KULT
A Rovatból

„A korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt” – interjú Nóvé Somával

A héten ismét megrendezik a Budapest Showcase Hubot, ahol többek között a MORDÁI is fellép. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar frontemberével.


Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire: ezekben a zenei projektekben Nóvé Soma a közös pont, aki párhuzamot von közéjük a maga muzikális kíváncsiságával.

Experimentális, egymásra épülő, szerteágazó ötletek, készülő nagylemezek és egyedi vonások között kalauzolt minket, amikor a héten startoló BUSH kapcsán beszélgettünk.

- 2020 januárjában jött ki a MORDÁI első nagylemeze, de az ötlet már korábban is létezett. Mesélj egy kicsit az eddigi utatokról!

- 2018-ban jött ki a Népdalok című lemez, amit még a saját nevem alatt jelentettem meg. Azon három dal volt, ami nagyjából megalapozta a MORDÁI zenéjét – ebből kettő rajta is van a zenekar első nagylemezén. Miután kihoztam ezt a kislemezt, sokan kérdezték, hogy mikor lesz ebből koncert, illetve én is azt éreztem, hogy érdemes ezt átültetni zenekari kontextusba is. Főként azért, mert már ott is elég részletes hangszerelés volt, nemcsak gitárral játszottam fel a dalokat, hanem azokban is volt dob, szaxofon és nagyjából minden, ami a MORDÁI-ban is benne van. Tehát a kislemez megjelenése után elkezdtem zenészeket keresni a projekthez, és ebből az anyagból kiindulva kezdtünk el új számokon dolgozni, utána pedig koncertezni is, ami nagy löketet adott a formációnak.

- Most pedig már a második lemez készül.

- Igen, most írjuk a második lemezünket, ami remélhetőleg 2022 elején meg fog jelenni.

- Mennyiben fog hasonlítani az elsőre, vagy mik lesznek a különbségek? Nem tudom, melyikkel spoilerezel kevesebbet.

- Nagy különbség, hogy az első lemeznél a zenekari tagok nagy része más volt, más volt a zenekar összetétele, mint most. Pár zenész kilépett a formációból, így ez most egy új felállás – emiatt mindenképp más lesz a hangzás.

- És a dalok tekintetében?

-Olyan szempontból lesznek mások, hogy az első lemezzel a Muzsikás együttes repertoárját követtük, tehát mondhatni, hogy népdalfeldolgozások átdolgozásai voltak. A második lemezzel jobban törekedtünk arra, hogy ne csak egy adott forrásból táplálkozzon, hanem egy kicsit szerteágazóbb legyen, egy színesebb skálán mozogjon.

- De mindenképpen adott szövegekkel dolgoztok, hiszen népdalokat gondoltok újra. Mennyire tudjátok ebben kifejezni saját magatokat? Vagy ez a projekt nem erről szól?

- Ez érdekes, mert azt hiszem, azokban a népdalokban, amiket eddig feldolgoztunk, nincs olyan szóhasználat, ami nagyon idegen lenne tőlem. Ráadásul eléggé alaptémákat, tematikákat dolgoznak fel, ezért nem érzem azt, hogy valaki más gondolatait vagy szövegeit énekelem.

A koncertszituációkban vagy éppen a felvételek során van egy olyan érzésem, hogy ezek saját gondolatok vagy saját dalszövegek, egyáltalán nem érzem magamat úgy, mintha egy farsangi bálon lennék.

Azt gondolom, hogy az is a lényege a népdaloknak, hogy azonosulsz velük, hogy a saját dalaidnak érzed őket, és én ezt érzem a MORDÁInál is. Azokban a népdalokban, amiket most dolgozunk fel, valószínűleg egy-két szót át fogunk írni, mert nem tudok pejcsikókról meg hasonlókról énekelni, azt nem érezném önazonosnak. De ezek csak finomhangolások, az biztos, hogy nem fogunk teljesen saját dalszöveget írni a MORDÁI-számokhoz.

- Tény, hogy nem sokat változott az, hogy mi foglalkoztatja az embereket, az utóbbi akár száz évben, és hogy mik azok a témák, amikről dalok születnek.

- Nem, és azt gondolom, hogy nem is nagyon fognak. Amikről a népdalok szólnak, azok örökérvényű dolgok.

MORDÁI: Hidegen fújnak a szelek

- Egyszer azt mondtad, hogy a népzene sok mindennel kombinálható – és ti ezt ki is használjátok, mivel jazzes és rockos elemeket is beépítetek a dalaitokba. Nem érzed mégis azt, hogy a népzenei alapok bekorlátoznak zeneileg?

