Nosztalgikus pszichothrillerbe oltott #MeToo – Megnéztük az Utolsó éjszaka a Sohóbant
Nem feltétlenül az Utolsó éjszaka a Sohóban megtekintéséhez csinálhat kedvet, ha végigvesszük az író-rendező Edgar Wright eddigi filmográfiáját: Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen, Világvége, Nyomd, bébi, nyomd! E röpke felsorolásból ugyanis rögvest kitűnik, hogy alkotónk egy vérbeli filmfaló geek, akinek a kisujjában van az összes műfaj, rendezői karrierje során pedig mindig különféle zsánerekbe kóstolt bele a humor segedelmével: van itt zombihorror, buddy cop movie, képregényfilm, inváziós sci-fi és heist film is, ennélfogva pedig szinte adott volt, hogy következő darabja a thriller/horror műfajában foganjon. Így is lett, az Utolsó éjszaka a Sohóbant azonban Wright nem akarta elpoénkodni sem marakodó, sörvedelő haverokkal, sem Simon Pegg-gel, sem Nick Frosttal.
Direktori kakukktojása azonban mégis tiszta szívvel odaállítható korábbi szösszenetei mellé, mivel ugyanúgy érződik rajta, hogy alkotója ismeri a szakmája minden csínját-bínját, a karakterépítéstől kezdve a kamerakezelésen, az arányokon és az időzítésen át a suspense-ig. Ez utóbbit most bizonyította igazán először. Na de mitől is kellene rettegnünk ezúttal?
A történet középpontjában egy Eloise nevű fiatal, divattervezői álmokat szövögető kisvárosi lány áll (a Ne hagyj nyomot!, a Jojo Nyuszi és az Idő fiatal felfedezettje, Thomasin McKenzie kiváló alakításában), aki a hatvanas évek megszállottja: imádja az akkori ruhákat, zenéket és stílust, de nemcsak emiatt különc kissé: időnként ugyanis megjelenik neki az édesanyja, aki hétéves korában hunyt el. Eloise leghőbb vágya azonban a legjobb úton halad a beteljesülés felé, hiszen felveszik egy neves londoni divatsuliba, így az őt felnevelő nagyiját hátrahagyva nyakába veszi a brit fővárost, és szembesül annak sötét oldalával is, valamint azzal, hogy mennyire másképp látja a világot a korosztályához képest. A 0-24-ben bulikkal átitatott koleszből ezért menekülőre fogja, és kivesz egy szobát egy öreg hölgy, Ms. Collins (a Trónok harca Olenna Tyrellje, vagyis az egykori Bond girl Diana Rigg utolsó alakítása) házában, ahol aztán furcsa álmok és látomásokat varázsolják el, majd kezdik gyötörni. A hatvanas években találja magát, és egy Sandie nevű fiatal énekesnő aspiráns (A boszorkány, a Széttörve, A vezércsel, az Emma és Az új mutánsok Anya Taylor-Joya) testében kénytelen szembesülni a csillogás mögötti horrorral, ami lassanként a jelenben is kísérteni kezdi...
A pezsgő város forgataga és gőzölgő csatornafedői, a korabeli kocsik fényes borításáról tükröződő utcai neonfények, a fodros ruhák és frizurák, valamint konkrét popkulturális utalások (például a helyi mozi frontján óriási transzparens hirdeti az éppen műsoron lévő 1965-ös Bond-filmet, a Tűzgolyót) hivatottak Eloise-zal együtt minket is átrepíteni a múltba, vagyis az első szinten az Utolsó éjszaka a Sohóban egyfajta szerelmeslevél Wright részéről ennek az időszaknak, miliőnek és úgy en bloc a brit filmgyártásnak (például több, az angol mozi nívójához sokat hozzáadó színészek révén: pl. Diana Rigg, Terence Stamp). Épp úgy, ahogy Tarantino is ódát zengett kedvenc időszakának a Volt egyszer egy... Hollywoodban-nal.
Ha azonban elkezdjük kapargatni a film felső rétegét, a ragyogás, a nosztalgia és a hommage mögött egy ércesebb, koszosabb, ijesztőbb világot találunk, amelyben a gazdag, nagy hatalmú férfiak kihasználják a tehetséges fiatal lányokat, és ekkor döbbenünk rá, hogy
Csupán Emerald Fennell filmjével szemben a jelen problémáira a múlt felidézésével mutat rá, jelesül, hogy sok-sok évtizede mennek így a dolgok, csak akkoriban nem hallották a kiáltásokat, vagy ha mégis megütötte valami a fülüket, csírájában elfojtották azt. A zaklatásokat, erőszakot, kihasználást és abúzust ráadásul Wrighték félelmetes, öltönyös, metaforikus szörnyekként jelenítik meg, és így siklunk át szinte észrevétlen egy harmadik rétegbe: a pszichothrillerbe, amelyben Eloise menekül a múlt őt üldöző kísértetei elől, és próbálja kinyomozni, hogy mi történt anno Sandie-vel, akiről úgy gondolja, az ő szobájában lakott évtizedekkel korábban, és kegyetlenül meggyilkolták.
A csavaros krimi, a dráma, a thriller, a felnövéstörténet, a karriersztori és a nosztalgia így alkot sokrétű és sokatmondó elegyet, ami azonban folyamatos időbeli ugrásaival, vizuális lázálmaival és a néző kezét sokszor elengedő, a valóság és a látomások között ide-oda csapongó cselekményével bizton nem talál majd célba mindenkinél. Mégis érdemes próbát tenni vele, mert azon kaphatjuk magunkat, hogy a megtekintés után befészkeli magát a gondolotainkba, és talán egy kicsit (vagy nagyon) elmélázunk a látottakon, a szimbolikán és a karaktereken, erre pedig csak az igazán jó filmek képesek.
