Navalnij könyve minden magyar számára fontos tanulságokkal szolgál, de nem csak ezért érdemes elolvasni
Arra kérek mindenkit, hogy olvassa el Navalnij könyvét. Mindjárt mondom, hogy miért.
Alekszej Anatoljevics Navalnij kétségtelenül az elmúlt tíz év egyik legmeghatározóbb politikusa a volt keleti blokkban. Zelenszkij mellett a Putyinnal való szembenállás emblematikus figurája. Magyarországi megítélése az ukrán elnökhöz hasonlóan nagyrészt az emberek belpolitikai irányultságától függ.
Tudom, a hivatalos verzió szerint vérrög okozta az orosz ellenzéki vezető halálát. De még ha tényleg így is van, nehéz nem összefüggést látni Navalnij 2020-as megmérgezése, az azt követő bebörtönzése és 2024 elején bekövetkezett halála között.
Navalnij politikai tevékenységével, életével és halálával példát mutatott mindenkinek, aki a világ bármely pontján, bármely korszakában harcol az autoriter hatalmak ellen. És ha mindez nem lenne elég, halála előtt még megírta A hazafi című könyvet, amiről úgy gondolom, kulcsmű mindenkinek, aki szeretné megérteni mindazt, ami az orosz politikában történt Brezsnyev halála óta. Mindez a három nagyszerű fordító, Bartók Imre, Gy. Horváth László és M. Nagy Miklós érdeme is, akik magyarra ültették a fontos sorokat. Feltételezem, a kiadó minél előbb szerette volna kihozni a könyvet, ezért kellett három műfordító hozzá. Az olvasó azonban ebből semmit nem érzékel, a magyar szöveg tökéletesen egységes stílusú.
A könyv három szálon fut. Egyrészt elmondja pontról pontra, mi történt Navalnijjal attól fogva, hogy 2020. augusztus 20-án megmérgezték, közben elmeséli az ellenzéki politikus életét és pályafutását magánéleti kitekintésekkel, és ez a kettő mintegy automatikusan magával hozza, hogy leírja mindazokat a politikai folyamatokat, amelyek lezajlottak Oroszországban a Szovjetunió szétesése előtt és után.
Egészen más nézőpontból láttat olyan fontos történelmi eseményeket, amiket már én is megéltem (Navalnij mindössze néhány hónappal volt idősebb nálam), így pontosan tudom, Magyarországon akkoriban mi volt a hivatalos álláspont, miről beszéltek az emberek. Megtudhatjuk például, hogy a csernobili katasztrófa milyen fontos szerepet játszott a szovjet rendszer összeomlásában, mivel olyan esemény volt, ahol teljesen nyilvánvalóan kiderült minden szovjet állampolgár számára, hogy a rendszer hazudik, és a hazugság fenntartása érdekében az emberek életét is hajlandó feláldozni. (Emlékszem, mi, gyerekek az utcán játszottunk, és az eget kémlelve vártuk, megpillantjuk-e az "atomfelhőt".)
Vagy ott van Gorbacsov. Azt mi is sejtettük, hogy a rendszerváltást előidéző vezetőnek eredetileg esze ágában sem volt felszámolni a Szovjetuniót, de ezzel együtt Moszkvától nyugatra többé-kevésbé hősként tekintünk rá.
Ennek egyik oka a némileg átgondolatlan alkoholtilalom volt, a másik a nagy lelkesen meghirdetett, de hamar kiüresedett reformok.
De szóba kerül a Szovjetunió afganisztáni háborúja is, Navalnij részletekbe menően kifejti, hogyan járult hozzá ez a konfliktus a Szovjetunió összeomlásához és hosszú távon az Oszáma Bin Ládenhez hasonló (akkor még az USA által támogatott) dzsihádista vezetők megerősödéséhez és a mai terrorveszély kialakulásához.
Megható olvasni, miként támogatta Navalnijt a felesége és a tágabb családja a harcában annak ellenére, hogy tudták, Putyin őket sem fogja kímélni – Navalnij testvérét, Oleget három és fél évre bebörtönözték, a külföldön tartózkodó Julija Navalnaját nemrég ítélte el egy orosz bíróság. A könyv legérdekesebb vonatkozása azonban mégis az, amikor a putyini Oroszország történéseiben, folyamataiban, az olvasó ráismer Magyarországra.
Persze minden viszonyítás kérdése. Nálunk elvileg nem tartóztatnak le, és nem mérgeznek meg senkit a politikai nézetei miatt. De azért nehéz nem magunkra gondolni, amikor a szerző arról ír, hogy a 90-es évek ellenzéki újságírói hogy váltak a putyini rendszer talpnyalóivá, vagy amikor például az alábbi sorokat olvasom:
Nálunk a kormányoldal egyelőre bőszen tagadja, hogy előrehozott választásra készülne, de a költségvetésbe mégis beterveztek olyan tételeket, amiket választási években szoktak.
Navalnij mindeközben megnyerő őszinteséggel számol be saját politikai fejlődéséről. Nem leplezi, hogy diákként Borisz Jelcin elvakult híve volt, hogy aztán rádöbbenjen, bálványa is ugyanolyan korrupt, saját zsebre dolgozó gazember, mint egykor a Szovjetunió vezetői.
Az egy éve elhunyt ellenzéki politikus legfőbb célja az volt, hogy felrázza azokat az embereket, akik tökéletesen tisztában vannak a gazemberségekkel, mégis, ahelyett, hogy nemet mondanának a hatalom képviselőinek, inkább lesütik a szemüket.
Azt hiszem, ez a legfontosabb a mi szempontunkból. Magyarország ne legyen az asztalbámulók országa. Mert nem az az igazán fontos, ki van hatalmon, hanem az, hogy mit engedünk neki megtenni.
Mielőtt nagyon elkeserednénk, merítsünk reményt Alexei Yurch szavaiból, amiket Navalnij idéz a könyvében:
