KULT
A Rovatból

Művészetek Völgye: „Türelemmel fogadjuk a »régen minden jobb volt« típusú észrevételeket is”

Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgatót arról kérdeztük, honnan hová jutottak el az elmúlt 10 évben, amióta ő áll a stáb élén, majd az idei újdonságokon is végigmentünk vele.

Link másolása

Július 21-én indul a 32. Művészetek Völgye: 10 nap alatt összesen több mint 2200 programmal várják a látogatókat Kapolcson, Taliándörögdön és Vigántpetenden.

Ezek között több újdonság is található, például a könnyűzenei produkciókat befogadó Lőtér, a Közlekedési Múzeum zenélő retró busza, valamint egy új színházi helyszín, ami a (szintén megmaradó) eddigivel szemközti templomban kapott helyet.

Az interjú egyik apropóját a fentiek adták, és mivel Oszkó-Jakab Natália vezetésével éppen 10 éve vette át a mostani stáb magja a fesztivál szervezését, erről is beszélgettünk.

– Honnan hová sikerült eljutni az elmúlt egy évtizedben?

– Akkoriban nehezebb időszakát élte az addigra már több mint két évtizedes dicső múlttal rendelkező Művészetek Völgye. Épp kisebb látogatottsággal, csekély jegybevétellel és főleg kapolcsi helyszínekkel működött, miközben a nehéz gazdasági időszakban egyre inkább megcsappant a támogatók köre is. Jellemző, hogy kis, A5-ös formátumú, fekete-fehér műsorfüzetre futotta csak, vagy jó példa az is, hogy néhány évre a csigabuszt sem engedhette meg magának a fesztivál. Az alap helyszínek maradtak meg, és épp azok a színházi, komolyzenei vagy jazz programok koptak ki, amelyeket a Művészetek Völgye alapértékeinek tekintünk. 2022-re már újra 120 ezren voltunk, és ezzel párhuzamosan 40 programhelyszínen osztozott három település.

Visszahoztuk és folyamatosan növeltük a színházi helyszínek számát, lett ismét szimfonikus koncert, sőt az Operaház is becsatlakozott produkciókkal. Meghonosítottuk az újcirkusz műfaját, de elhoztuk a Völgybe a kortárs táncot is. Az irodalomnak a Kaláka Versudvar mellett már a POKET is teret ad, sok különleges crossover produkció érkezik, vagy jön létre a Völgyben. Idén már több mint 2200 programmal várjuk a látogatókat, a Művészetek Völgye a hazai kultúra átfogó metszetét képes bemutatni.

Emellett a fesztiválnak egy kis udvarból, folyamatosan építve újra lett nagyobb könnyűzenei helyszíne is, a Panoráma Színpad, de reagálva a fiatalabb korosztályok igényeire is ez most már nem a fesztivál körforgásán kívül, Monostorapátiban, hanem Kapolcs egy arra alkalmas szélső területén helyezkedik el. Így jobban teljesíthető az a missziónk is, hogy a közönségünk a programjaink legváltozatosabb elemeit egyszerre érhessék el és láthassák, ne külön látogatói legyenek a napközbeni kulturális eseményeknek és az esti könnyűzenei koncerteknek, ahogy az évekig megfigyelhető volt.

Szintén fontos fegyvertény, hogy a fiatalok újra megtalálták magunknak a fesztivált: tavaly a látogatóinknak már igen jelentős hányada ebből a korosztályból került ki és tőlük is azt tapasztaljuk, hogy minden programunk irányában nyitottságot mutatnak.

A legnagyobb értéke a Völgynek viszont, melyre a 10 évem alatt a legbüszkébb vagyok, még mindig az, hogy meg tudott maradni az a szervező csapat és közösség, amit közösen formáltunk. Barátokként, a Völgy minden rezdülésére és egymásra hangolódva szervezzük évről évre ezt a fesztivált kétszázan, kialakult rendszer szerint. Ide mi is feltöltődni járunk és ez érződhet a fesztivál minden szegletén.

– Van-e bármi, amit hiányoltok a régebbi időkből, vagy minden szempontból jobbnak tartjátok a mostani Völgyet a ‘90-es, 2000-es évekhez képest?