- Szerintem a korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt. Például, ha kitöltesz egy matektesztet, az nem egy univerzális, 100%-os tudást mutat, de az adott teszten belül tudsz 100%-ot teljesíteni. Azaz mindig egy kontextuson belül tudsz 100%-ot hozni, viszont ha nincsenek kereteid, akkor nincsen egy olyan szerkezete a dolognak, amin belül tudsz teljesíteni. Én mindig törekszem arra, hogy legyenek olyan pontok, olyan korlátok egy adott projektben, amik letisztázzák azt, hogy mit akarok épp csinálni. Nem érzem azt, hogy lenne olyasmi, amit meg akarnék csinálni a MORDÁI-ban, és mégsem tehetem meg a műfaji vagy stilisztikai korlátok miatt.

- Ez másban is megnyilvánul?

- Jó példa erre az, amit akkor tapasztaltam, amikor a MOME-ra jártam. Az is azért működött jól, mert adtak támpontokat – ami eléggé hasonlít egy korláthoz. Ha tehát elmész egy ilyen iskolába, és nem tudod, hogy hol kezdd, nem tudod, hogy hogyan akarod kifejezni magadat, akkor van szükséged korlátokra. Ezeken belül megtanulod, mi a legadekvátabb módja annak, hogy megmutasd, mi van benned. Aztán egy idő után, ha elegendő projektet csinál az ember, akkor megformálódik az, hogy mi a zenei vagy művészeti identitása.

- Neked ebből az identitásból több is van? Arra gondolok, hogy egészen más például egy MORDÁI-dal, mint egy Samurai Drive-dal, ami szintén a te nevedhez fűződik.

- Valószínűleg azért csinálok ilyen sokfajta projektet, mert sok ötletem van, és ezek közül mindegyik egy kicsit más valamivel kísérletezik.

Engem mindig az érdekel, hogy mivel tudok kísérletezni, akkor is, ha popzenéről van szó – bár nem hiszem, hogy kifejezetten mainstream zenéket csinálok.

Mert attól még, hogy valami nem avantgárd, az lehet kísérletező. Szóval, sokszor azt nézem, hogyan tudok fuzionálni olyan dolgokat, amelyeket nem hallottam együtt addig. Szerintem akkor születnek új dolgok, ha különböző világokat párosít az ember, mint például a MORDÁInál.

- Nem érzed azt, hogy ez a sokféle zenei projekt szétdarabol? Vagy épp ellenkezőleg, inkább építenek?

- Nem érzem ezt, sőt, talán még örülnék is, ha még inkább különböznének. Azt érzem, hogy ha dolgozom egy projekten, akkor abból sokat tanulok, és akkor a következő projektbe – ami mondjuk egy másik zenekar – mindig át szoktam emelni a tanulságokat és a tapasztalatokat. Így inkább olyan, mintha egy nagy legóvárat építenék, semmint hogy többet egymás mellett: ezek egymásra építenek, nem pedig egymás rovására mennek kreatív szempontból. Mindenesetre vannak köztük hasonlóságok is, lehet érezni, hogy vannak összekötő elemek.

- Szerinted mik a hasonlóságok? Az általános sötétebb tónus, például?

- Azt hiszem, igen, van egy hasonlófajta melankólia ezekben a projektekben, az biztos, hogy nem nagyon szoktam nyári slágereket írni. (nevet) De szerintem az már önmagában is eléggé meghatározza az összefüggéseket, hogy van egy adott zenei ízlésem, és mindig adott dolgokból inspirálódom – ezek biztosan hatással vannak ugyanúgy a Middlemistre, a MORDÁI-ra és a Samurai Drive-ra is. Illetve amiatt is hasonlóak lesznek, mert párhuzamosan csinálom ezeket. Nem arról van szó, hogy megírtam egy lemezt egy zenekarral egy adott évben és két évre rá egy másik projekttel foglalkozom, hanem öt zenekarral (Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire, szólóprojekt – a szerk.) foglalkozom egyszerre. Nincs olyan, amit szüneteltetnék.

- Melyik zenekarral teszed a következő lépést?

- A következő egy hónapban jelenik meg egy lemez a The Night of the Vampire formációmmal, amelyen a jazztrombitás, Chet Baker számait fogjuk feldolgozni.

Fotó: MORDÁI

- Ha már a többi formáció: egészen más a színpadi jelenléted egy MORDÁI- és egy Middlemist Red-koncerten. Ezt a dalok követelik meg vagy a közönség?

- Igen, a Middlemist Red koncerteken például gyakran mászom fel különböző helyekre, gyakran csinálok olyan dolgokat, amelyek a zenétől függetlenek. Ez azért van így, mert már olyan régóta zenélünk együtt, hogy kellett valami, ami plusz izgalmat okoz. Eközben a MORDÁI-nál nagyon koncentrálnom kell arra, hogy mindenki egyben legyen, hogy ne rontsuk el. Ez egy frissebb, újabb terep, így nagyobb felelősség is, pláne, hogy sokat cserélődnek a tagok, és így nekem kell összehúznom a dolgot.

A Middlemist Red-koncerteket pedig már autópilóta üzemmódban is le tudnám játszani, nem nagyon kell rajta gondolkodnom.

- Miért gyakori a tagcsere?

- Azért, mert a MORDÁI-ban profi zenészek játszanak, ez a szakmájuk, a hivatásuk. Mindenki vagy zeneakadémiát végzett vagy konzervatóriumot, ennek következményeként ők is elég sok projektben benne vannak. Egyrészt azért, mert ők is kísérletező szelleműek, másrészt azért, mert itthon ez fontos ahhoz, hogy kiépíts egy egzisztenciát. A zenekarban hatan vagyunk, és a hat tag összesen nagyjából 15 vagy 20 zenekarban van benne egyszerre. Így előfordulhat olyan szituáció, amikor valakinek túl sok projektje gyűlik össze, vagy éppen bejött valami, ami prioritást élvez, és akkor kompromisszumot kell kötnie magával.

- Egyszer azt mondtad, hogy szerinted a MORDÁI külföldön sikeresebb lehet, mint a többi zenekarod, eközben Magyarországon egyelőre kevésbé „felkapott” ez a formáció. Szerinted ez miért lehet így?

- Azért, mert itthon ismerik a népzenét, a népdalokat, külföldön pedig nem annyira, és mindig azok a dolgok működnek, amik frissek, és ilyen szempontból izgalmasak is. Ha például kimész Németországba és egy indie-rockként aposztrofált zenekaroddal fellépsz, akkor azok, akik nem ismerik a neved, nem biztos, hogy elmennek a koncertedre. De ha azt látják, hogy Hungarian folk-jazz-rock, akkor lehet, hogy elmennek, akkor is, ha nem ismernek. Én is szívesebben meghallgatom valamilyen lengyel népzenei fúziós zenekar koncertjét, még akkor is, ha semmi közöm nincs hozzá, mint egy lengyel indie-rockzenekarét.

MORDÁI: Látod, rózsám

- Néhány külföldi showcase-en már felléptetél már a MORDÁI zenekarral. Ez milyen lehetőségeket adott nektek?

- Igen, voltunk az Eurosonicon és a Primaverán is showcase formában. Ezek viszont most mind online voltak, és azt hiszem, hogy ezek ebben a formában nem annyira működnek. Ahhoz, hogy mély benyomást keltsen egy zenekar, ott kell lenned a koncerten, nem elég, hogy a képernyőn keresztül nézed. De idén is jelentkeztünk az Eurosonicra, remélem visszahívnak. Ezen kívül most voltunk Oroszországban és Bécsben is, ahol már lehetett kapni valamiféle visszajelzést, amit a jövőben fel tudunk használni.

- Az október 21-én induló Budapest Showcase Hub-on most élőben is felléptek. Szerinted mi alapján esett rátok (is) a szervezők választása?

- Gondolom azért, mert ez eléggé exportképes zene. Biztosan végignézték, hogy kik azok a magyar zenekarok, akikben van potenciál ilyen fronton, és így kerülhettünk be.

- Mit gondolsz, mivel irányítja rá a figyelmet a magyar zenekarokra ez a showcase esemény?

- Elsősorban azzal, hogy nagyjából a fellépők 70%-a magyar. Emellett lehetőséget ad sok magyar zenekarnak, hogy megismerkedjenek szakmabeliekkel, akik lehet, hogy tudják segíteni őket.

- Te melyik koncertet vagy előadást várod leginkább?

Mi nem nagyon szoktunk az előadásokra elmenni, inkább a menedzserünk hallgatja meg őket, aztán együtt megbeszéljük a hallottakat. Ami a koncerteket illeti, nagyon szeretnék elmenni a Jazzboisra, az Amoebára, illetve Apey új projektje is érdekel.

A BUSH – azaz Budapest Showcase Hub – október 21. és 22. között tér vissza a magyar fővárosba, hogy itt hozza össze Kelet-Európa legizgalmasabb fellépőit. Egyedi hangzásvilágok, változatos stílusok, úttörő megoldások és izgalmas helyszínek várnak két napon át. A fellépők részletes listáját itt találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk