Moziajánló: Nimfomániások hete
A Nimfomániás
A dán Lars von Trier, akinek olyan megrázó, korszakalkotó művei születtek korábban, mint a Táncos a sötétben, a Melankólia és az Antikrisztus azt ígérte rajongóinak: elkészít egy durva, művészi pornófilmet, amelyben semmit nem takargatnak majd.
Mindezt meg is tette, folyamatosan jöttek a hírek szexdublőrökről, a filmhez csatlakozó, esetleg azt elhagyó sztárokról és végül elkészült egy több órányi anyag. Igen ám, de mire eljutott a mozikba, már nem az lett aminek ígérték: két részes művet csináltak, ami láthatóan csonkolva van, számos jelenetet kivágtak belőle, amit megerősít az a tény is, hogy a most itthon bemutatott Nimfománia 1. résznek februárban a Berlinalén vetítik az eredeti, direktori változatát. Ez a jelenleg látható 122 percesnél fél órával hosszabb.
Ennek ellenére a Nimfomániás jó film, ismét mesteri munka, amelyben a direktor remekül feszegeti a függőség kérdését, tökéletesen ábrázolja azt, hogy a szex lehet ugyanolyan drog, mint például a heroin, amelyről szinte képtelenség leszokni és amelynek a használata egy idő után már inkább kényszer, mintsem élvezet.
A film főszereplője Joe (Charlotte Gainsbourg), akire egy nap egy sikátorban fekve a rideg utcakövön talál rá az éppen boltba igyekvő Seligman (Stellan Skarsgard). A fiatal nőt megverték, vérzik, a férfi megsajnálja, és elviszi magához, hogy ápolja. Joe őszintén elmeséli jóakarójának, miképp került abba a lehetetlen helyzetbe, ahogyan találkoztak. A nő nimfomániásnak diagnosztizálja magát, élményei pedig egészen a tinédzserkoráig nyúlnak vissza, szüzességét 15 évesen vesztette el. Beszél a szexuális kalandjairól, amelyek bővelkednek extrémitásokban, zavarba ejtő helyzetekben, pózokban és játékokban, valamint vállalt perverziókban. A nő végül olyan szintre jut, hogy naponta több, akár 4-5-6 partnere is volt. Seligman megértően, ámde zavartan hallgatja a nőt és a történelemből, valamint a tudományból vett példákkal és tapasztalatokkal igyekszik értelmet adni a nő tetteinek.
Nyílt, szókimondó alkotás, amelyet prűdeknek semmiképpen sem ajánlunk, azok azonban, akik nyitottak az érdekes témafelvetésekre, akik hajlandóak nyíltan beszélni problémákról, vagy csak egyszerűen Trier-rajongók, szerintünk mindenképpen váltsanak jegyet a filmre.
Augusztus Oklahomában
A hét másik filmje sem okoz csalódást, igaz ez sem könnyű történet, az a fajta, amely az emberrel marad bőven azok után is, hogy elhagyta a mozitermet, olyan film, amely mindenkiben felébreszti a kisördögöt és elkezdi vele elemeztetni a saját életét. Az Augusztus Oklahomában című film egy korábban óriási sikereket aratott színdarab (Tracy Letts drámája itthon a Vígszínházban volt színen) alapján készült drámai családi történet, amelyben Meryl Streep ismét brillírozik, Julia Robertsszel az oldalán.
A történet a Weston (mint később kiderül, egy eléggé elfuserált) családot ismerteti meg a nézővel. Több évtizedes, látszatra tökéletes házasság, csak egy bibi van (látszatra) a férj alkoholista, a nő pedig a rákbetegsége mellett gyógyszerfüggő.
Beverly és Violet mégis „boldogan” éldegélnek egymás mellett miután a gyerekeik kirepültek, egészen addig, amíg egy tragikus esemény nem történik: Bev eltűnik, majd mint később kiderül öngyilkos lett. A család újra összejön: gyerekek, nagynéni, vejek, unoka. A konfliktusok pedig egyértelműen előjönnek. Mindenhol kibújna a szög a zsákból, hát még egy ilyen családban, mint Westonéké. Igazi mestermű ez, amelyet remek színészek még ragyogóbbá tesznek.
Nehéz alkotás, amelynek nézése közben mindenkinek eszébe jut a saját családja. A történet rátelepszik a nézőre, aki utána napokig elemezget, mint ahogy azt fent is írtuk. Teszi mindezt még annak ellenére is, hogy a moziszékben ülve többször szinte csapkodta a térdét nevetés közben. Mert igen, az Augusztus Oklahomábant úgy tudták megcsinálni, hogy az ember a film nagy részében kacag, aztán a végén úgy érzi: arcon csapták. Megéri megnézni.
VIDEÓ: Augusztus Oklahomában
Jack Ryan: Árnyékügynök
A hét fekete báránya filmes szempontból a Jack Ryan: Árnyékügynök, amelyet vártunk, főleg a rendező, Kenneth Branagh személye miatt. Aztán csalódtunk. Nem is kicsit. Mint amikor gyermekként Barbie-t vártunk karácsonyra, de helyette konyha-játékkészletet kaptunk. Csakhogy a játékkészlettel előbb-utóbb megtanultunk játszani, felfedeztük, hogy valójában izgalmas, érdekes dolog, a Jack Ryan esetében azonban ez nem így történt.
A Jack Ryan az elejétől kezdve a végéig unalmas, sablonos, elcsépelt maradt, ráadásul egy percnyi izgalmat sem tudott okozni nekünk. Kár érte, mert az ügynök történetei Tom Clancy könyveiben sokkal szórakoztatóbbak annál, amit most a moziban láttunk.
Ha mindezek után hiányolnátok, hogy miről szól a film, íme a szinopszis: Ryan a barátai és szerettei szemében csak egy a sok New York-i banki elemző közül, de titokban már évek óta a CIA-nak dolgozik. Eredetileg azért vették fel, hogy globális gazdasági adatokat rágjon át, de amikor rábukkan egy aprólékosan kidolgozott tervre, amelynek célja az amerikai gazdaság megroppantása és globális káosz kirobbantása, akkor kiderül, hogy csak ő tudja megakadályozni ezt a terrorakciót.
Így teljes jogú ügynökké avanzsál, és máris a gyanakvás, az átverések és a halálos veszedelmek világában találja magát. Ezért aztán kénytelen szófukar felettese, mit sem sejtő menyasszonya és egy briliáns elméjű orosz oligarcha között lavírozni, és kénytelen szembenézni egy új valósággal, ahol senkiben sem lehet megbízni, ám milliók sorsa függ attól, hogy rátalál-e az igazságra. A gyújtózsinór ég, és Ryannek mindenki előtt kell járnia egy lépéssel a halálos versenyben...
Íme, a trailer: