KULT
A Rovatból

„Napokig képesek vagyunk vitatkozni egy kétmondatos poénon” – Aurevoir.-interjú

Alig pár év alatt futottak be, ma már szinte mindenhol nagyszínpadon játszanak, ráadásul övék az egyik legviccesebb zenekari Facebook-oldal. De vajon melyik koncertjük után ittak másnap reggel 9-ig?

Link másolása

Az Aurevoir. zenekar csak 2015-ben alakult, népzenéből táplálkozó, de a műfajt sajátosan újraértelmező dalaikkal azonban hamar rengeteg rajongóra tettek szert.

Ehhez közösségimédia-jelenlétük is hozzájárulhatott: egymás után posztolják a saját gyártású mémeket és egyéb fárasztó poénokat, amivel szinte egyedülállóak Magyarországon.

A tavalyi év után idén másodjára lépnek fel a Művészetek Völgye nagyszínpadán, ennek kapcsán a fesztiválhoz fűződő emlékeikről is beszélgettünk Agócs Márton énekes-gitárossal és Szűcs Viktor dobossal.

Hajtotok a legviccesebb magyar zenekar címre?

Agócs Márton: Természetesen igen! Bár kevés sikerrel, de törekszünk rá, elvégre a Diósgyőrnek is sikerült a feljutás, majd tavalyelőtt a kiesés. Mi is nagyjából ebbe a szegmensbe pozicionáljuk magunkat a humor területén. Értsd: nem jó, de nem is tragikus…

Olyan kommenttel is találkoztam az oldalatokon, hogy az illető egy számotokat sem ismeri, kizárólag a posztjaitok miatt követett be benneteket. Ehhez mit szóltok?

Agócs Márton: Fizetett statiszta, azért vettük fel, hogy ilyeneket kommenteljen.

Szűcs Viktor: Könnyen lehet, hogy ha belehallgatott volna a zenénkbe, bekövetés helyett egyből ment volna a tiltás…

Mennyire tudatos a Facebook-oldalatok kezelése? Hányan csináljátok, hogy dől el, mit raktok ki rá?

Agócs Márton: Fejér Misi eléggé rajta van, Szűcs is, meg valamennyire én is. Főleg mi hárman kezeljük, de nagyjából akkora tudatosságot képzelj el, hogy amikor fontos dolgokról kellene posztolni, azok el vannak felejtve, ellenben ha valami bődületes baromság jut eszébe egyikünknek, napokig képesek vagyunk vitatkozni rajta, hogyan tudnánk a legtöbbet kihozni egy kétmondatos poénból. Teljesen felesleges, a legapróbb részletekbe belemenő köröket futunk le rendszeresen. De úgy gondolom, ez előrevisz: legalább valamit komolyan veszünk!

Nehéz nem észrevenni a párhuzamot köztetek és a Ricsárdgír között, akik szintén minden interjút elvicceltek, és folyamatosan hangsúlyozták, mennyire nem tudnak zenélni.

Agócs Márton: Volt szerencsém találkozni velük párszor, bírom őket… Azonban fontos hozzátenni, hogy mi tényleg nem tudunk zenélni. Egy, azaz egy igazi zenész van köztünk, Cseke Dániel, ő mondjuk tényleg profi: a Zeneakadémián végzett jazz tanszakon, és tud úgy beszélni zenéről, hogy azt sem értjük, miről folyik a szó épp. Vannak további fontos tulajdonságai is, például tud foggal sört nyitni, meg hát nagyon szép.

Szűcs Viktor: És persze azt se felejtsük el, hogy zalai! Ez az igazi erény manapság.

Mennyit finomodtatok zeneileg a 8 évvel ezelőtti alakulásotok óta?

Szűcs Viktor: Én úgy fogalmaznék, hogy megtanultunk úgy zenét írni, hogy már nem veszekedés van belőle, ha valaki hozzátenne a dalhoz vagy elvenne belőle, hanem kipróbáljuk egymás ötleteit. Nagyjából összecsiszolódott a zenekar, most már azért játszottunk annyit együtt, hogy tudjuk egymásról, mik a céljaink és mit szeretnénk. Ne felejtsük azt se, hogy Lee Olivérrel és Scheer Viktorral dolgozunk együtt, akik szerintem az egyik legjobbak a hazai színtéren. Ők rengeteget segítenek abban, hogy olyan legyen a végeredmény a stúdiózás során, amilyen.

