"Mindent meghatároz az értéktelenség" – ilyen a mai magyar rendszer egy független társulat szemszögéből
A Tünet Együttes új előadásában lemegy a Trafó klub kis terébe, hogy magába nézzen. Hogyan lehet folytatni, amikor ezt a körülmények már nem támogatják? Régen tényleg minden jobb volt? Hogy jön egy független társulat történetéhez mindenki más személyes története, az ország története? A tünetegyüttes időutazása február 18-19-án kezdődik a Trafóban.
– Hogy jött az ötlet, hogy a Burok és az Éjszaka csodái sikere után a Trafó klubjába, egy 50 fős nézőtérre rendezz darabot?
– Tavaly nyár óta az az érzésem, hogy olyan rendszert próbálok fenntartani és működtetni, aminek nincsenek meg a körülményei. Muszáj megállnom és megértenem, hogy mit is szeretnék csinálni, egyáltalán van-e létjogosultsága az olyan kísérletező, kreatív társulatoknak, mint a Tünet Együttes. Vajon csak belső igény, hogy ezt szeretnénk csinálni mindenáron, vagy valóban szükség van a darabjainkra a magyar társadalomban? Szeretném tisztázni ezeket a kérdéseket.Amióta mi a rendszerváltás után nem sokkal elkezdtük, nagyon nagyot változott a világ és persze öregedtünk is. Most nagy levegőt veszünk, és visszanézünk: kik vagyunk, mit akarunk és legfőképpen akarjuk-e ezt a jelenlegi körülmények között?
– A próbafolyamat során visszanéztétek a korábbi előadások felvételeit. Milyen érzés 15 év elteltével megnézni az első vagy második Tünet-darabot?
– Minden darabhoz más a viszonyom, így nehéz erre általánosságban válaszolnom. Belső, szakmai szemmel nézem őket, így nem tudok kívülállóként válaszolni. Úgy érzem, minden előadásunknál megvolt az igény, hogy veszélyes terepre merészkedjünk, felfedezzünk valami újat. A hitelességre, eredetiségre, újításra való törekvés mindig jellemző volt ránk. Persze hol jobban, hol rosszabbul sikerült, de önazonosak maradtunk, és sosem választottuk a könnyebb utat.
Emellett iszonyat mennyiségű ötletet herdáltunk el fiatalon, meg kellett érnünk ahhoz, hogy ne túlzsúfolt ötlettűzijáték legyen egy-egy előadás. Ehhez idő kellett, de szerintem nagyon gazdag, sokszínű utat jártunk be.
– Az új előadás elsőre mégis inkább retrospektívnak tűnik. Vagy itt is megvan a vágy, hogy inkább előre tekintsetek?
– A tünetegyüttes abszolút punk és formabontó, sokkal inkább nevezném happeningnek, mintsem előadásnak. Viszont a múltidézés nem elmerengést és nosztalgiázást jelent. Az a cél, hogy megértsük a folyamatot, amin keresztülmentünk, majd társadalmi, politikai kontextusba is helyezzük azt. Nagyon szeretnénk reflektálni a jelenre, arra, amiben ma egy független, autonóm, kísérletező kis csapat létezik. Mindent meghatároz az értéktelenség. Az egész szakma elvesztette a viszonyítási pontjait, mindenkit nyomaszt a perspektívanélküliség.
Kiemelt társulatnak számítunk, mégis radikálisan kevesebb működési támogatást kapunk, mint 10 éve, holott kétszer annyi előadást játszunk, mint akkor. Ez hogyan lehetséges? Szeretnénk az előadás témájává tenni azt az állapotot, ami ma egy progresszív, hatalomtól független gondolkodású művészcsapat mindennapjait áthatja. Olyan ez, mint egy gyárlátogatás: beengedni a nézőket a mindennapjainkba. A jelenlegi helyzetünk önmagán túlmutató dolgokról tud beszélni. Itt nem arról van szó, hogy a Tünettel mi van, hanem hogy az országgal mi van. Hogy milyen értékeket tartunk fontosnak, hogyan reagálunk helyzetekre, milyen folyamatok határozzák meg, hogy ki érvényesülhet, és mi a cselekvés lehetősége.
– Szerinted az egyén vagy az egész rendszer tehető inkább felelőssé ezért?
– Nagyon nehéz szétválasztani, hogy mi van kívül és belül. Nem gondolom, hogy a politika önmagában felel valamiért. Nem akarok bűnbakot keresni, inkább csak azt mondom, hogy azt a pontot, ahol most tartunk, a politika és a társadalom együtt hozta létre – magamat és a saját felelősségemet is beleértve. Nagyon értékes, magas szellemi teljesítményű, tehetséges emberek egzisztenciálisan ellehetetlenedtek, utcára kerültek és a margóra sodródtak. Már nem számít az intelligencia, a szellem ereje, a kreativitás, a tehetség. Talán naiv dolog, de a mai napig szeretnék morális, missziót vállaló emberekként gondolni a politikusokra. Ezzel szemben az látszik, hogy az ügyeskedők, az urizálók, a dölyfösek és az őket kiszolgálók jutnak előrébb. Baromi elkeserítő, hogy a magyar társadalom nagy része képes ezzel együtt lélegezni. Tök mindegy, hogy ki melyik oldalon áll, milyen értékeket vall. Szerintem én át tudok járni értékrendből értékrendbe, de moralitásban, egyenességben nincs kérdés.
– Említetted, hogy inkább közösségi élményként, mintsem szimpla előadásként gondolsz az új darabra. Mi vársz tőle?
– Most 300 helyett 50 embert szólítunk meg, aminek az az oka, hogy szeretnénk pici közegben olyan közösségi élményt létrehozni, ami valamennyire támaszt ad ebben a nehéz helyzetben. Annak örülnék, ha mindannyian úgy éreznénk utána, hogy számíthatunk egymásra.
– Milyen volt a próbafolyamat? Érezted ezt az összekovácsolódást?
– Az előadást hárman, az alapító tagokkal csináljuk, Dani, Pista és én vagyunk a színpadon. 15 éve dolgozunk együtt. Egy olyan dolognak adtunk időt most, amire évek óta nem volt lehetőségünk. A működésünk ára, hogy a folyamatos küzdelemben nem marad idő megélni, hogy kik vagyunk mi, nem tudunk eleget beszélgetni egymással. Kizsigereltük önmagunkat hosszú éveken keresztül, és most felismertük, hogy így nem mehet tovább. Végre itt a lehetőség, létrejött az, amire már régóta szükség volt.
