KULT
A Rovatból

Mucsi Zoltán: Lévai Balázst le kellett volna fejelni, amikor megkeresett az ötlettel

Legalábbis ezt gondolta az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bement színpadra... December óta fut Mucsi Zoltán standup estje a Momkultban, ami egészen új kihívások elé állította a népszerű színészt.

Link másolása

Lévai Balázs rendező-producer álmodta meg az Egy életem standup sorozatot, amelyben Kapa az életéről vall a tőle megszokott humorral és nyers őszinteséggel.

– Az Egy életem című életrajzi standup sorozat egyik szereplője vagy Szinetár Dóra és Grecsó Krisztián mellett. Hogy csöppentél bele ebbe a projektbe?

– Lévai Balázzsal már nagyon régóta ismerjük egymást, és időnként felbukkanunk egymás életében. Egyszer felhívott, hogy üljünk le egy kávéra. Fogalmam nem volt, miről akar beszélgetni, de gyanútlanul elmentem, és akkor állt elő ezzel az ötlettel. Hogy hozzunk össze egy standup estet az életemről.

Először azt hittem, hogy tréfál. Amikor látszott, hogy komolyan gondolja, az jutott eszembe,

Balázs biztos úgy látja, túl jó passzban vagyok, rendben vagyok, ezért ki kell rángatnia engem ebből a komfortzónából, hogy ne érezzem magam olyan jól.

De csak birizgált a dolog, ezért azt feleltem, próbáljuk meg. Úgyhogy nekiálltunk hárman dolgozni rajta, Balázs, Gyulay Eszter dramaturg és jómagam. Voltak vitáink rendesen, mert ilyet még egyáltalán nem csináltam, és ez egészen más, mint egy színdarab. Itt mégis csak az életemről kell dumálnom.

Meg kellett nézni, mi az, ami elmondható, de azért érdekes is, ráadásul mindez humorral párosuljon. De csak eljutottunk a végéig, és december óta telt házakkal játsszuk.

– Vannak színészek, akik alig várják, hogy beszélhessenek magukról, de én úgy vettem észre, te nem tartozol közéjük, az interjúkon kimondottan visszafogott vagy. Mennyire esett nehezedre így kitárulkozni?

– Jól látod, civilben nem én vagyok a leghangosabb egy asztaltársaságban. Sokkal jobban szeretem, ha mások beszélnek rólam, vagy az előadásomról, és lehetőleg jót mondanak. Nyilván kellett húzni határokat a kitárulkozásban.

De itt inkább az volt a kérdés, hogy mi az, ami érdekes lehet a nézőknek, amit nem tudnak még rólam. Hogy lehet elmondani az életem legfontosabb és legjobb sztorijait úgy, hogy a másfél óra alatt végig fenntartsuk a nézők érdeklődését. Ezért is használunk sok filmbejátszást és fotót az előadás során. Ezek is mindig új impulzust adnak.

– Hogy áll hozzá egy színész ehhez a feladathoz? Bemegyek kvázi civilként, mint Mucsi Zoltán, vagy el kell játszanom Mucsi Zoltánt, mint egy szerepet?

– Nyilván azért ez elsősorban nem szerep, hanem egy vallomás az életem bizonyos periódusairól, fordulópontjairól. Ugyanakkor, ha az ember kiáll valaki vagy valakik elé, akkor szerepel. Ha egy társaságban elmond egy sztorit, az is szereplés. Emberek nézik, ahogy sztorizik. Itt is ez történik. A saját életemről sztorizok, szóval, amit és ahogy elmesélek, az már egy előadás része.

– A standuphoz hozzátartozik sokszor, hogy a közönség sokkal közvetlenebbül reagál, mint egy színdarab esetén. Nálad alakult ki bármiféle interakció a nézőkkel?

– Eddig mindig volt valami esemény, amit lereagáltam. Például a legutóbbi előadáson volt egy hölgy, ráadásul az első sor közepén, aki mindig jóval hosszabban nevetett, mint a többiek. Tehát amikor a többiek már elhallgattak, ő egyedül még mindig nevetett. Vele folyamatosan beszélgettem, milyen jó, hogy itt van, jöhetne többször is, és ha majd intek, akkor is nevessen.

De az is előfordult, hogy késett valaki és lereagáltam, hogy ne zavartassák magukat, én is késni szoktam az ilyen gyenge előadásokról.

– Grecsó Krisztián estjén egy sorban ültünk veled. Udvariasságból megnézted a kollégát, vagy próbáltál ötleteket is meríteni a saját estedhez?

– Egyrészt meg akartam nézni, milyen ez, mert egész más az életben beszélni valamiről, és más a színpadon. De Grecsóval ismerjük egymás, úgyhogy kíváncsi is voltam, és kaptam is olyat, amit még nem tudtam róla. És nagyon-nagyon tetszett.

Most már látom, hogy ebben az Egy életem sorozatban minden előadás más, hiszen nagyon különböznek az életek, amiket elmesélünk. És minden főszereplő stílusához igazítják Balázsék a dramaturgiát és az est hangulatát. Grecsó elődása nyilván kicsit irodalmibb, éppen ezért nagyon felemelő. Az enyémben is vannak lírai pillanatok, de mi erősebben fókuszáltunk a humorra.

Végeredményben mindketten arról mesélünk, hogy lettünk az az ember, aki most ott áll a nézők előtt.

– Az mennyire ijesztő színészként, hogy itt nincs egy szerep, ami mögé elbújhatsz?

– Az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bementem a színpadra, arra gondoltam, hogy amikor a Balázs megkeresett, akkor le kellett volna fejelni, és megszakítani vele minden kapcsolatot. Borzasztó nehéz egyszerre őszintének és érdekesnek lenni, és lehetőleg minél több humort is beleszőni, mert a nézők elsősorban ezt várják egy ilyen esttől. Ráadásul ezt a másfél órát egyedül kell kitöltenem.

De szerintem a végeredmény vicces lett és már én is otthonosabban mozgok ebben a szerepkörben. Többen azt mondták az előadások után, hogy sokkal jobban megismertek engem. Úgy érzik, mintha a haverjuk lennék.

Remélem, sok új havert szerzek ezzel az esttel a jövőben.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk