A slusszpoén: egy reggel 8-kor cseng a telefon otthon: „Szomjas elvtárs?” Természetesen nem voltam párttag… ”Aczél elvtárs kíván Önnel beszélni.” Egyszer találkoztam addig életemben vele, becitálták hozzá letolás céljából a Balázs Bélásokat, de én nem szóltam egy szót se, csak végig hallgattam. „A kollégáim úgy tájékoztattak, hogy bemutathatjuk a filmet” – mondta Aczél György. Az volt a taktikája, hogy soha nem árulta el, hogy a kérdéses filmet ő maga látta-e vagy sem.
Az illetékesek attól tartottak, hogy a nézők „fel fogják szakítani a széksorokat a moziban”. Ezt Köllő mesélte el, mert persze engem nem hívtak meg a minisztériumba, amikor erről folyt a vita. Nem értették, hogy egy élő koncert százszor hatásosabb, mint egy film, több tízezren hallják szemben a mozi pár száz emberével. Ezzel együtt nekem akkor egy kicsit megrendült a filmgyári helyzetem, hogy ilyen vihart kevertem. Éreztem, hogy megint át kell rúgnom a labdát a másik térfélre…
-Ekkor kezdődtek a „szocio-groteszkek”…
-Megint elővettem a dokumentarista módszert. Olvastam Szücs Gábor (a Kurír későbbi alapító-főszerkesztője) riportját egy srácnak a történetét, aki bekerült a sittre, és amikor kijött, össze kellett költöznie a felesége szeretőjével. Felhívtam Szücs Gábort, elkértem az illető valódi, címét, elmentem, és felgöngyölítettem az egész esetet. A srác akkor Sátoraljaújhelyen volt a sitten. Meglátogattam, azután felkerestem az édesanyját, a szomszédokat, csináltam az interjúkat kismagnóra, és abból megírtam a sztorit. Úgy képzeltem, hogy három színész lesz, a lány és a két hapsi, és az összes többi szereplő valódi lesz. De mire elkezdődött a forgatás, a környékbeliek sorra lemondták a szereplést, mert féltek a fickótól. Egyedül a mamája vállalta. Végül is barátaim mondták el az eredeti szövegeket. Így lett például a kukkeres szomszéd Bikácsy Gergely filmkritikus… Így született meg a Könnyű testi sértés, szerintem a legjobb filmem.
-Még nagyobb siker lett a Falfúró, a Roncsfilm, amelyekből szállóigék is születtek: „Géza, menj vissza a tánciskolába, és kérj fel valaki mást”, ”Béla, én vagyok!”
-„Nem kell félni, nem kell kefélni” – mondja Andorai Péter a pultosnőnek… Gyűjtögettem innen-onnan a sztorikat. A Falfúrónál már Fekete Ibolyával dolgoztunk együtt, és rájöttünk, hogy a Könnyű testi sértés még a 70-es évek filmje a maga bezártságával, és most már új szelek fújnak. A 80-as évek filmjének a kisvállalkozóról kellene szólnia. Ez lett a Falfúró. Az volt a legviccesebb, hogy a másik szálra, a call-girl hálózatra Egerben találtunk rá - Ibolya ott tanult, megvoltak a kapcsolatai, és tudott riportokat készíteni – és amikor elmentünk bemutatni a filmet az ország különböző pontjaira, több helyen is mondták: de hiszen ez nálunk történt!
-A Roncsfilm már a rendszerváltás lenyomata…
-Én egy kicsit el voltam keseredve, hogy 1990 után a barátaim két oldalra kerültek, és egymásnak ugrottak, így született meg a „békés átmenet idegrohammal” ötlete. „Mi van, ha győztünk”? – ez volt a mottója a filmnek. Ezeket az önálló történeteket éveken át folyamatosan az újságokból szemezgettem. Ma is megvan az újságcikk arról, hogy „a kutya vagy a hölgy harapott?”. Bementem a Legfelsőbb Bíróságra, hogy utána nézzek a lefutott ügyeknek, és egy nagyon kedves titkárnő kihozta ezeknek a periratait. Kaptam egy csendes szobát, ahol írogathattam ki a legjobb dumákat a jegyzőkönyvekből, és sok be is került a filmbe. A módszer tehát ugyanaz volt, mint a népzenegyűjtésben az „adatközlők” keresése. Ezt tanultuk a főiskolán Herskó Jánostól: mindenkinek körül kellett járnia és riportokban feldolgoznia saját témáját.
