„Nem vagyok zenész, de vágyok benne lenni a zenében” – beszélgetés Szomjas Györggyel
Utoljára a Flórián téri aluljáróban futottunk össze, legalább 20 éve, éppen utcazenészekről forgatott. Most pedig a 4-es metróban botlottunk egymásba, miután előzőleg a környéken tartoztam az ördögnek egy úttal. Ugyanolyan derűs, energikus, mint volt, és most is ég a keze alatt a munka.
Hogy mi mindenen munkálkodik a filmrendező 79. évében, arról néhány nappal később az Angelika presszó teraszán beszélgettünk.
-Ha meghallod azt a szót, hogy „zene”, mi az első dolog, ami eszedbe jut?
-Mozart, Vivaldi és a rock and roll! Szüleim nagy zenerajongók voltak, sokat vittek koncertre, operába. Sokszor elmondtam már, hogy amikor 16 éves voltam, megtörtént velem a két legfontosabb dolog: átéltem a forradalmat Budapesten, és meghallottam a rock and rollt.
-A zene végigkíséri egész filmes pályádat. Legújabb munkád egy dokumentumfilm a Vujicsics-együttes 45 évéről.
-Ez azért is érdekes, mert „botfülű” vagyok. Ez már az általános iskolába kiderült. Véletlenül bekerültem a karénekre, aztán egyszer csak látom, hogy Délia néni, az énektanárnő lejön a katedráról, odahajol hozzám, meghallgat, majd némán az ajtóra mutat… Ennek ellenére szeretem és élvezem a zenét. Másfelől pedig a filmcsinálás nekem arra való, hogy olyan emberekkel és olyan történetekkel találkozzam, amelyek számomra megadják a felfedezés élményét. Nem vagyok zenész, nem vagyok énekes, de vágyok benne lenni, és tudom, hogy mennyire fontos dolog az életben. Ezért a legszorosabb baráti kapcsolataimat zenészek jelentik.
De térjünk vissza még az 50-es évekre! Illés Lajos kettővel járt alattam az Eötvös Gimnáziumban, ő már akkor az iskola zenekarában nyomta a klasszikus rock and roll-számokat. Aztán a 60-as években a magyar rock felfutásában az Illés kulcsszereplővé vált, és az egyik kulcshelyszín volt a Bercsényi utcai kollégium, ahová engem a Műszaki Egyetem építesz kara delegált egyfajta „kulturális megbízottnak”.
Kapcsolatban álltam a menő zenekarokkal, Metróval, Omegával. A 60-as évek vége felé kezdett differenciálódni a magyar rockzene: jöttek olyan „alternatív” előadók, mint Cseh Tamás, aki jó barátom volt és Kővágóörsön szomszédom, a Syrius, és nagyon hamar felfigyeltem Sebő Feriékre, amikor még csak az énekelt verseket játszották. Már elég sikeresek voltak, Berek Katival turnéztak, amikor egy rádióadásban meghallották a széki zenét. Leesett a cipő a lábukról, és úgy érezték, hogy ennek utána kell menni. Velük voltam első erdélyi útjukon. A Vujicsics-együttesben pedig az a szenzációs, hogy elsők között csaptak le ugyanerre a vonalra, egy teljesen más, délszláv zenei háttérrel, ami nekik, lévén pomáziak, szentendreiek, a vérükben volt. A táncház-mozgalom megindulása őket is megihlette, hogy a saját zenéjüket fedezzék fel. Szentendre, Leányfalu amúgy is közel van a szívemhez, ott gyerekeskedtem, meg mint építésznek is érdekes helyszín, így a kezdetektől fogva követem a pályájukat. Nemrég saját filmográfiámban találtam egy Vujicsics 25 című műsort, amit majd el kell kérnem a tévétől, hogy belevegyek a filmbe néhány részletet. Most csináltam velük egy körinterjút Szentendrén a Vujicsics Tihamér téren, ahol korábban egy kávéházuk is volt. De vannak róluk más felvételeink, Sebőékkel, Miqueu Montanaróval, fontos szereplői voltak a Keleti szél című filmemnek. Az meg külön szenzáció, hogy egy kivétellel ma is együtt van a régi zenekar, és most már velük játszanak fiaik, unokáik is.
-Szép az ilyen hagyományőrzés…
-Ezt most több helyen is tapasztaltam. Táncosokról csináltunk filmet. Németh Ildikó és Szabó Szilárd profi táncosként Tímár Sándor tanítványaiként a kezdetektől bekapcsolódtak a táncház-mozgalomba, és ezt gyerekeik, unokáik is viszik tovább. Természetes módon folytak bele…
-Ugyancsak népzenei ihletésű a Betyárjáték, amely a Nemzeti Színházi előadásból válik hamarosan filmmé…
-Ferenczi Gyuriékkal dolgoztam már korábban is, ők csinálták a Nap utcai fiúk zenéjét. Nagyon szeretem őket, mint rockzenekart, akik a saját programjukba behoztak egy sor népzenét, köztük betyárnótákat is, meg a Tetovált lányt a Kopaszkutyából. Innen jött az ötlet, amikor lehetőségem nyílt egy színpadi játékra. Még soha nem dolgoztam színházban, szabályos színházi produkciót tán nem is mernék csinálni, de egy koncert-jellegű dolog, amiben show, vetítés, tánc van, közel áll hozzám. Összeállítottunk egy dalciklust, de mondtam Gyurinak, hogy egy nóta hiányzik – az első. Mert nem kezdődhet másképpen a Betyárjáték, minthogy „tüzesen süt le a nyári nap sugára/ az ég tetejéről a juhászbojtárra”. Mert, hogy is lett betyár abból a szerencsétlen kölyökből? Elkóboroltak a juhok. A színpadon középre tettem a zenekart egy kis dobogóra, mögöttük van egy nagy vászon, arra vetítünk részleteket az én filmjeimből és hátulról pedig árnyjáték zajlik. Ezt táncosaink csinálják, akik időnként elbújnak, majd előjönnek, és egy színész, Olt Tamás ízes korabeli szövegeket, újságcikkeket, körözvényeket olvas fel. Az előadás mottója: „A mi gonoszaink is vannak olyanok.” Most úgy tűnik, be tudjuk fejezni a filmváltozatot, mert a Filmalap megtámogatta. Valójában koncertfilmről van szó, de nagyon színes, sok filmbejátszással, és ha Nashville-ben jól megkeverik a hangot – Ferenczi Gyuri nem kevertet másutt – remélhetőleg nagyon jól fog szólni, és októberben vihetjük országos mozibemutató-körútra.
