KULT

Na ilyet sem láttunk még: a Barbie-film egy giccses babaházba csomagolt parádés feminista fantasy

A közönség nagy része biztosan átverve érzi majd magát, ám aki ismerte az író-rendező Greta Gerwig korábbi munkásságát, az sejthette, hogy ő nem egy felszínes kis komédiát vet majd elénk. S lám: ez a film bizarr, zavarba ejtő, gúnyos, csodálatos.

Link másolása

A jelenleg tomboló „Barbenheimer-jelenség” két alanya, vagyis Christopher Nolan Oppenheimere és Greta Gerwig Barbie-ja közt nem sok hasonlóság van, talán csak annyi, hogy kivételesen tehetséges alkotóik pontosan értik és érzik azt, hogy mitől működik egy mozgókép. Ja, és még valami: mindkét film esetében az előzetes tálalás átveri a nézőket. Lehet, hogy a 100 millió dollárba kerülő Oppenheimert kevésbé lehetett volna eladni, ha arra megy ki a promóció, hogy a háromórás játékidő nagy részében tudósok beszélgetnek különféle belső terekben, ahogyan a 145 milliót kóstáló Barbie kapcsán is bajban lennének, ha azzal próbálták volna népszerűsíteni, hogy a létkrízisbe kerülő élő Barbie baba a létezésének értelmén mereng, miközben próbál megdönteni egy patriarchálissá vált mesevilágot.

Drága és merész filmek, az egyszer biztos, és le a kalappal mind a Universal (Oppenheimer), mind pedig a Warner Bros. (Barbie) előtt, hogy ennyi pénzt kockáztattak olyan eredeti projektekre, amelyek, amellett, hogy látványos a kiállításuk, fontos dolgokról szólnak, és nem a klasszikus blockbusterelvek mentén fogantak.

Ezért volt szükség a Barbenheimer-mémekre, hogy e két film, amelyek igenis megérdemlik a figyelmet, visszacsábítsák az embereket a mozikba, ahol esetükben valóban komoly és eléggé tömény élményekkel gazdagodhatnak. Még akkor is, ha esetleg nem azt várták egyik filmtől sem, amit végül kaptak.

A Barbie esetében az ötszörös Oscar-jelölt Lady Bird (2017) és a hatszoros Oscar-jelölt (s ebből egyet díjra is váltó) Kisasszonyok (2019) író-rendezőjét, Greta Gerwiget nem ismerők legalábbis biztosan nagyot néznek majd, amikor a film első öt perce után egy zenés táncbetét közepette Barbie (Margot Robbie) mellékesen felteszi a kérdést: „Ti gondoltatok már a halálra?” Innen pedig fenekestül felfordul a színes-szagos-babos pasztellvilág, Barbieland lakóinak élete. Barbie ugyanis „elromlott”: már nem spiccben van a lábfeje, hanem teljes talppal a földön jár, ha lelép az álomháza emeletéről, már nem ereszkedik le kecsesen, hanem lezuhan, már nem jó ízű a láthatatlan ital és étel, és már nem lát mindent tökéletesnek. Felkerekedik hát a való világba, hogy megkeresse a kislányt, aki játszik vele, és aki minden bizonnyal segítégre szorul. S akkor talán majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. Az útján vele tart Ken (Ryan Gosling) is, aki, szembesülve a valósággal, egészen más tanulságokkal lesz gazdagabb, mint Barbie…

Énkeresés, kapitalizmus, nemi szerepek, feminizmus, önértékelés, önkép, létkérdések: komoly témák egy Barbie babáról szóló filmhez, Gerwig és szerzőtársa (egyben férje), Noah Baumbach (Házassági történet, A tintahal és a bálna, Frances Ha) azonban parádésan plántálták bele mindezt a csilli-villi világba, ügyesen lavíroztak a vígjáték és a dráma határmezsgyéjén.

Nem véletlenül van tehát ott a 12-es karika is a film plakátján, korántsem kisgyerekeknek szóló élmény a Barbie, ez pedig azért bátor húzás, hiszen épp ők a Mattel babáinak fő célközönsége.