– Eleve nem szeretjük ezt a szembeállítást, az utóbbi időkben túl gyakran, sokszor mesterségesen vált témává valamiféle régi és új Művészetek Völgye összehasonlítgatása. Eközben a fesztivál meghatározó eleme a programok és művészek, a jelentős arányban visszatérő közönség, a mindig velünk lévő helyiek, ezért önmagában a szervezőcsapatban több évtized után bekövetkező változásoktól nem lesz a mostani egy másik fesztivál, amit kényszeresen hasonlítgatni kéne egy korábbi verziójához.

Ráadásul a Művészetek Völgye az első két évtizedében is folyamatosan változott és fejlődött: könnyen lehet, hogy a kilencvenes évek eleje és a kétezres évek közepe között több vagy legalább annyi a különbség, mint a mostani és a tizenöt évvel ezelőtti fesztivál között. Mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy minden megőrizhető értéket megtartsunk, viszont kreatív, alkotó emberek vagyunk mi is, hozzátesszük a magunk részét is a Művészetek Völgyéhez, ahogy mindenki más is hozzáteszi.

És persze meghallgatjuk a fellépőink és a látogatóink ötleteit és igényeit is, valamint türelemmel fogadjuk a „régen minden jobb volt” típusú észrevételeket is. Amit tudunk, hasznosítunk belőlük, egyébként pedig igyekszünk megértőek lenni azokkal a panaszokkal is, amelyek valójában sokszor nem is nekünk szólnak, hanem esetleg a világ változásainak.

A Művészetek Völgyének annyira gazdag a múltja és a jelene egyaránt, hogy bárkinek bármiben hiányérzete van, szinte mindig konkrét példákkal tudjuk cáfolni – akár azt kifogásolja, hogy miért nincs most valami, ami régen volt, vagy hogy kerül most valami a Völgybe, ami régen nem volt.

Oszkó-Jakab Natália a fesztivál idei sajtótájékoztatóján

– Menjünk végig sorban az újdonságokon! A legnagyobb szabású debütáló helyszín a taliándörögdi Lőtér. Itt az elmúlt években a Nemzeti Színház, majd az Újszínház kitelepülése működött, miért lett most könnyűzenei irányvonala?

– Színházi helyszínekből is nyitunk újat, legfeljebb méretben igaz az állítás, hogy a Lőtér könnyűzenei színpada lesz idén a legnagyobb újdonság. Viszont műfaji adottság, hogy miközben az épített falusi környezetet a vizuális művészetek vagy a színházi műfaj tudja igazán tartalommal megtölteni, a könnyűzenének a tér a legfontosabb. A Lőtér a színházi produkcióknak tágas volt és kicsit kiesett a körforgásból, a könnyűzene számára viszont ideális, nem véletlen, hogy a múltban volt már itt máskor is könnyűzenei helyszín. Aki elég régóta látogatja a fesztivált, az jó másfél évtizede hallgathatta itt már akár a 30Y-t vagy a Csík Zenekart is, akik idén egyébként mind a Panoráma Színpad fellépői lesznek.

Igyekszünk továbbá a helyiek észrevételeire is minél inkább odafigyelni, márpedig a falvak lakosainak alapvető igénye, hogy az esetleg zajosabb zenei helyszínek inkább a települések szélére költözzenek és a belső területeken a csendesebb programok kapjanak teret.

Viszont ahogy említettük, a fiatalabb korosztály fesztivál iránti érdeklődése folyamatosan nő, elemi érdekünk, hogy bővítsük azoknak a helyszíneknek a számát és befogadóképességét, ahol a nap végén megtalálják az igényeik szerinti programokat, miután napközben felfedezték az egyes udvarokban elrejtett kulturális kincseket is.

Így kerülhető el az a felesleges zsúfoltságérzés, amelyet a Művészetek Völgyétől továbbra is távol szeretnénk tartani, még akkor is, ha mostanság sok fesztivál direkt ambicionálja.

– A Közlekedési Múzeum egy zenélő retró buszt indít, amelyen mindennap más előadó játszik majd. Honnan jött az ötlet, és mennyire lesz nehéz jegyet szerezni rá?

– Minden évben igyekszünk akár meglepő újdonságokat hozni a fesztiválra, egy ideje pedig már elkezdtük a közös gondolkodást a Közlekedési Múzeummal is, hogy mi lehet az a közös metszet, ami megkapó módon mutat meg programot és a múzeum sajátosságait a látogatóknak. Így adta magát a zenélő busz ötlete. Ahogy mondod is, ez egy zenélő retró busz lesz, mindennap más népszerű előadóval. A busz a taliándörögdi Lőtérről indul majd minden nap és ide is ér vissza. A Színház Színpadhoz hasonlóan itt is érkezési sorrendben kapnak majd sorszámot a fesztiválozók, így juthatnak fel a buszra.

– Dörögdön a már hagyományos Színház Színpadon kívül lesz egy másik is, a vele szemben lévő templomban. Miben tér el a kettő?

– A Színház Színpad Templom egy kisebb színházi helyszín lesz, amely lehetőséget biztosít az intimebb, a közönséggel még inkább együtt lélegző darabok bemutatására. A Színház Színpad előadásai nagyon népszerűek, minden előadás teltház előtt megy, ezért is szerettük volna bővíteni a színházrajongó közönség számára a lehetőségeket és magától értetődött, hogy azt egy közeli, a falu belső területéhez tartozó helyszínen tegyük meg.

– Miért költözött a Harcsa Veronika Udvar Kapolcs másik végébe, a Malompartra? Át lehet vinni ide az eddigi különleges atmoszférát?

– A Malompart a természetközeliségével tökéletesen hozza majd a megszokott és szeretett hangulatot. A Művészetek Völgye mindig bekapcsolódik a település szövetébe és ahogy a falu és lakói változnak, úgy van, hogy a Völgy egy-egy helyszíne is változik vagy költözik. Itt is ez történt, viszont így Kapolcs Tapolca felőli oldala is jobban be lesz kapcsolva a fesztivál vérkeringésébe.

Egyébként ne felejtsük el, hogy nem az első alkalom, hogy a jazz műfajának a Malompart lesz a fő helyszíne, mert több éven keresztül volt már így. Korábbi fesztivállátogatók láthatták itt akár Pege Aladárt, akár Sárik Péter másfél évtizeddel ezelőtti produkcióit, és örökké emlékezetes marad az is, hogy Orszácky Jackie a Malompart színpadán adta 2007-ben egyik utolsó koncertjét.

Bőven van tehát hagyomány, amire egy új, erős karakterű jazz helyszínt lehet építeni, egy egyébként már felújított, korszerű, de legalább annyira természetközeli környezetben.

– Családi KultúrTér néven a kisgyerekeseket is új helyszínnel várják. Milyen programok kapnak itt helyet?

– Bábelőadások, zenék és zenés mesék, kézműves foglalkozások, környezetvédelmi és természetismereti programok, játéksarok várja a gyerekeket az új családi helyszínen. Természetesen a Családi KultúrTér programjai úgy lettek kitalálva, hogy a szülők se unatkozzanak: számukra gyerekneveléssel és irodalommal kapcsolatos beszélgetésekkel, illetve koncertekkel készülnek. Egyébként a gyerekprogramokat

külön GyermekVölgy név alatt össze is gyűjtöttük a programfüzetben, segítve a családdal érkezőknek a programok közti tájékozódást.

– Miért nem szerepel az idei felhozatalban a VölgyImpró a BlueSpot zenekarral?

– Páratlan, de mégis tipikus jelensége a Művészetek Völgyének a Blue sPot zenekar, akik időről-időre néhány évre a teljes tíz nap programfolyamának részévé válnak, elindítanak újdonságokat, majd pár évig csak néhány fellépésre térnek vissza, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy később valami újdonsággal majd újra megjelennek. Örömmel veszünk minden ilyen kreatív energiát, amelyek a legváltozatosabb irányból érkeznek, legyenek azok hagyományos kulturális intézmények, nevesebb művészek vagy lelkes és kellő szervezőképességgel rendelkező kreatív személyiségek.

Ne felejtsük el, hogy ez a zenekar indította el 2012-ben azt a Blue sPot Café nevű helyszínt, ami végül a Panoráma Színpaddá nőtte ki magát.

A mostani VölgyImprónak két évadon keresztül volt meg az az újdonságereje, ami kellően motiválni tudott minden résztvevőt. Az idei évi koncertfellépésük egyfajta erőgyűjtés ahhoz, hogy kitalálhassuk, jövőre miben és hogyan tudnának újra szerepet vállalni, ami nekik is megfelelően új kihívás és a fesztiválnak is újabb lendületet adhat.

– Már most bejelentettétek, hogy jövőre csatlakoztok a The Big Green nevű uniós környezetvédelmi-művészeti programhoz. Lesz ennek valami előjele az idei fesztiválon is?

– Igen, a Művészetek Zöldje udvaron 20 civil szervezet munkáját lehet megismerni és ott is már több művészeti ágazattal találkozni, belemerülni az ökoművészetbe és abba, hogyan csatlakozik össze művészet és környezetvédelem. Ilyenek például a Rock The Planet vagy a Bábozd Zöldre Egyesület programjai is, de a Szörnyek és sellők című zenés mesedarab is ezt a kettőt köti össze, ezt majd a Filmio Pajta Mozgóban lehet megtekinteni. Emellett a háttérben már az idei fesztiválon is készülünk, a The Big Green csapata végig jelen lesz, hogy inspirálódjanak.

– Sorolj fel egy-egy programot mindegyik művészeti ágból, amit semmiképp nem érdemes kihagyni!

– Nagyon nehéz egy-egy programot kiemelni, de szívemnek kedves a Duda Éva Társulat darabja, amelyet igazán különleges élmény lesz a csillagok alatt megnézni a Cirque du Tókertben. Ugyanitt ajánlom az Operaház darabjait, míg a Filmio Pajta Mozgóban a Némafilmhez filmzenét döntője ígérkezik izgalmasnak, ahol élőben kísérik majd zenészek a némafilmes vetítést. Nagyon szeretem a Kaláka Versudvar ökomenikus istentiszteletét is minden évben a zárónapon.

Az Analóg Udvarban ajánlom mindenkinek a fotós programokat, a kollódiumos fotókészítés például igazán speciális és maradandó élmény – szó szerint. Nagyon várom a Harcsa Veronika Udvar új helyszínét is, a kislányom pedig a Gyermekvölgyben felsorolt rengeteg program között már most próbálja kitalálni, hogy majd mire vigyem el. Ha valaki nehezen dönt a programok között, akkor érdemes kipróbálni a saját programtervezőnket, amely segít eligazodni a több, mint 2200 program között.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.

Link másolása

Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.

A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.

A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.

Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.

Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.

Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.

Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.

És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.

Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.

Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.

A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.

A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.

Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…

Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól” – Interjú Márkus Luca színésznővel
A Vígszínház tehetségével őszintén beszélgettünk halálról, színpadi vetkőzésről, szorongásról, elmondta, milyen votl Liam Neesonnal dolgozni, és milyen nagynevű magyar rendezőkkel fog együtt dolgozni a következő évadban.

Link másolása

Márkus Luca még nincs harminc éves, de máris impozáns pályafutás áll mögötte. A nagy klasszikusok, Csehov, Shakespeare és Schiller mellett a kortárs és énekes szerepek is jól állnak neki. A sokoldalú művésznővel az Ármány és szerelem bemutatója kapcsán beszélgettünk.

– Egy interjúban arról beszéltél, hogy azért hiszel valamennyire a halál utáni életben, mert nem tudod elképzelni, hogy megszűnjön az éntudatod. Ez nagyon megragadott, mert egyrészt nagyon hasonlóan gondolkodom, de azért is, mert azt mutatja, hogy foglalkoztatnak az „élet nagy kérdései”.

– Persze, vannak ilyen nagy, megfejtendő dolgok az ember életében, amikhez folyamatosan próbál közelebb kerülni. Aztán az is lehet, hogy soha nem jut el a megfejtésig. De én inkább azt szeretem, ha történik velem, ami történik. Teljes nyitottsággal, odaadással teszem a dolgomat és szeretem az embereket, akik körülvesznek. Nem agyalok túl olyasmiket, amiket még nem tapasztaltam meg és nem tudom, mikor következnek be az életemben.

Nyilván vannak elképzeléseim a jövőmet illetően, de nem azzal töltöm a napjaimat, hogy ezen rágódom. Inkább a mai nappal foglalkozom, eddig ez bevált.

De örülök, hogy ezt mondod. Azért tudok hinni valamennyire abban, hogy van valamiféle élet a halál után, mert ahogyan érzékelem, hogy ez az én testem, az én tudatom, ezek az én érzelmeim, nem tudom elképzelni, hogy ez a fajta viszonyítás egyszer csak megszűnik. Ezen tényleg szoktam gondolkodni, hogy hogy is van. De majd meglátjuk, és talán majd a következő életünkben beszélgetünk róla, más-más testbe csomagolva. (nevet)

– Sok mindenben láttalak az elmúlt néhány évben, de amiben igazán a rajongód lettem, az a Krum volt. Meg kellett nézem, ki játssza Doopát, mert konkrétan nem ismertelek fel.

– Ezt a szerepet eredetileg nem is én játszottam volna, csak egyeztetési problémák miatt alakult így. Nagyon örültem a feladatnak, mert mint látható, ha egy rendező vagy igazgató gondolkodik erről a szerepről, első körben nem rám osztaná.

Pedig nagyon izgalmas kilépni azokból a körvonalakból, amik alapján az ember szerepeket kap. Persze nem mindig van így, hogy az ember bekerül egy skatulyába, és mindig ugyanazt kell csinálnia különböző darabok kapcsán, és úgy hiszem, az én esetemben sincs így. Úgy érzem, hogy sokféle feladatom van a Vígszínházban.

Mindenesetre én szeretem ezeket a tőlem távolabb eső karaktereket megformálni, mert valahogy mégis csak magamból kell megfogalmazni őket. A mélyén ott van a személyiségem, erre kell olyan rétegeket ráhúzni, amitől aztán meg tud születni a karakter.

Izgalmas volt egy ilyen harmincas nőt játszani, akinek tulajdonképpen semmiféle sikerélménye és értékelhető kapcsolata nincs az életben. A nőiségét semmilyen szinten nem élte meg eddig, és nem is gondol úgy magára, mint aki ezt elértheti.

Kihívás, mert van annyi egészséges önképem, hogy tudjam, alapvetően én nem ezt jelentem a színpadon.

Innentől pedig elkezdődik egy komoly meló magammal, a kinézetemmel, a saját frusztrációimmal, hogy hogyan lehet összefonni ezeket a szálakat. Szerintem ezek a legizgalmasbab munkák.

– Amikor a rendezők azt mondják, hogy neked főleg a drámai főhősnők állnak jól, abban az ítéletben hány százalék a személyiséged, az energiáid, és hány százalék a külsőd?

– Szerintem elsősorban a belső energiák számítanak. Az Ármány és szerelemben például Luise Miller egy fiatal, 16 éves lány. Aki egyébként szerintem nem naiv, bár szeretjük a nagy szerelmi történetek főhősnőit naivnak ábrázolni. De én azt gondolom, hogy aki egy ilyen történetet végig tud vinni a hátán, a végsőkig kitart, tartja a szavát és közben megingathatatlan erővel megy bele a legnehezebb helyzetekbe a szerelme miatt, az nem egy gyönge, naiv karakter.

Mégis, hagyományosan naivaként szokták ábrázolni, amihez úgy gondolom, nem feltétlenül passzol az én külsőm. Ezért sem hiszem, hogy ez alapján döntenének. Az elmúlt évek alapján talán már látják, hogy milyen energiákkal tudok dolgozni, és azt milyen feladatokhoz tudják párosítani.

– Ez már a második munkád David Doiasvilivel. Az első a Sirály volt. A grúz rendező eléggé megdolgoztatja a színészeit. Szaladni kell, felmászni, leugrani, csúszdázni… Zokszó nélkül bevállaltatok mindent, vagy előfordult, hogy vitába szálltatok vele?

– Aki dolgozott már valaha David Doiasvilivel azt tudja, hogy nem nagyon tudsz ellenkezni vele. Egyszerűen olyan magával ragadó a személyisége, a jelenléte, ahogyan a színházról gondolkodik, ahogyan felépíti ezt a formát, amit képvisel. Akkor is így van, ha nézőként sok kollégám úgy látja, hogy számunkra ez egy nagyon távoli és kevésbé komfortos nyelv, amiben nem egyszerű színeszként közölni, és megtartani a nézői figyelmet. Ha találkozik vele az ember, egészen másképp fog gondolkozni a színházáról.

Valóban nem nyújt egyszerűen kódolható, hátradőlős színházi élményt.

Nagyon expresszív, sokféle vizuális effekttel, akusztikai elemmel bombázza a közönséget, és sokszor párhuzamosan kell bonyolult képleteket megoldani a nézőknek, ami nem egyszerű, de azt gondolom, hogy nagyon izgalmas, és szükség van az ilyen fajta színházra is a sok másféle felfogás mellett.  Szeretem, ha ezek megférnek egymás mellett.

– Ha valakinek ennyire lehengerlő a személyisége, mint ahogy Doisaviliről mondod, annak meglehet az a veszélye, hogy utólag esetleg azt érzed, ebbe mégse kellett volna belemenni.

– Az ő temperamentuma és lendülete azért meg van alapozva egy olyan elemzéssel, szellemi munkával, ami végigkíséri az egész próbafolyamatot. Itt nem arról van szó, hogy van egy nagyon szenvedélyes ember, aki fanatizálja a színészeit, hanem elképesztően okos gondolatai vannak a darabokról, és olyan rétegeket tud feltárni, amikre én soha nem jönnék rá. A főpróbahéten már nincsenek kérdőjelek a fejemben, és soha nem merül fel, hogy ezt vagy azt miért csinálom.

– Merészen bánik a jelmezekkel is. Az Ármány és szerelemben is elég merész az öltözetetek a partnereddel, Medveczky Balázzsal. A Sirályban pedig vannak egészen „bátor” pillanataid is a színpadon, amikor meglehetősen kendőzetlenül állsz a közönség előtt. Van egy belső értékrended arról, mi fér bele és mi nem, vagy egyszerűen a színésznek meg kell tennie, amit a rendező kér, mert ez a munkája?

– Ez egy nagyon érzékeny téma, nyilván mindenkinek másutt vannak ebben a saját határai, amit tiszteletben is kell tartani. Ha egy színpadi helyzet megkívánja, emeli az adott pillanatot, hozzátesz, ad egy új réteget neki, akkor helyénvalónak találom, nincs problémám azzal, ha meg kell mutatnom magam.

Amikor egy szerepről gondolkodom és a színpadon állok, akkor az nem az én testemről szól. Tudom függetleníteni saját magamtól és nem jövök zavarba.

Nem azt mondom, hogy ez a legkényelmesebb dolog a világon, de izgalmas tud lenni ennyire lemeztelenedni egy ezerfős nézőtér előtt. Ha azt érezném, hogy egy dekorációs elem, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy meg lehet oldani máshogy. De valójában szerintem nem ez a legintimebb része a szakmánknak, hanem az, hogy a saját érzelmeimet mutatom meg, a saját élményeimből táplálkozom.

– Kicsit Medveczky Balázs miatt is vártam ezt a bemutatót, mert pont előtte nem sokkal láttuk a Pinceszínházban az Élet-ritmusra című egyszemélyes előadását, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz nagyszínpadon egy ilyen klasszikusban. Mesélj arról, milyen volt Balázzsal dolgozni.

– Nagyon jó. mi nem próbáltunk együtt még korábban. A padlásban játszunk együtt, de az mindkettőnk részéről átvett szerep.

Nagyon jól lehet Balázzsal együttműködni. Olyan színész, aki folyamatosan foglalkozik a szerepével. Nem rak pontot, amikor lemegy a premier. Nagyon szeretem, amikor lehet együtt gondolkozni előadásról előadásra, átbeszéljük, mi az ami jó volt, mitől működhetet jobban egy adott jelenet, mint korábban, vagy épp mitől nem. Abszolút partner, és magánemberként is remekül kijövünk.

– Május 1-én mutatták be a színházban az intézmény történetét bemutató Víg125 című dokumentumsorozatot, amely ősszel lesz látható az M5 csatornán. Ebben a társulat minden tagja, feltűnik kisebb-nagyobb szerepekben, így te is. A filmben sokat emlegetik, milyen volt a régi nagy legendákkal találkozni, együtt játszani. Röpködtek a nagy nevek – Ruttkai, Tolnay, Darvas, Várkonyi, hosszan lehetne sorolni. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ma is vannak itt legendák. Neked, mint fiatal színésznőnek milyen élmény Kernnel, Hegedűs D. Gézával, Kútvölgyi Erzsébettel vagy épp Nagy-Kálózy Eszterrel színpadra lépni?

– Amikor először találkozhattam ezekkel a színészekkel, és először játszottam velük, abban volt persze valami fura, zavarba ejtő. Az ember nagyokat pislog, hogy olyan embereket nevezhet kollégának, akiket csodálattal nézett gyerekkorában. De aztán mégis csak egymás partnerei leszünk, próbálunk, vannak jó próbák, rossz próbák. Együtt ülünk le a büfébe megenni valamit, együtt éljük meg ezeket a pillanatokat. Elmosódnak a határok. Persze megmarad az alapvető tisztelet – bár szerintem ez nem kor függvénye. Mindegy, hogy valaki 30 éves vagy 60 éves, ugyanúgy tisztelem. De egy idő után nem lehet ezzel foglalkozni, nem is egészséges. Kialakul egy olyan kollegiális viszony, ahol nem az jár a fejemben, hogy úristen, a Hegedűs D. Géza ül mellettem. Ő ráadásul a tanárom volt, ami még speciálisabb helyzet. Persze attól is függ, hogy az az idősebb kolléga milyen labdát dob neked.

Valaki nagyon laza és azonnal magához húz, és el tudja oszlatni ezt a fura zavart. Valakit viszont egyáltalán nem érdekel, hogy egy fiatalabb kolléga ne érezze magát zavarban.

– A jövő évadban milyen új feladatok várnak rád?

Alföldi Róberttel fogok dolgozni az Egy nő anatómiája című Mundruczó Kornél film színpadi változatában. Nagyon örülök neki, mert még nem dolgoztam vele, és mindig örülök, amikor új emberekkel találkozhatok. Ráadásul az egyik kedvenc filmemről van szó. Ez októberi bemutató lesz. Utána pedig a Rémségek kicsiny boltjában lépek színpadra, amit ugyancsak várok, mert Novák Eszterrel sem dolgoztam még. Nagyon izgalmas zenei feladat lesz, amit különösen szeretek.

– Feloldódtak az énekléssel kapcsolatos korábbi gátlásaid?

– Oldódgatnak. De nem tudom, hogy valaha megszűnik-e teljesen ez a probléma. Viszont már megszoktam magamat és együtt tudok ezzel élni. Sokat dolgozom rajta és szerencsére vannak olyan pozitív, megerősítő élmények, mint a tavalyi Szegedi Szabadtéris bemutatóm, az Ezeregy éjszaka meséi, ahol 4000 ember előtt énekeltem egyedül a színpadon. Nagyon féltem tőle, betegen, szteroidokkal telenyomva csináltam végig a premiert, úgyhogy a szokásos mintázat megint kirajzolódott. De utána ott álltam és azt gondoltam magamban: ettől féltem? Hisz ez csodálatos érzés! Meg tudom csinálni! Ilyenkor talán kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy legközelebb egy héttel a bemutató előtt is el tudjam ezt hinni.

– Mesélj kicsit Liam Neesonról.

– Róla túl sokat nem tudok mesélni, bármennyire szeretnék. Nyilván találkoztam vele és együtt forgattunk két napon keresztül Antal Nimród Retribution című akciófilmjében. Kezet fogtam vele és nagyon udvarias volt. De nekem elsősorban nem vele kellett dolgozni abban a jelenetben, amit én forgattam a filmben. Nagyon nagy élmény volt a forgatás és hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyen egy ekkora stábbal dolgozni. Már önmagában az is csodálatos, hogy találkozhattam Antal Nimróddal. Nagy formátumú rendező, aki nem utolsó sorban nagyszerű ember is.

– Nagyon más egy ilyen hollywoodi stábba becsöppenni ahhoz képest, amit itthon tapasztalsz?

– Össze sem lehet hasonlítani. Az embernek vannak elképzelései erről. Szájtátva figyeltem a történéseket. Sokszor egészen zavarba ejtő volt az a figyelem, amivel felém fordultak. Mi egész másképp szocializálódunk itthon. Volt például egy csomó olyan helyzet, amire azt mondtam, hogy ezt én is meg tudom oldani magamnak. De mindenki hangsúlyozta, hogy nem, én azért vagyok ott, hogy abban az öt percben a lehető legjobb legyek, amikor kamera elé kerülök. Minden, ami ezen kívül esik, az más emberek felelőssége, azt majd ők intézik.

Ez a fajta figyelmesség, hogy a játékomon kívül tényleg semmi mással nem kellett törődnöm, az elképesztő érzés volt.

Fotó: Dömöly Dániel, Emmer László, Gimesi András, Gordon Eszter, Vígszínház

Link másolása
KÖVESS MINKET: