„Nem azt látjuk, hogy jé, Pacino és de Niro együtt!” – Scorsese maffiafilmjében majdnem minden a helyén van
Nagy erénye a filmnek, hogy Martin Scorsese ezúttal egy cseppet sem fogta vissza magát, mikor az iróniát, sőt az abszurd humort adagolta a művébe. Egy ütősebb vígjátékban is elférnének azok a jelenetek, mikor a "mindenes" Frank konfliktusokat igyekszik simítani Hoffa és a többi szereplő között - merthogy a jó öreg szakszervezetis nem éppen a legsimulékonyabb figura. Néhány epizód (Hoffa tárgyalási stílusa vagy nevelt fia halszállítási szokásai) pedig a szorosan oda nem illő, mégis fantasztikusan szórakoztató és kiváló karakterábrázoló párbeszédeivel kifejezetten tarantinosra sikerült. Szinte biztosan lehetünk benne, hogy ezek a párbeszédek egy csapásra klasszikussá válnak a filmrajongók körében. Szintén a nagy nevű fiatalabb rendezőkolléga módszereire hajaz, hogy ezúttal Marty bácsi is úgy dönt néha, hogy a történelmet úgy mutatja be, amilyennek ő gondolja - bár arra azért ne számítsunk, hogy Kennedy túléli a dallasi merényletet.
11 évet kellett várni, hogy Robert de Niro és Al Pacino helyrehozza azt a hibát (sőt, inkább bűnt), amit az értelmezhetetlenül rossz A törvény gyilkosával okoztak közös pályafutásuknak, de Az ír mindenképpen elfogadható bocsánatkérésnek. Bár a Szemtől szemben című 1996-os Michael Mann-moziban már kaptak filmtörténeti jelentőségű közös jelenetet, most igazán kiélvezhették egymás társaságát.
A munkatársakból barátokká váló két közepesen rossz fiú közös hullámhossza egészen nagy dologra képes: akármilyen nagy jelentőségű is ez, egyetlen egy jelenetnél sem csillan fel a szemünk, hogy „Jé, Pacino és de Niro együtt!”, hanem minden pillanatban Frank Sheerant és Jimmy Hoffát látjuk a vásznon.
És persze a többi, kisebb-nagyobb mellékszerepben brillírozó mellék- és epizódszereplőt. Scorsese filmjében Robert de Niro kék kontaktlencséjén kívül minden a helyén van. Merthogy igen, nyilván muszáj beszélni a film körüli hírek másik legnagyobbikáról, a digitális technikával való megfiatalításról. Scorsese ragaszkodott ahhoz, hogy a több mint négy évtizedet átölelő sztori minden szerepét egy színész alakítsa, teljen el plusz/mínusz akárhány év a sztoriban, így digitálisan fiatalította meg színészeit. (Nem véletlen, hogy a maratoni hosszúságú stáblista tekintélyes részét a vizuális szakemberek teszik ki.) Ez nyilván a de Niro alakította Sheeran esetében volt a legnagyobb nehézség, hiszen ő a kezdetektől a végkifejletig, sőt tovább is jelen van. Nagy vásznon, gigászi részletességgel nézve sem lehetett hibát találni a fiatalításban, bár a fentebb említett kék szem időnként egy kicsit túlhangsúlyozza Sheeran kortalanságát, és az olasz származású de Niro által alakított figura írségét.
Martin Scorsese úgy döntött, mindent el akar mondani, amit a maffiáról, Amerikáról és úgy általában az életről gondol, és nem hagyja, hogy egy szót is belefojtsanak. És ez a meg nem alkuvás teszi lényegében tökéletessé a filmet. Egy barátom szerint Scorsese akkor lenne igazán tökös, ha ezek után még megrendezne egy Marvel-filmet. Ha erre talán kevés is az esély, nagyon nehéz elképzelni, hogy mi lehet az, amit a rendező legenda még nem mondott el a világról. Az első megtekintéshullám után a Rotten Tomatoes 96%-osra értékeli az alkotást. Kíváncsian várjuk, mivel (és kikkel) próbálja legközelebb megugrani ezt a számot.