Persze azért elsősorban egy komédiáról beszélhetünk, amely azonban már az első percétől kezdve mindent kristálytisztán érezhető idézőjelbe tesz. Barbieland egy átlagos napja mindjárt megadja az alaphangulatot. Épp, mint A LEGO kalandban (2014) – megismerjük, hogyan működik ez a fantáziabirodalom, amivel gyerekek (és akár felnőttek) millió játszanak nap mint nap, látjuk, hogy minden tökéletes, minden szupi-szuper.

Majd szépen lassan kibontakozik a tökéletesség mögött rejtőző szépséghiba, amely kezd elburjánzani, és megfertőzi az addigi kiszámítható és unalmas életet, főhőseink legalábbis erre döbbennek rá. Emberivé válnak a mindennapok: tele problémákkal, gondokkal, nehézségekkel, de ugyanakkor kihívásokkal, örömökkel, fejlődési lehetőségekkel.

Barbie és Ken a való világban rögvest azzal szembesülnek, hogy másként néznek rájuk az emberek. A figyelemhez szokott Barbie azárt döbben le, mert kutyába sem veszik, max elismerősen füttyögnek rá, és a fenekére csapnak, Ken pedig azért, mert itt a férfiak döntenek mindenről, ők irányítják a világot, szemben azzal, ahogyan eddig ő és a többi Ken éltek: vagyis hogy az életük csupán a Barbie-k kegyeinek keresésével telt, másodhegedűsek voltak egy lányok uralta világban. A birodalmak összemosása pedig a játék babát forgalmazó cég, a Mattel vezetőjének (Will Ferrell) és a csapatának sem tetszik, annál inkább egy édesanyának (America Ferrera), aki kiábrándult és lázadó tinilányával (Ariana Greenblatt) együtt próbál segíteni Barbie-nak abban, hogy újra megtalálja a létezése értelmét, s hogy rátaláljon önmagára.

A tetemes büdzsét le sem tagadhatná a film. Barbieland megjelenítéséhez az alkotók hihetetlen díszleteket építettek: emberi méretarányban tárulnak elénk a Barbie-féle álomházak, kellékek, járművek és színpadias háttérelemek. Kellett is mindez az erős kontraszthatáshoz, hiszen, mire már majdnem rózsaszínűt hánynánk a látottaktól, ránk eresztik a valóság szürke hétköznapjait, amiben Barbie-ék kirívó szettjei valóban mérföldekről látszanak. A Barbie-ban amúgy a való világ sem teljesen reális, ott sem lehet mindent komolyan venni, az abszurd hangvétel nem hagy alább. Hiszen az emberek kvázi természetesnek veszik, hogy élő Barbie-k és Kenek járják Los Angeles városát, akiket vissza kell tessékelni a saját világukba.

Zavarba ejtő ez is. Talán túlságosan is az, Gerwig filmjében annyira nem lehet komolyan venni semmit, hogy a gúny közepette magunknak kell kihámoznunk az arcunkba robbantott tanulságokat, s felfognunk, hogy na ezt most végre komolyan gondolják. De ez legyen a legnagyobb baj!

Mindemellett a film kapott egy amolyan musicales beütést is. Ha valaki nem szereti e zsánert, azért ne rettenjen el, nem sokszor fakadnak dalra a szereplők, Ken dala ráadásul a Barbie egyik csúcspontja, amelyben Ryan Gosling keményen kimaxolja a karaktert. Margot Robbie is nagyszerű a szerepben, ő már az elejétől tökéletes casting volt, Gosling azonban sok kritikát kapott előzetesen azoktól, akik szerint öreg a szerephez, és amúgy sem ilyennek képzelték el Kent. Nos, Gosling élete egyik legjobb alakításával hálálta meg a belé vetett bizalmat. az első ránézésre botegyszerű figurát komoly mélységekkel és összetettséggel ruházta fel a szkript, Gosling pedig kifogástalanul jeleníti meg Ken pozitív, szerethető, hebehurgya oldalát, valamint a meglepően sötétet is, amely mögött komoly harcok dúlnak odabent. Nem lenne meglepő, ha Robbie és Gosling is jelöléseket kapnának prominens filmfesztiválokon és gálákon, ahogyan maga a film is számíthat a szakmai elismerésekre, valamint az ütős bevételekre is szerte a világon.

Ez pedig nem csoda, hiszen több fronton is működik: a felszínen éppúgy, mint mélyen alatta. Barbie-t lehet szeretni és utálni is, de az biztos, hogy látni kell.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: