KULT
A Rovatból

Nem lőtte főbe magát negyvenöt évesen, most már elégedett lehet – Mick Jagger 80 éves

Az elnyűhetetlen frontember túlélte a rock and roll életstílust is.


Húsz évvel ezelőtt történt. Brüsszel egyik sétáló utcájában kerestünk éttermet, amikor az egyik előtt megláttunk egy hét fős társaságot, a sor végén egy feltűnően nagy darab férfival. Egyszer csak Párom megbökött: „Nézd csak ott a sor elején azt a kicsi, csúnya angol nőt. Teljesen olyan, mint Mick Jagger.” Odanéztem, és megráztam a fejem, mint a rajzfilmfigurák. Nemhogy olyan volt, hanem ő maga, Mick Jagger személyesen! Próbáltunk közelebb menni a társasághoz – beazonosítottunk egy negyvenes nőt és négy fiatalabb hölgyet – de az étterem olasz tulajdonosa kétségbeesett „zárva vagyunk!” kiáltással állta utunkat. Amikor azért mégis bekukucskáltunk a pizzeriába, a kétajtós szekrény árnyékolta le a kilátást, de azért a hóna alatt sikerült beazonosítani a Rolling Stones frontemberét.

Ennél közelebbről azóta sem volt hozzá szerencsém, de Jagger már az előző évtizedekben és az utóbbi 20 évben is jócskán gondoskodott arról, hogy legyenek róla maradandó élményeim.

„Főbe lövöm magam, ha 45 évesen is a Satisfactiont kell énekelnem” – nyilatkozta Jagger még a 70-es évek elején. Ezt a meggondolatlan lépést szerencsére azóta sem követte el, a Stones megkerülhetetlen nemzedéki himnuszát, amelyet közel 60 éve nálunk csak „Getnó”-ként emlegetnek, még mindig énekli, legutóbb a tavaly júliusi Hyde Park-i koncertjük utolsó ráadása volt.

Michael Philip Jagger, aki 2002-ben bekerült a lovaggá ütött rock-csillagok exkluzív klubjába, a Kent grófságbeli Dartfordban született 1943. július 26-án középosztálybeli családban – szülei egyaránt tanárok voltak – és bár már gyerekkorában énekelt a helyi templomi kórusban, az újságírói és a politikusi pálya is vonzotta. Kitűnő tanuló volt, érettségi után a tekintélyes London School of Economics hallgatója lett. Aztán 1961. október 17-én Mick és gyerekkori haverja, Keith Richards összefutottak a dartfordi pályaudvar peronján, és kiderült, hogy mindketten a chicagói blues és a rock and roll rajongói. Bár már korábban is voltak amatőr együtteseik, ez a találkozás döntötte el életüket.

Mick szülei, Joe és Eva, kezdetben nem voltak elragadtatva fiúk választásától. Később az anya azt nyilatkozta, hogy Mick egyszer arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt felelte: híres ember, és ő hitt neki, mert „mindig olyan komoly gyerek volt.”

Az apának egyik elévülhetetlen érdeme a karikatúraszerű arc, a túlméretezett ajkak öröksége, amely nemcsak a fiú, hanem a Stones imázsa is lett. A másik hagyaték pedig, hogy Joe, mint testnevelő tanár, egy életre belenevelte Mickbe a fizikai erő és állóképesség fontosságát.

A fiatal énekes nem csupán Chuck Berry és Muddy Waters lemezein nevelkedett, hanem a gyakorlatban is remek iskolába került: a brit blues megteremtője, Alexis Korner figyelt fel az alig 19 éves Jaggerre és meghívta a Blues Incorporated nevű együttesébe, ahol akkor egy ifjú nemzedék színe-java játszott, köztük egy Charlie Watts nevű dobos és feltűnt egy másik tehetséges, sokoldalú fiatalember, Brian Jones is. Aztán 1962 májusában Jones hirdetést adott fel az egyik londoni jazz-klub lapjában, rhythm-and-blues bandához keresett társakat. Az új csapat, amely Waters egyik dalának címéből választotta nevét, két hónap múlva már bemutatkozott a legendás Marquee-klubban, majd 1963. januárjában az Ealing Jazz Club közönsége hallotta először a Rolling Stones Jones Jagger, Richards, Watts és a basszusgitáros Bill Wyman alkotta „klasszikus” felállását. A többi már történelem.

A „Kövek”, ahogy máig tévesen emlegetik őket (A „rolling stone” ugyanis amerikai fekete szlengben „számkivetettet”, „földönfutót” jelent) nemcsak mestereik útját követték, hanem kitalálták saját, elemi erejű rock and roll-értelmezésüket, és a nemzedékek vérébe beleivódott riffek mellett számos emlékezetesen szép dallammal is megajándékozták a világot. A Jagger-Richards páros munkássága a maga nemében ugyanolyan „világörökség”, mint a Lennon-McCartney kettősé. Ennek kapcsán oszlassunk el egy másik tévhitet: bár a zenei kreativitásban folyamatosan rivalizált egymással a Stones és a Beatles, a „kedves vidéki srácok” és a „londoni rosszfiúk” kibékíthetetlen ellentétét a média találta ki (ugyanez megvolt nálunk is az Illés és az Omega esetében…), de az igazi zenerajongók akkor is, azóta is megtalálták mindkettő értékeit.

Muzsikusi kvalitásaik mellett a Stones sikere évtizedeken át nem kis mértékben Mick Jagger karizmatikus színpadi jelenlétének volt

köszönhető. Vonzó külső helyett egyedülálló karakterével és kisugárzásával, mélyen átélt előadásmódjával, a közönséget szuggeráló, tereket ölelő fáradhatatlan mozgásával, öniróniától sem mentes arcjátékával vált a rock egyik állócsillagává, miközben évtizedeken át bírta hanggal is a több órás koncerteket. A legnagyobb pályatársak számára is vonatkozási pont lett Robert Planttől Steven Tylerig, de utat mutatott nálunk is Kóbor Mecky-nek és Hobónak egyaránt. Neki és társainak elhittük a Satisfaction vagy a Street Fighting Man lázadását, a Brown Sugar agresszív vagy az Angie fojtott szexualitását, a Start It Up vagy a Love is Strong elemi rock and rollját, de az As Tears Go By líráját vagy a Wild Horses-t, a drogfüggéstől való menekvés egyik legszebb megfogalmazását.

Bár a 60-as években ő is sűrűn járt ott, ahol az élet nyakig ér, Brian Jones és Jimi Hendrix halála szó szerint is kijózanította, és inkább vállalta, hogy a háta mögött „joggernek” nevezzék, de az idő őt igazolta.

Talán 13 éves lehettem, amikor nagynéném meglepett a Stones kislemezével, a Jumpin’ Jack Flash-sel, a borítóját egy olasz rock-lapból vágtam ki, ma is őrzöm. Azóta is egyik kedvenc dalom tőlük, az olyan mélységes blues-okkal, mint a Love In Vain vagy a You Gotta Move, vagy kamaszkorom legszebb „kölcsönvett” vallomásával, a Lady Jane-nel (melynek igazi értelmét később tudtam meg a Lady Chatterley szeretőjéből), és a bostoni fojtogató által ihletett Midnight Ramblerrel együtt, amelynek a Jagger fújta szájharmonikájától és ritmusváltásaitól még mindig libabőrös leszek.

Ha Brüsszelben nem is tudtunk bekerülni Mick aurájába, voltak életemben a Stones-hoz kötődő kitörölhetetlen pillanatok. Először 1990-ben a Práterben láttam őket. A harmadik szám a gyönyörű Ruby Tuesday volt, amelynek utolsó versszaka után Mick hátralépett a mikrofontól és 80 ezren énekelték a refrént. Vajon hogyan élhet meg egy ilyen pillanatot? Nekem „kívülállóként”, ahogy felidézem magamban, még most is elszorul a torkom. Aztán ugyanezen a koncerten az óriás futurisztikus várost megjelenítő díszlet csúcsán jelent meg, hogy megérintse a csillagokat a 20.000 Light Years From Home-ban, majd ennek végén a kékes-ezüstös fények egyre lejjebb lépkedtek és egyre vörösebbé váltak, mígnem belevágtak a Sympathy For The Devilbe. Ha még lenne valaki, aki úgy véli, hogy Jagger „a 666-os fenevad megtestesülése”, annak elmondjuk, hogy a dal nem más, mint Woland némileg aktualizált monológja Bulgakov Mester és Margaritájából.

Aztán jött első Népstadion-koncertjük 1995 augusztusában, amely előtt mindenki ott tolongott, „aki számított” köz- és kulturális életünkből, és versenyt nyilatkoztak Rolling-rajongásukról. De a lényeg a koncert volt, amelyen úgy foglalták össze 30 évüket, hogy a fal adta a másikat. Már addig is imádtam a Gimme Shelter című dalukat, de amit Mick és a fekete Lisa Fisher ott duettben előadott, számomra felért azzal a bizonyos „nyíltszíni” aktussal, amit tíz évvel korábban Jagger Tina Turnerrel követett el a Live Aiden.

Amikor 2007-ben visszatértek Budapestre, egyik ifjú kollégám megjegyezte: „Aztán nehogy ott haljanak meg az öregfiúk a nyílt színen”. Lehet, hogy ez a 30 körüli fiatalember fél óra után levegő után kapkodott volna attól, amit az „öregfiúk” nyomtak, nemcsak Mick, hanem lassan mumifikálódó Keith Richards és Ronnie Wood, és persze az azóta eltávozott Charlie Watts-ot sem lehetett kizökkenteni a fílingből. És hogy a frontembernek biztosan meglegyen a kilométerátlaga két színpadot is berohangált. Erről az estéről talán a Paint It Black maradt meg a legjobban felpörgetett szívritmusával és a gospel-szerű You Can’t Always Get What You Want…

„Nem kaphatod meg mindig azt, amit akarsz, de ha néha megpróbálod, rátalálhatsz arra, amire szükséged van” – énekli ebben a dalban Mick Jagger, aki mindent megkapott a zene által: hírnevet, vagyont, és még egy kissé szerteágazó nagy családot is. Egy immár világörökségi zenéért, életérzésért cserébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk