Bizonyos szempontból hálátlan a kabarészerző sorsa: a jó poénokért a színészek aratják le a dicsőséget. Sokan nem is sejtik, hogy amikor Kern Andráson, Bajor Imrén vagy akár Hernádi Juditon nevetnek, az örömteli percekben milyen oroszlánszerepe volt Majláth-Mikes Lászlónak, akinek a napokban jelent meg legújabb kötete Dollár a zokniban címen.

- Ha jól tudom, már a születésed is humorosra sikerült.

- 1950-ben minden gyerek, aki május 1-én született, 500 forintot kapott ajándékba. Az akkoriban egy havi fizetésnek felelt meg. Én viszont május 2-án, hajnali kettőkor láttam napvilágot. Két órát késtem.

Apám egész életében szidott miatta.

De ha már a születésemnél tartunk, kapcsolódik hozzá még egy sztori. Május volt, meleg. Akkoriban lehetett „Mirelite” (sic!) néven kapni fagyasztott málnát. Apám vett egy dobozzal, hogy bevigye anyámnak.

A melegben elkezdett olvadozni. Apám, kezében a csöpögős málnával, a kórterem küszöbében megbotlott. A málnás doboz anyám ágyára repült. Anyám épp engem szoptatott. A piros lé mindent összefröcskölt, a hófehér lepedő, hófehér takaró és a hófehér pólya is olyan lett, mintha egy véres gyilkosság helyszíne volna.

- Az idei év több szempontból is fontos számodra...

- Idén töltöm a 70-et, és 1945-ben, 75 éve alapították a Ludas Matyit, ahol nagyon sokat dolgoztam. Gábor Andor lett a főszerkesztője, aki Moszkvából jött haza, régi kommunista volt, meg is sértődött, amiért Rákosi ilyen munkát bízott rá, mint egy vicclap szerkesztése.

Összehívta az összes akkori humoristát és karikaturistát, és kérte, hogy másnapra írjanak cím ötleteket. Volt ott minden féle javaslat: Vitriol, Csip-csip csóka, satöbbi. Gábor Andor közölte velük: ez mind nagyon jó, de Ludas Matyi lesz.

Jó választás volt, mert Ludas Matyi egy vicces irodalmi alak, aki ráadásul háromszor veri vissza a kizsákmányoló földesúron a sérelmeit, tehát politikailag is jól feküdt. Két másik vicclap is megjelent 45’-től. A Szabad Száj a kisgazdáké volt, a Pesti Izé pedig amolyan pikáns humort képviselt.

1945 után még olyanok is írtak a Ludas Matyiba, mint Illyés Gyula, Márai Sándor, vagy Királyhegyi Pál.

Utóbbiról csak annyit, hogy amikor a háború előtt hazajött, először munkaszolgálatos volt, azután Auschwitzba került.

- Híres mondása volt, hogy hazajöttem Amerikából, és még pont elértem az utolsó vonatot Auschwitzba.

- Igen. Írt 45’-ben egy könyvet, az volt a címe: „Nem mindenki halt meg”. Humoros könyv a lágerekről. Kiadták, de érthető módon nem volt sikere. Én fönt, a Széchenyi Könyvtárban olvastam, mert azóta sem nyomták újra. Egy könyvkiadó barátomnak ajánlottam, de nem merte megjelentetni.

Aztán a kommunisták kitelepítették, és a barátainak csak nagy nehezen sikerült elérnie, hogy hazajöhessen. Az anekdota szerint a bűne az volt, hogy írt egy táviratot:

Joszif Visszarionovics Sztálinnak, Moszkva. A rendszer nem vált be. Tessék abbahagyni! Királyhegyi.

- Kanyarodjunk vissza hozzád. Te tulajdonképpen beleszülettél a kabaréba, hiszen apukád Mikes György maga is ismert, népszerű humorista volt.

- Igen, és 1951-től a haláláig, 1986-ig a Ludas Matyi munkatársa volt. 57 évesen halt meg, rákban. Akkor már főszerkesztő helyettes volt a Ludasnál.

A humoristák általában búskomor emberek, én is, már csak a betegségemből kifolyólag is –erről majd még mesélek. Apám azonban kivétel, ő mindig nagyon jó kedélyű ember volt. Dőltek belőle a vicces történetek.

Nagyon ellenezte, hogy újságíró legyek. Van 20 ismert újságíró, aki jól él, a többi 2000 nyomorog, és elnyomva érzi magát és boldogtalan.

Nem ígértem neki semmit. A Ludas Matyi főszerkesztője akkoriban Tabi László volt, a helyettese Földes György. Gyuri bácsi atyai jó barátom volt, hozzá fordultam, hogy szerezzen be valahova újságírónak. Ő ismerte Lakatos elvtársat, aki az MSZMP KB agitációs propaganda osztályának, az APO-nak volt a vezetője, ezért úgy hívta mindenki, hogy Lakatos apó.

Ő beszerzett engem az MTI-hez, ahol 10 évig voltam újságíró. Unalmas cikkeket írtunk külföldre. Nagyon sok időm volt, úgyhogy munkaidő alatt egyfolytában gépeltem, ontottam az írásokat. Megjelentem a Magyar Ifjúságban, a Nők Lapjában, a Családi Lapban, a Lakáskultúrában, a Karavánban. Úgy, hogy ezeknél a lapoknál nem ismertem senkit, csak postán elküldtem nekik a cikket, ők pedig leadták.

- Amit nem tudtam rólad, és csak most, az interjúra készülvén szembesültem vele, hogy elvégezted a jogot.

- Elvégeztem. Utáltam. Egyszer sem buktam meg, de a végén azt mondtam, hogy én nem szeretnék bíró lenni, aki elítél másokat, de jól kereső ügyvéd sem, aki megvédi a gazembereket. Ezért az államigazgatásban helyezkedtem el. A Belügyminisztérium Tűzoltóság Országos Parancsnokságán lettem kiemelt jogi főelőadó.

A Tűzoltóságnál én voltam az egyetlen, aki nem volt párttag, és nyomás alá helyeztek, hogy lépjek be. Egy módon tudtam kitérni a kérés elől: beadtam a felmondásomat. Ezután kerültem a már említett MTI-hez. Alig kerültem be, hívatott a főszerkesztő és azt mondta:

Mikes elvtárs, maga olyan jó káder, legyen munkásőr!

Majdnem lefordultam a székről, de végül azt mondtam, a katonaságnál megfogadtam, hogy nem fogok a kezembe többé fegyvert.

Mert hogy közben még elvittek egy évre katonának is. Nem voltam jó baka, csak azt csináltam meg, amit nagyon muszáj volt, de azt is ellezserkedtem. A többiek szidtak, hogy csináljam jól, mert akkor több szabadidőnk lesz. De megmondtam, hogy nem érdekel a szabadidő. Az a 11 hónap eltelik akkor is ha, jó katona vagyok, akkor is, ha rossz.

Én voltam az egyetlen, aki rang nélkül szerelt le. A vicc azonban az, hogy amikor a tűzoltósághoz kerültem, ott százados lettem, amit elismert a honvédség is, így ott is századossá váltam. Az MDF-es Für Lajos honvédelmi miniszter főhadnaggyá, a szocialista Keleti György honvédelmi miniszter pedig századossá léptetett elő.

De amikor 50 éves lettem, akkor leszereltek, le kellett adnom a katonai felszerelésemet, így azóta obsitos vagyok.

- Hogy kerültél a Rádiókabaréba?

- A Rádiókabaré úgy jött, hogy még a régi Magyar Hírlaphoz beajánlott Dallos Jenő karikaturista. Akkor már mindketten az Árkus József féle Új Ludasnál dolgoztunk.

Gádor Iván, a kor egyik legnagyobb újságírója szerkesztette a 7. oldalt, ahová Kis Jánostól kezdve Moldován át a Tölgyessy Péterig mindenki írt. Attól kezdve több mint tíz éven keresztül minden pénteken megjelent a Vitriol nevű rovatom.

Akkor volt, hogy az MDF ki akarta piszkálni Hankiss Elemért és Gombár Csabát a tévé és a rádió elnöki székből. Én pedig írtam belőle egy anyagot az újságba „Hankiss az inkvizíció előtt” címmel. Akkoriban Farkasházy Tivadar volt a Rádiókabaré főszerkesztője, olvasta az írást és felhívott:

„Lacikám, ez egy kabaré jelenet!”

Felvették, leadták és attól fogva rendszeresen írtam a Rádiókabarénak.

Két sorozatot emelnék ki a műveim közül. Kern András adta elő a „Csókolom, anyuka!” monológokat – Andrásnak egyébként házi szerzője lettem a kabarénál. A másik pedig a Géza és Gizus, amit Kállai Ferenc és Tábori Nóra adtak elő.

- Az utóbbi sikerét jól mutatja, hogy a 2000-es évek elején a Szegedi Vadasparkban volt egy majom pár, akik a Géza és Gizus nevet kapták.

- Tényleg? Ezt nem is tudtam.

- Tegyük hozzá, hogy az írások mellett sokszor műsorvezetője is voltál a Rádiókabaré adásainak, Trunkó Barnával párban.

- Igen. Én úgy voltam Barnával, ahogy apám Somogyi Pállal. Ő volt a legjobb barátja és fellépő társa. Úgy hívták magukat, hogy Miki és Somi.

- Hogy kerültetek párba Barnával?

- A Rádiókabaréban akkoriban tartottak brainstormingokat, hamar kiderült, hogy Barnával egy hullámhosszon vagyunk, és Farkasházy javasolta, hogy dolgozzunk együtt. Azóta is nagyon jóban vagyunk. Bár Barnával ellentétben én múlt szeptember óta nem írok már a Hócipőbe.

- Miért?

- Több mint 20 évig dolgoztam ott, kicsit elfáradtam.

- Hol olvashatunk még?

- A Népszavánál vagyok külsős, ahol sajnos a külsősöknek nem tudnak fizetni. Dolgozom a Balatonkenesei Hírlapnál, és mivel ingyenes a lap, nem kapok egy fillért onnan sem. Csak az a szerencsénk, hogy a feleségemnek jó nyugdíja van. Elvegetálunk.

Azt is el kell mondjam egyébként, hogy balszerencsét hozok, ahová lépek, ott fű nem terem.

Elkezdtem írni a Ludas Matyinak. Akkor már Árkus József szerkesztette. Ez a fajta Ludas Matyi 1990-ben megszűnt.

Akkor jött az Új Ludas, amit szintén Árkus szerkesztett. Három évig bírta. Sajnos a cégek nem szívesen reklámoznak humoros lapban, tévesen azt hiszik, hogy ha humoros újságban reklámoznak, ők is viccessé válnak.

Akkor átkerültem a Kurír Elefánthoz, amit Föld S. Péter és Krenner István szerkesztett. Amikor 1998-ban először hatalomra kerültek a fideszes fiúk, akkor az első intézkedésük volt – nem túlzok – megszüntetni a Kurírt.

Utána kerültem az Úritök című vicclaphoz, amire senki nem emlékszik, mert az is megszűnt.

Jött a Pesti Vicc. Kalmár Tibor a tévés kabaréműsorok és a Vidám Színpad rendezője alapította a lapot.

Aztán a Rádiókabaréhoz kerültem, ahonnan Farkasházyt politikai okokból hamarosan kigolyózták. Utána voltak mindenféle vezetőváltások.

Jelenleg Fábry Sándor gyártja, Sinkó Péter a főszerkesztő. Ennek a mai kabarénak a fő oszlopai a standupos fiúk, akiket amúgy szeretek, de úgy teremnek mostanában, mint a gomba. A kabaréból kiszorultak a jelenetek, márpedig én jeleneteket írtam.

A színészek is sajnálják, hogy nem szerepelhetnek a kabaréban, pedig 8 stand upos egymás után az unalmas.

A Sas féle Mikroszkópra is írtam, az is megszűnt, ahogy a Bodrogi-féle Vidám Színpad is.

- Említetted a betegségedet...

- Meg is jelent róla egy könyvem: Egy depressziós humorista vallomásai. Ebben sokat mesélek a mániás depressziómról, amire azt mondják, egy bipoláris állapot.