-Két műfajt is megteremtettél a magyar filmben: az egyik, amit jobb híján úgy emlegettek, hogy „eastern”, a másik pedig az a fajta „szocio-játékfilm”, ami kicsit groteszk, kicsit abszurd, de azért valahol mégis véresen komoly. Hogyan született meg a Talpuk alatt fütyül a szél – amelynek zenéjét szintén Sebőék játszották?
-Mi a Balázs Béla Stúdióban a dokumentarizmust vittük, nagyon hittünk benne, de aztán hamar kiderült, hogy túlságosan „feszegetjük a határokat”. Ezért váltani kellett. Nekem nem volt kedvem egy „így jöttem”-filmhez, amilyent kortársaim, meg az előttünk járók készítettek. Így aztán, ahogy Sebő Feriék elmentek megkeresni a gyökereket, én is ezt tettem. Megkerestünk együtt a Hortobágyon még élő „adatközlőket”, énekes juhászokat, fotóztam a „hídi vásár” figuráit – be is hoztam belőlük a filmbe, például az öreg csikós Törő Gábort, olyan, mint Ülő Bika nagyfőnök – és megtaláltam Szűcs Sándor írásait, aki néprajzi hitelességgel, de nagyon regényes módon dolgozza fel ezt a korszakot. A cím pedig egyértelműen a Csizmában haltak meg (They Died With Their Boots On) című híres westernre utal. Ahogy beleástam magam a témába, rátaláltam Gönczi Ferencnek, a kaposvári könyvtár levéltárosának A somogyi betyárvilág című könyvére. Ebben írt a Gelencsér-Soromfai bandáról, lábjegyzetekkel ellátva. Bennem feltámadt a dokumentarista, a hivatkozások után mentem és még olyan dolgokat is találtam, amiket Gönczi sem. Ezekből írtam a Rosszemberek című tényregényt, teljesen eredeti szövegekből, a filmnovellát végül Dobai Péter írta meg. Mindkét filmnek nagy sikere volt, de én úgy gondoltam, hogy a modern kor betyárjai a rockzenészek – így született meg a Kopaszkutya…
-A 80-as évek elején több olyan emlékezetes film is született, amely az ifjúsági szubkultúrával foglalkozott. A Kopaszkutya mellett Bódy Gábortól a Kutya éji dala, Xantus Jánostól az Eszkimó asszony fázik…
-Akkoriban ez nagyon hangsúlyos dolog volt. Évek óta mentek már a nagy Mini-LGT koncertek a Tabánban, a Kopaszkutya-koncerten is volt vagy 30 ezer gyerek, pedig ezt csak úgy lehetett hirdetni, hogy Hobóék és a P.Mobil bemondták a saját koncertjeiken. Még a rendőrséggel is volt előzőleg balhénk. Ez egy alternatív kultúra volt, amivel a hivatalos kultúrpolitika egyrészt nem tudott mit kezdeni, másrészt viszont szelepként működött: a fiatalok kiőrjöngték magukat – általában tudták, meddig lehet elmenni - aztán hazamentek. A zenészek is tudták, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Ez így valahogy összerendeződött, de a szabadság szele mégis csak fütyült ezeken a koncerteken és a rock-zenében. Ez érthető módon vonzotta a filmeseket. Hobóval már több mint 10 éve ismertük egymást, még a Kex-időkből a Bem-rockpartról.
-Mégsem volt egyszerű elkészíteni a Kopaszkutyát.
-Az aczéli kultúrpolitika „műhelyekre” épült: szerkesztőségekre, kiadókra, filmstúdiókra. A filmstúdióknál pezsgett az élet, különösen a Hunniánál, ahol én dolgoztam, Köllő Miklós volt a vezetője. Nagyon demokratikus légkörben éltünk, rendezők és a dramaturgok voltak a stúdiótanács tagjai, mi beszéltük meg, hogy melyik forgatókönyv valósuljon meg és többnyire így is lett. Ezeknek a „műhelyeknek” az is volt a szerepük, hogy ellenőrizzék azt a területet és vigyázzanak, hogy „ne borítsa fel senki az asztalt.” Csakhogy Miklósnak és a többi főnöknek fogalmuk sem volt arról, hogy kik azok a Hobóék. Úgy gondolták, hogy a Szomjas csinált már betyárfilmeket, ez egy zenés film, nyárra jó lesz. Csak akkor tört ki a botrány, amikor már elkészült a film, és a hanglemezgyáriak nagyon szemét módon beavatkoztak, egyszerűen le akarták tiltani.
-A lemez nem is jelent meg, csak sok-sok évvel később…
-Bors Jenő kijelentette, hogy semmilyen felelősséget nem vállal. Miért kellett volna neki felelősséget vállalnia? Szerencsére addigra már annyira elment a híre a filmnek, hogy nem lehetett leállítani.