Agócs Márton: Ha összevetjük a legutóbbi lemezünk, a Deák Rét dalait az első EP-nkkel, az Ethno Beattel, elég éles a különbség. Persze nyilván minden zenész azt mondja a saját dolgairól, hogy az újat szereti a legjobban, szóval nem feltétlenül kell ezt teljesen komolyan venni, mindenesetre én ott voltam végig, így első kézből mondhatom, hogy sokkal összeszedettebbek vagyunk most, mint az elején.

Kicsit vissza is sírom egyébként azokat az időket, mert akkoriban csomó merész dolgot bevállaltunk, amiről utólag kiderült, hogy nagyon jó döntés volt. Most már jóval óvatosabbak vagyunk, de azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy szerintem fejlődtünk és értünk annyit, amitől összességében sokkal jobb lett a zenekar.

Mit vállaltatok be korábban, amit ma már nem tennétek?

Agócs Márton: Mondjuk egy random leállást a szám közepén, majd egy teljesen más hangvételű és ritmusképletű folytatást. Egy dalon belül akár többször is csináltunk ilyeneket. Most már sokkal jobban „gurulnak” a dalaink, ami egyrészről jó, mert profibb benyomást kelt. Közben viszont csomószor azt veszem észre, hogy ha más zenekarok adnak be olyan váratlan húzásokat, mint mi az elején, arra mindig felkapom a fejem és imádom hallgatni. Szóval furcsa kérdés, ki és mi számít profinak a zenész szakmában, ez valami olyan dolog, ami folyamatosan átértékelődik az emberben.

A népzenei gyökerekhez való viszonyotok változott a kezdetek óta?

Agócs Márton: A viszonyunk szerintem nem változott, talán a dalszerzésnél történt annyi változás, hogy inkább inspirációs forrásként használjuk a népzenét, nem egy az egyben feldolgozzuk. Nyilván azért, hogy több jogdíjunk legyen, mert hát nagyon szeretjük a pénzt.

Szűcs Viktor: Ugyanannyi népzenei forrás van a dalok mögött, csak sokkal jobban elbújtatva.

Fent Agócs Márton, lent Szűcs Viktor (fotók: Fejér János)

Marci édesapja, Agócs Gergely autentikus népzenészként mit gondol azokról a vadhajtásokról, amiket belevittetek a dalaitokba?

Agócs Márton: Mindig beszól érte, de igazából nagyon büszke és szereti. Felvételeket is gyakran küld, hogy talált egy jó népdalt, dolgozzuk fel. Ajánlott már be bennünket fesztiválokra, a lemezünkön tárogatózott és furulyázott, szóval ahol tud, segít.

Hogyan éltétek meg, hogy alig pár év alatt kerültetek mindenhol nagyszínpadra?

Agócs Márton: Én például úgy, hogy állandó munkahelyem lett, akkora rocksztár vagyok…

Nem érzem magunkat olyan nagy zenekarnak, persze vannak bizonyos esték az évben, amikor előjön az érzés, de ez mondjuk évi három alkalom. Ilyenkor vagyunk hétvégi zenészek, máskor viszont eléggé hétköznapiak: lemegyünk a boltba tejért, hónap közepén már sírunk, hogy nincs pénzünk, bejárunk dolgozni, ilyenek.

Szűcs Viktor: Szerintem nem is feltétlenül ment olyan rohamos gyorsasággal, nekem például élénken megvan, hogy a Művészetek Völgyében is a legkisebb színpadtól jutottunk el a legnagyobbig. Nem voltak hirtelen ugrások, fokozatosan kerültünk egyre jobb helyszínekre és idősávokba.

Nehezebb a zenekart működtetni nyolc taggal, mintha négyen vagy öten lennétek?

Agócs Márton: A próbákra így is négyen-öten járunk, csak így kevesebb a gázsi… Ezt a nehezítő körülményt tudnám leginkább felhozni. A koncertek még hagyján, mert be vannak írva a naptárba hónapokkal előre, de mivel mindenkinek ez a prioritás, az összes többi időpontra rászerveznek. Ha kisebb átfutással kell megoldanunk mondjuk egy fotózást vagy klipforgatást, az gyakorlatilag esélytelen, a legutóbbi fotózásunk el is maradt végül emiatt.

Szűcs Viktor: Olyan még néha előfordul nagy mázlival, hogy két hónappal korábban sikerül lefixálni egy dátumot, egy hónapra előre viszont szinte soha.

2017-ben a kapolcsi kocsma teraszán

Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről?

