mostani életének megismerése önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, de az érettségire való készülés ad a filmnek egy izgalmas dramaturgiai ívet, a vizsga pedig egyfajta csúcspontja lesz a történetnek. Itt akár véget is érhetne a film, ahogy a rendező eredetileg tervezte, de akkor az élet nyom egy olyan sallert, hogy a fal adja a másikat. Ezen a ponton dől el, hogy a Dívák nemcsak egy remek generációs film, hanem egy olyan gyomorbavágó mozi, amit nyugodtan emlegethetünk egy lapon a korszakos jelentőségű Eufóriával.