-Játékfilmben nem gondolkozol mostanában?
-Van egy kész forgatókönyvünk, a harmadik betyárfilm: Savanyó Jóska, az utolsó betyár, de azt kiszórták a filmalapnál, azért még lehet, hogy lesz belőle egyszer valami, mert elég jó a könyv. Gondolkodtam a Roncsfilm 2-n is, dolgoztunk rajta Cserna-Szabó Andrással és Heller Gáborral, már van jó néhány remek sztorink, de egyelőre félbemaradt. Most tele vagyok munkával. Ha befejezzük a Betyárjátékot, lehet, hogy visszakanyarodok, de egy játékfilm ma egészen más, nagyon megváltoztak a technikai körülmények. Én nyilván nagyon egyszerűre venném, lenne két kamera, két színész, kimennénk a Leonardo da Vinci utcába, bár lehet, hogy mire elkezdenénk, már nem maradna belőle semmi. Ahogy a Corvin-sétány miatt a Roncsfilm fő helyszínét, a „Gólyát” is lebontották…
Utoljára a Flórián téri aluljáróban futottunk össze, legalább 20 éve, éppen utcazenészekről forgatott. Most pedig a 4-es metróban botlottunk egymásba, miután előzőleg a környéken tartoztam az ördögnek egy úttal. Ugyanolyan derűs, energikus, mint volt, és most is ég a keze alatt a munka.
Hogy mi mindenen munkálkodik a filmrendező 79. évében, arról néhány nappal később az Angelika presszó teraszán beszélgettünk.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.
„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.
A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.
Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.
„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.
A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.
„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”
– tette hozzá.
A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.
„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.
Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.
„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.
A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.
Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.
Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.
A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.
A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.
A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.
Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.
„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.
Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.
„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.
A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.
A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.
A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”
Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.
Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”
Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.
A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.
A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”
Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.
A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.
Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.
Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.
„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.
Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.
A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”
A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.
A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.
A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:
Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.
„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.
Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hevér Gábor: Amit Vidnyánszky Attila csinált, az nagyon-nagyon nem tett jót a színházi szakmának
Hevér Gábor egy interjúban bírálta a magyar színházi élet elmúlt évtizedének két meghatározó, de vitatott szereplőjét. A színész Vidnyánszky Attila kulturális teljhatalmát és Eszenyi Enikő vezetői módszereit is szóvá tette, miközben a szakmai felelősség hiányát hangsúlyozta.
Hevér Gábor volt a KlikkTV Bóta Café című műsorának vendége, ahol kendőzetlen véleményt mondott a magyar színházi élet elmúlt évtizedének meghatározó alakjairól és botrányairól.
A kulturális életben remélt változások kapcsán Vidnyánszky Attila távozásáról is beszélt, akinek a ténykedését egy korszak lezárultának tekinti.
Összeférhetetlennek tartja, ha egy kulturális vezető a saját maga által felügyelt pénzekről döntött. „Szerintem egy abnormalitás, hogy valaki olyan ember dönt, vagy az emberei révén (...) olyan támogatásokról, amiben ebben a versenyben ő maga is indul” – jelentette ki.
Hozzátette: „Megszűnik egy olyan dolog, ami egy abnormalitás volt, hogy tulajdonképpen egy emberes vezetés alatt állt a kulturális szektornak az a része” – mondta.
Később úgy összességében pedig így beszélt Vidnyánszkyról:
„Láttam azt, amit csinált. Mindenki mondja, hogy sértettségből jött. Nekem nem feladatom, hogy a tevékenysége milyen frusztrációkból, vagy nem frusztrációkból burjánzott ki. Szerintem nagyon-nagyon nem tett jót ennek a színházi szakmának.”
Felidézte az Alföldi Róbert nevével fémjelzett korszak végét is a Nemzeti Színházban, amikor szerinte példátlan módon söpörték le a teljes repertoárt. „Nem volt még példa arra a magyar színházi életben, hogy egy igazgatóváltással az összes sikerdarabot, mintha beszórták volna sóval, megszűnt” – emlékezett vissza.
Elmesélte, hogy ő is bement Vidnyánszkyhoz tárgyalni, bár tudta, hogy nem fog maradni. A beszélgetésen szerinte az új igazgató leginkább a kritikusokra panaszkodott: „»Szerintem Attila, neked üldözési mániád van«, és a klasszikus viccel válaszolt egyébként, és azt mondta, hogy »nem, engem üldöznek«” – idézte fel a párbeszédet.
Az interjúban szóba került az Eszenyi Enikő és a Vígszínházban kirobbant botrány is. Hevér, aki egyike volt a helyzetet feltáró nyílt levelet aláíró 15 művésznek, elmondta, hogy jelen volt az egyik incidensnél, szólt is Eszenyinek, hogy ilyen nem lehet csinálni.
Megerősítette, hogy az elhangzott vádak között nemcsak verbális, hanem fizikai bántalmazásokról is szó esett.
Elmondta, hogy vele ilyen abúzus nem történt, de az Eszenyi-ügy belejátszott abba, hogy távozott a színháztól.
Arról is kifejtette véleményét, hogy főváros által lefolytatott vizsgálatot elégtelennek tartja.
„Egy inkompetens bizottságot állítottak fel” – mondta, hozzátéve, hogy a felügyelőbizottság tagjai nem munkaügyi vagy hasonló ügyekre szakosodott szakemberek voltak.
A vizsgálat legfájóbb pontjának azt nevezte, hogy a meghallgatott hetven ember sosem kapott érdemi visszajelzést a vádjairól. „Az a probléma, hogyha te bemész egy kvázi bizottsághoz, és azt várod, hogy ez a bizottság elmondja neked, hogy ez, amit te éreztél, amit te átéltél, ez igaz, vagy pedig túlzol, ez nem az. És ez a 70 ember nem kapott erre választ” – hangsúlyozta. Azt is hozzátette, hogy a vizsgálat lezárulta után a tanúk még a saját vallomásukról készült dokumentumokat sem tekinthették meg: „Tehát ez egy óriási hiba volt a főváros részéről” - összegezte.
Hevér hozta szóba, hogy színházi bántalmazások kapcsán felmerült Alföldi Róbert neve is, akinek véleménye szerint meg kellene végre szólalnia, hogy mi történt.
Elmondta, ő maga hogyan kezeli a konfliktusokat: „Ha velem kiabálnak a színpadon, akkor nekem olyan az idegrendszerem, hogy én visszaszólok, és azt mondom, hogy velem ne kiabálj.” Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egy alkotói folyamatnak a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia.
„Ha egy rendezőnek az én gondolataimra, az én eszemre nincs szüksége, akkor én abban a darabban nem érzem jól magam.”
Hevér szerint a munka hevében előfordulhat kiabálás, de a hatalmi helyzet mindent megváltoztat.
„Egy ilyen kiabálástól te összeomlasz-e, illetve hogy ennek a kiabálásnak azért, mert egy alá-fölé rendeltségi viszony van, lesz-e valami következménye, vagy tartasz-e attól, hogy van-e következménye? Ezeket kell megnézni ezekben a helyzetekben” – magyarázta.
„Megértem, hogy a fiatalok nem mernek (vissza)szólni” - de azt mondta, hogy vissza lehet, és ő is visszaszólt fiatalkorában, ha kiabáltak vele.
Elmondta véleményét arról is, hogy befolyásos rendezőkkel szemben megfogalmazott vádak miatt felmerült, hogy fel kellene állítani egy etikai bizottságot. Szerinte itt nem arról van szó, hogy kell-e etikai bizottság, hanem hogy egy alapvető belső mércének lennie kellene a színházak hatalmi pozíciót betöltő emberekben.
„Az a belső mérce, hogy én, mint rendező, vagy igazgató, nem apellálok arra, hogy nekem hatalmamban áll valakit megalázni.”
Szerinte ha ez a belső mérce hiányzik, akkor jönnek létre a problémás helyzetek, és emlékeztetett: „A színház az egy nagyon érzékeny műfaj. Emberekkel dolgozunk.”
A teljes beszélgetés:
Hevér Gábor volt a KlikkTV Bóta Café című műsorának vendége, ahol kendőzetlen véleményt mondott a magyar színházi élet elmúlt évtizedének meghatározó alakjairól és botrányairól.
A kulturális életben remélt változások kapcsán Vidnyánszky Attila távozásáról is beszélt, akinek a ténykedését egy korszak lezárultának tekinti.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