Agócs Márton: A Hangfoglaló Udvarban játszottunk 2017-ben, és a beállásnál mondta a hangtechnikusunk, hogy énekeljünk valamit. Elkezdtem az Oroszlánkirály egyik betétdalát, ami az Elton John-féle Can You Feel the Love Tonight magyar nyelvű verziója, és a közönség velem együtt üvöltötte, hogy „Érzed már a szív szavát?” Olyan felemelő volt, hogy majdnem elsírtam magam örömömben. A koncert után pedig hajnalig zenéltünk a kapolcsi kocsma teraszán, ahol az emberek jó szokásuk szerint itattak bennünket. Ki lehet találni, hogy nézett ki a fejünk másnap, amikor szintén koncertünk volt…

Szűcs Viktor: Reggel 9-ig ittunk, és délre kellett felérnünk Budapestre. Én bealudtam a kocsiban, de menet közben még beugrottam venni egy cintányért, mert ez nagyon fontos volt olyan állapotban. Aztán mentünk tovább a perbáli búcsúra, az volt az egyik legszégyenteljesebb koncertünk valaha.

Mi teszi szerethetővé a Völgyet más fesztiválokhoz képest?

Agócs Márton: Én nem fesztiválnak hívnám, hanem inkább karneválnak.

Már csak a jellege miatt is: nem egy félreeső területen van egy mesterségesen létrehozott rendezvényhelyszín, hanem három csodálatos Balaton-felvidéki falu ad otthont neki organikusan. Kicsit egyfajta népszokáshoz is hasonlít, összegyűlik sok ember és együtt ünnepelnek. Olyan, mintha mindenki a másik haverja lenne, könnyű odacsapódni teljesen ismeretlen társaságokhoz is.

Szűcs Viktor: Én már egészen kiskoromban is voltam kint a szüleimmel és a testvéreimmel. Legjobban a hangulatát szeretem: itt nem az van, hogy négy színpad folyamatosan átszól egymásra, hanem aki szeretne, mehet koncertre, vagy pihenhet a patakparton, vagy beülhet enni-inni valamit. Egyáltalán nem feszített program, azt csinálsz, amihez épp kedved van.

Tavaly a Fonó Zenekarral közösen léptetek fel, idén készültök valami speciális dologgal?

Agócs Márton: A Fonó Zenekar most nem lesz, népzenészek viszont ismét jönnek, ezúttal a hegedűsünk, Katona Bálint másik zenekara, a Kacaj vonósszekciója lép fel velünk. Ez a hangszerelés kifejezetten illik a Művészetek Völgyébe, valahogy meg is kívánja a helyzet.

Fotó: Fejér János

Terveztek megnézni más programokat is?

Agócs Márton: Másnap lesz egy koncertünk Sátoraljaújhelyen, szóval tovább maradni nem tudunk, de én a rákövetkező héten biztosan visszamegyek, mert lesz még két másik fellépésem is. Az egyik az Alexander Petrovics Koktél, egy népzenész barátokkal összerakott formáció, a másik pedig egy zenés irodalmi est a Vatesszel, amiben szintén közreműködöm. És ha már ott vagyok, lent maradok, ameddig tudok.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Horváth László
A Soproni Petőfi Színház színésze Radványi Géza klasszikusában, a Valahol Európában című filmben is szerepelt.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2024. május 14.


Link másolása

Május nyolcadikán elhunyt Horváth László, tudatta az MTI-vel fia, Horváth Tamás.

„Búcsúzunk Kuksitól, a Valahol Európában című film egyik kedvenc karakterétől”

– írják a közleményben.

Horváth László 1940-ben született Budapesten, majd Radványi Géza rendező fedezte fel, ezután pedig számos magyar filmben szerepelt.

1956 után Münchenbe emigrált, reklámfilmeket készített és rendezőasszisztensként dolgozott. 1980-ban hazajött Magyarországra, és élete utolsó éveiben a Soproni Petőfi Színházban dolgozott.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves
Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.

Link másolása

Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.

„Szeretem az idős embereket”

Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.

Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.

Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”

A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.

Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.

Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.

„Nem kerestem pénzt”

Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.

Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."

„Brutálisan bánt velem egy rendező”

Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David Mamet Oleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.

És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.

Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”

A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.

Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.

Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.

Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.

„Eltávolítottuk az íróasztalt”

A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”

Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley Scott Robin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody Allen Blue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.

Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.

Családi idill

A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.

Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.

Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.

A csapból is ő folyik majd

S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.

Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.

Link másolása
KÖVESS MINKET: