Nem fértünk el a házibulikban, kellettek az új helyek – Romkocsma-történelem a YouTube-on
Nemzedékek történetét, életérzéseit lehet megírni szórakozásai szokásaik és kultikus helyeik felidézésével. Budapest bőségesen rendelkezik ilyen múlttal és jelennel. Hihetetlen, hogy már az ezredfordulón bekövetkezett romkocsma-robbanásra is lassan nosztalgiával tekintünk vissza.
Nem titkolom, hogy én magam 56-os vagyok, alig három hónappal a nagy „felfordulás” előtt születtem. Koromnál fogva nem volt részem a Cseh Tamás által is megénekelt zenés eszpresszókban, sőt, „Mambo magnós házibulikban” sem, a 70-es éveket viszont az e téren fénykorukat élő klubok, mindenekelőtt a Bem-rockpart, az FMH, a Lágymányosi jelentették, no és az Ifipark, ahol akkorra már nem volt kötelező sem a fehér ing, sem a nyakkendő. A következő nagy élménycsokorra már a „szabadságba forduló világban” tettem szert: nagy élvezettel merültem bele a Fekete Lyuk néha lázálomszerű korlátlanságába, megmerítkeztem a Tilos az Á…-ból kiáradó új zenében és édeskés füstjében: a semmiből előtűnt amerikai művészbarátaimat elbűvölte a hely, ahol Frank Zappa is megfordult és amely egy időben a feltörekvő új politikai osztály egyik törzshelye volt, bár ezzel régóta nem dicsekszenek. Sűrűn megfordultam a konszolidáltabb, de azért nem kevésbé alternatív fazonokkal és hangokkal teli Almássy téren is. Ez volt az az idő is, amikor Budapesten szinte mindenütt fel lehetett lelni néhány szó szerint büdös lábú blues-kocsmát, mert akkor ennek a műfajnak volt a reneszánsza.
Ezt a pillanatot ragadja meg a Romokból című dokumentumfilm-sorozat, amelynek beharangozóját a Toldi moziban tartották. A Korda Filmstúdió produkcióját Csizmadia Attila rendezte.
A helyszín önmagában is tekinthető szimbolikusnak, hiszen azon kevés mozik egyikéről van szó, amely – a lassan avíttnak számító multiplexek és a streaming korában – képes megtartani azt az „art-cinema” jellegét és színvonalát, amellyel évtizedek óta vonzza a mozibarátokat. Ugyanakkor két világ találkozott a bemutatón, amelynek első része az előzményekről és a romkocsmák születéséről szólt, hiszen az öt epizódból álló sorozat keddenként egy Youtube-csatornán látható, és nyilván egészen más vizuális élményt jelent majd azoknak, akik így nézik meg, mint akik most nagy mozivásznon láthatták. Már csak azért is, mert homályos, rosszul szóló amatőrfelvételek, túlpörgött klipre hajazó képek és darabokra vágott interjúk váltakoznak, és ez talán jobban élvezhető online formában.
A genézisnél, mondja Döbrösi Laura, „az volt a koncepció, hogy ne legyen koncepció”, mások azt idézik fel, hogy abból hozták létre a helyeket, amit találtak, a lényeg az volt, hogy „nem újítanak fel”. Megint mások hasonló gondolkodású emberek és modern alkotók találkahelyeinek tekintik őket, vannak, akik a spontán betérés lehetőségét élvezik, vagy azt, hogy kívülről semmi sem látszik, miközben odabent több százan buliznak. Elgondolkodtató Bauxit, a Bëlga együttes frontemberének a véleménye:
Miután Péterfy Bori hol prózai, hol énekelt narrációjával nosztalgiázunk a 90-es éveken – emlékszünk még Torgyán József „patakvéres” felszólalásaira a Parlamentben és az első Népstadion-beli Rolling Stones-koncertre – a Tilostól, a Lyuktól eljutunk az átmenetet képező Zöld Pardonig és a Ráckertig, majd átnavigálunk a VII. kerületbe.
Oda, ahol sok volt a „foghíjtelek” és a bizonytalan tulajdonú vagy elhagyott ingatlan. (Az is megérne egy misét, hogy miért?) És erre csaptak le a legkülönbözőbb indíttatású fiatalok: volt néhány vendéglátós végzettségű, de mérnököt, magyar-angol-drámaszakos tanárt, fotóst, kulturális antropológust, jogászt is találunk az „alapító atyák” között, akik tudták, hogy melyik ajtót kellett kinyitni a negyedben, amelyek mögött néha még sötét pincében vagy szükséglakásban is megtalálták, amit kerestek. Egyikük azt sem tagadja, hogy „volt egy jó korrupt önkormányzat”, amelynek nem volt ellenére e szabad, szerteágazó, sokszor spontán kulturális programot kínáló egységek megnyitása. A Szimpla Kert volt az úttörő, majd jött a Szóda, Mumus, Kuplung, Gettó Gulyás, Zsákutca, Kőleves, Ellátó és még lehetne a sorolni a ma is létező, vagy már megszűnt kedvelt helyeket, amelyeket rendszerint baráti körök és a hozzájuk csapódók, hoztak használható állapotba, még a vendégek is beszálltak.
Aztán eltelt néhány év, és ahogyan korábban a Lyuknak, vagy a Sziget fesztiválnak, híre ment a világban, és a médiában, már az előbbieknél megszokott hangnemnek megfelelően, legtöbbször arról lehetett hallani, hogy angolok, németek, hollandok, franciák idejárnak orbitális legénybúcsúkat tartani…
Az első részben Szabó Győző nagy szeretettel emlékezik a hőskorra, amikor csaposként került a Tilosba és itt kezdte színészi karrierjét a hely performance színházában. Ónodi Eszter pedig azt idézi fel, amikor retro bőrfotelek után kutattak az egyik romkocsmához és két kezükkel tették otthonossá a helyet.
Ha tőlem kérdeznének ilyen emléket, valószínűleg bajban lennék. Volt néhány, ahová betértem: egyszer az egyikben volt egy régi kedves szerkesztőség tagjainak összejövetele, éjjel, szabad ég alatt, ahol kiderült, hogy húsz évvel korábban ki kibe volt szerelmes, egy másikba egy nagy bloggertalálkozót hívtak össze, hogy e netes műfajjal megváltsák a világot és művelői meggazdagodjanak belőle – természetesen az egészből semmi nem lett – egy-két alkalommal izgalmas zenék csalogattak be. Már csak ezért is érdemes lesz nekem keddenként megnézni a többi részt, hogy tudjam, miről maradtam le – alighanem most már véglegesen.
