Négy fúvós, egy lélegzet – egy este a Budapest Szaxofon Kvartettel az Óbudai Társaskörben
Nagy barátja vagyok a szaxofonnak, a merengőnek, a játékosnak, a fenségesnek, de szívbe markolónak és az erőszakosnak is. Gyakran kapok ihletett pillanatokat Charlie Parkertől és John Coltrane-től, és életre szóló koncertélményeket őrzök Jan Garbarektől, Barbara Thompsontól, Dresch Mihálytól. Most Budapest Szaxofon Kvartett töltötte be számunkra a teljesség hangjával és pozitív feszültséggel az Óbudai Társaskör híresen kiváló akusztikájú nagytermét. Nemcsak emberközelivé hoztak néhányat a 20. század kiemelkedő alkotásai közül, hanem azt is bebizonyították, hogy egy igazán nemes zenei anyagnak teljesen mindegy, hogy milyen hangszereken szólalnak meg. Becze Szilvia, a Bartók Rádió műsorvezetője és Dunai Tamás színművész – nem mellesleg mindketten „fúvósok” – avatott kalauzolása mellett szólaltak meg a darabok.
Szepesi Bence, Puskás Levente, Tószegi Bernát és Horváth Marcell valóban együtt lélegeznek, de nemcsak a köztük lévő összhang volt tökéletes, hanem az is, ahogy átlényegítették ezeket a zenéket saját hang-egyéniségükre.
Még játékba is bevonták a közönséget, mert Durkó Péter Kvadroszaxofóniájáról nekünk kellett elmondani, hogy mi jut róla elsőnek eszébe. Volt, aki egy 60-as évekbeli francia film noirnak hallotta, mások évszakváltásnak, tavaszi virágzásnak, nekem egy hajnali napfogyatkozás jutott róla eszembe. Dunai Tamás hangolta rá a hallgatóságot Philip Glass 2. vonósnégyesének átiratára, amely Samuel Beckett nyomasztó légkörű Társaság című kisregényből született. Mégis úgy tűnt, hogy a négy szaxofonnal Glass szinte mániákusan ismétlődő motívumai kiszabadítják az embert a magány béklyójából.
Bartók Béla Magyar képei, mindenek előtt az Este a székelyeknél számtalan változatban élnek bennünk, a zongorától a nagyzenekarig, és nem utolsó sorban a Mini, Török Ádám és Papp Gyula tiszteletteljesen szabad megszólaltatásában. A Kvartett előadásában viszont a Medvetánc groteszkje szólalt meg már-már rockosan, míg a Kicsit ázottan pontosan visszaadta azt a börleszket, amelynek a szerző eredetileg nevezte és amelynek talán egy némafilm lehetett az ihletője.
Meggyőződésem, hogy ha Bartók megérte volna a 60-as éveket, megtalálta volna az utat a modern jazzhez, sőt, tán még a progresszív rockhoz is.
A végére hagyták a nagy csattanót, Chick Corea Gyermekdalok-ciklusát, amelyet az amerikai muzsikus Bartók Mikrokozmosza előtti tisztelgésnek szánt. Szaxofonosaink azonban nem ragaszkodtak szigorúan az eredeti műhöz, hiszen a zárótétel Corea egyik legszebb darabja, a Songs For The Pharoah Kings volt, amit valami elképesztően érzékeny, szinte extatikus lendülettel játszottak el. Ez a kompozíció számomra örök emlék: ez volt a közös kedvencünk legjobb barátommal, aki már 17 éve odaát van. Ha meghallom, ő is mindig eszembe jut, boldogult kamaszkorunkkal együtt.
A könnyed kortárs kalandozás hétfőn este 9 órakor véget ért, az aranyló hangszerek azonban még mindig bennem zengenek.
