„Nem vagyok zenész, de vágyok benne lenni a zenében” – beszélgetés Szomjas Györggyel
A slusszpoén: egy reggel 8-kor cseng a telefon otthon: „Szomjas elvtárs?” Természetesen nem voltam párttag… ”Aczél elvtárs kíván Önnel beszélni.” Egyszer találkoztam addig életemben vele, becitálták hozzá letolás céljából a Balázs Bélásokat, de én nem szóltam egy szót se, csak végig hallgattam. „A kollégáim úgy tájékoztattak, hogy bemutathatjuk a filmet” – mondta Aczél György. Az volt a taktikája, hogy soha nem árulta el, hogy a kérdéses filmet ő maga látta-e vagy sem.
Az illetékesek attól tartottak, hogy a nézők „fel fogják szakítani a széksorokat a moziban”. Ezt Köllő mesélte el, mert persze engem nem hívtak meg a minisztériumba, amikor erről folyt a vita. Nem értették, hogy egy élő koncert százszor hatásosabb, mint egy film, több tízezren hallják szemben a mozi pár száz emberével. Ezzel együtt nekem akkor egy kicsit megrendült a filmgyári helyzetem, hogy ilyen vihart kevertem. Éreztem, hogy megint át kell rúgnom a labdát a másik térfélre…
-Ekkor kezdődtek a „szocio-groteszkek”…
-Megint elővettem a dokumentarista módszert. Olvastam Szücs Gábor (a Kurír későbbi alapító-főszerkesztője) riportját egy srácnak a történetét, aki bekerült a sittre, és amikor kijött, össze kellett költöznie a felesége szeretőjével. Felhívtam Szücs Gábort, elkértem az illető valódi, címét, elmentem, és felgöngyölítettem az egész esetet. A srác akkor Sátoraljaújhelyen volt a sitten. Meglátogattam, azután felkerestem az édesanyját, a szomszédokat, csináltam az interjúkat kismagnóra, és abból megírtam a sztorit. Úgy képzeltem, hogy három színész lesz, a lány és a két hapsi, és az összes többi szereplő valódi lesz. De mire elkezdődött a forgatás, a környékbeliek sorra lemondták a szereplést, mert féltek a fickótól. Egyedül a mamája vállalta. Végül is barátaim mondták el az eredeti szövegeket. Így lett például a kukkeres szomszéd Bikácsy Gergely filmkritikus… Így született meg a Könnyű testi sértés, szerintem a legjobb filmem.
-Még nagyobb siker lett a Falfúró, a Roncsfilm, amelyekből szállóigék is születtek: „Géza, menj vissza a tánciskolába, és kérj fel valaki mást”, ”Béla, én vagyok!”
-„Nem kell félni, nem kell kefélni” – mondja Andorai Péter a pultosnőnek… Gyűjtögettem innen-onnan a sztorikat. A Falfúrónál már Fekete Ibolyával dolgoztunk együtt, és rájöttünk, hogy a Könnyű testi sértés még a 70-es évek filmje a maga bezártságával, és most már új szelek fújnak. A 80-as évek filmjének a kisvállalkozóról kellene szólnia. Ez lett a Falfúró. Az volt a legviccesebb, hogy a másik szálra, a call-girl hálózatra Egerben találtunk rá - Ibolya ott tanult, megvoltak a kapcsolatai, és tudott riportokat készíteni – és amikor elmentünk bemutatni a filmet az ország különböző pontjaira, több helyen is mondták: de hiszen ez nálunk történt!
-A Roncsfilm már a rendszerváltás lenyomata…
-Én egy kicsit el voltam keseredve, hogy 1990 után a barátaim két oldalra kerültek, és egymásnak ugrottak, így született meg a „békés átmenet idegrohammal” ötlete. „Mi van, ha győztünk”? – ez volt a mottója a filmnek. Ezeket az önálló történeteket éveken át folyamatosan az újságokból szemezgettem. Ma is megvan az újságcikk arról, hogy „a kutya vagy a hölgy harapott?”. Bementem a Legfelsőbb Bíróságra, hogy utána nézzek a lefutott ügyeknek, és egy nagyon kedves titkárnő kihozta ezeknek a periratait. Kaptam egy csendes szobát, ahol írogathattam ki a legjobb dumákat a jegyzőkönyvekből, és sok be is került a filmbe. A módszer tehát ugyanaz volt, mint a népzenegyűjtésben az „adatközlők” keresése. Ezt tanultuk a főiskolán Herskó Jánostól: mindenkinek körül kellett járnia és riportokban feldolgoznia saját témáját.
-Játékfilmben nem gondolkozol mostanában?
-Van egy kész forgatókönyvünk, a harmadik betyárfilm: Savanyó Jóska, az utolsó betyár, de azt kiszórták a filmalapnál, azért még lehet, hogy lesz belőle egyszer valami, mert elég jó a könyv. Gondolkodtam a Roncsfilm 2-n is, dolgoztunk rajta Cserna-Szabó Andrással és Heller Gáborral, már van jó néhány remek sztorink, de egyelőre félbemaradt. Most tele vagyok munkával. Ha befejezzük a Betyárjátékot, lehet, hogy visszakanyarodok, de egy játékfilm ma egészen más, nagyon megváltoztak a technikai körülmények. Én nyilván nagyon egyszerűre venném, lenne két kamera, két színész, kimennénk a Leonardo da Vinci utcába, bár lehet, hogy mire elkezdenénk, már nem maradna belőle semmi. Ahogy a Corvin-sétány miatt a Roncsfilm fő helyszínét, a „Gólyát” is lebontották…