Ez azt jelenti, hogy depressziós vagyok hónapokig. A depressziót mindenki tudja, micsoda, de a mánia részét nem értik. A mánia azt jelenti, hogy folyamatosan pörgök. Sokat beszélek, mint ahogy most is, rohangálok, ügyintézek. Múlt héten megcsináltattam a 20 éve nem működő ébresztőóránkat. 5-6 órákat alszom, és reggeltől éjfélig nyüzsgök. Én sem tudom megmagyarázni, hogy miért.

- És írtál egy könyvet...

- Az a címe, hogy Dollár a zokniban, alcíme: Humoros XX. század. Az előszót Gálvölgyi János írta, a borítón Krenner István karikatúrája látható.

Szörnyű volt ez a század, de azért voltak vidám pillanatai is. A könyv kor és kórkép. Három síkon mozog. Az első az a XX. század összes humoristájának élete, halála és művei Nagy Endrétől a mai stand uposokig.

A második szintje családtörténet a dédszülőktől a dédunokáktól, 1900-tól – akkor született a nagymamám – napjainkig.

A harmadik sík az a XX. század második felének történelme retró szavakban elmesélve. Kredenc, sparhelt, kombinált szekrény, falikút, verklis. A régi csokik, cigik.

A végére még talán annyit, hogy nem csak a mosónők, a humoristák is korán halnak. Apukám, Mikes György 56 évesen halt meg. Szerzőtársa, Somogyi Pál 59 évesen. Ősz Feri 47 évesen, tüdőrákban. Komlós János, aki minden este egy üveg konyakot megivott, 58 évesen. Soós András, aki a híres Csehov paródiát, a Vánnyadt bácsit írta, 63 éves korában ment el, Árkus József, aki maga volt az élet császára, agydaganatot kapott és 62 évesen hagyott itt minket. Hofi 66 éves volt, Boncz Géza 56. Úgyhogy én a 70 évemmel matuzsálemnek számítok.

És még valamit: apukám 1978-ban, én 1997-ben kaptam Karinthy-gyűrűt.

Így én vagyok az egyetlen az országban, akinek két Karinthy-gyűrűje van.

A fotókat Majláth Mikes László bocsájtotta rendelkezésünkre.

A mennydörgés marveli istene nagy utat járt be 2011 óta. Mondhatjuk, hogy középszerűen startolt Kenneth Branagh rendezésében, majd mélyrepüléssel folytatódott a 2013-as Alan Taylor-féle Sötét világban (ami a Marvel-moziuniverzum első, a kritikusok által is többségében lehúzott darabja volt).

Ehhez képest Thor jelenleg talán a Marvel-filmek legnépszerűbb és legszórakoztatóbb karaktere, ezért pedig egyértelműen a Hétköznapi vámpírok, a Vademberek hajszája és a Jojo Nyuszi rendezője, Taika Waititi a felelős. Aki a 2018-as Thor – Ragnarökben Odin fiának egy teljesen más oldalát mutatta meg, és bebizonyította azt is, hogy az addig főképp a makulátlan fizikuma miatt népszerű Chris Hemsworth egyébként kifogástalan komikus is.

A Bosszúállók-filmekben a Russo testvérek, Anthony és Joe így természetesen ezt az új és mókás Thort vitték tovább. És bár a szuperhőscsapat több alapítótagja is ilyen-olyan okkal kiszállt már a buliból (pl. Vasember, Amerika Kapitány, Fekete Özvegy), Thor továbbra is itt van, és úgy tűnik, még egy ideig marad is. Ez pedig örvendetes, főképp, ha olyan szösszenetekben láthatjuk őt, mint például most a Szerelem és mennydörgésben.

Ezúttal valamivel a Végjáték után vesszük fel a fonalat: Thanos legyőzése után Thor a galaxis őrzőihez szegődött, mellettük tisztította tovább az űrt a gazoktól. Összeszedte magát lelkileg és fizikailag is, sikerült maga mögött hagynia a Végjáték elhízott kiadását.

Felbukkan azonban egy új gonosz, egy bizonyos Gorr, az istenölő (Christian Bale). Aki arra esküdött fel, hogy nevéhez méltón elpusztítja a világegyetem összes istenét, mivel halandó emberként mélységesen csalódott bennük. Így persze Thor is közvetlen életveszélyben van, ő azonban nem rest csapatot verbuválni maga köré, hogy istenölő mágikus fegyverét, a Halálpallost lengető Gorrnak ne legyen könnyű dolga. Hősünk oldalán tehát Valkűr (Tessa Thompson) és Korg (Taika Waititi) is szívesen vonul a csatába, sőt, akad egy negyedik, igencsak meglepő csapattag is…

Thor szerelmét, a tudós Jane Fostert utoljára kilenc évvel ezelőtt láthattuk a Sötét világban (ha nem számoljuk néhány másodperces felbukkanását a Végjátékban). Natalie Portman akkor kiszállt a marveles haddelhaddból, s úgy tűnt, a mennydörgés istenének új románc után kell néznie.

Mivel azonban ez nem történt meg azóta, így teljesen logikus lépés volt, hogy Jane visszatér a Szerelem és mennydörgésben, s bizony nem is akárhogy. A 4. stádiumú rákban haldokló lány ugyanis a Ragnarökben Hela (Cate Blanchett) által ízzé-porrá zúzott Mjölnir maradványaitól vár végső kétségbeesésében gyógyító segítséget. Thor expörölye azonban ennél jóval többel kínálja meg őt: isteni képességekkel.

A Szerelem és mennydörgés Waititihez méltón kezdődik: teljesen komolyanvehetetlen képsorok és poénzáporok közepette derülhetünk Thor, a galaxis őrzői és egyéb, totálisan kattant karakterek közös hülyéskedésén. Ugyanis ez direktorunk stílusa, módszere. Ha megnézzük a Thor – Ragnarököt vagy legutóbb filmjét, a 2019-es Oscar-díjas Jojo Nyuszit, hasonló dramaturgiára bukkanhatunk. A sztori első fele lökött, akár abszurd, de mindenekfelett vicces, majd a második félre megérkezik a komolyság, a szív, a mélység, a könnyfacsarás.

Persze ezek mértékét a produkció milyensége, műfaja válogatja. Tehát a Szerelem és mennydörgéstől azért ne várjunk Jojo Nyuszi-szerű arcon csapásokat - ám szerencsére ezúttal sincs hiány megható képsorokból.

És ha mindez nem lenne elég, extraként még megkapjuk Christian Bale Gorrját is, akivel tovább bővül a Marvel emlékezetes gonosztevőinek listája - bár ebben a listában olyan sok bejegyzést azért nem találhatunk. Gorr azonban kellőképp árnyalt, tragikus múltú és elszánt gazfickó, ráadásul küllemre is bitang, a régen látott Bale pedig tobzódhatott végre ebben a szerepkörben is.

Minden egybevetve a Thor-filmek továbbra is a Marvel talán legszimpatikusabb, legőrültebb és legszerethetőbb alfranchise-át jelentik. És amennyiben Kevin Feige-ék Taika Waititihez fogható zsenikre bízzák a brand jövőjét, soká jön még el az a pillanat, amikor végleg bemondják az unalmast.

Még egy hete sincs, hogy megjelent a Stranger Things várva várt negyedik évadának két záró epizódja, de a rajongók már most tűkön ülve várják a folytatást. A sorozat készítői, Matt és Ross Duffer már februárban elárulták, hogy az ötödik évad egyben az utolsó is lesz, a napokban viszont további részleteket is elárultak.

FIGYELEM, A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!

Nem kell annyit várni az újabb évadra, mint az ideire

Egyelőre még nem lehet tudni, mikor érkezik a sorozatot lezáró ötödik évad, hiszen még a forgatás sem kezdődött el. A Duffer testvérek azonban elárulták, hogy a júliusi pihenőjük után augusztusban folytatják a forgatókönyvírást. Azt ígérik,

2023 első felében talán már lesz pontos premierdátum, a záróévad pedig jövő év végén, vagy 2024-ben jöhet.

Nem lesznek olyan hosszúak az új részek, mint a negyedik évadban

Értelemszerűen még arról sincs információ, hogy hány részből fog állni az ötödik évad. Azt azonban leszögezték a készítők, hogy az epizódok nem lesznek olyan maratoni hosszúságúak, mint a negyedik évadban, maradnak az átlagos időtartamnál. Egyedül a finálé lesz kivétel, amely 2,5 órás lehet. Dufferék azt is elmondták, hogy sem fogják hosszúra nyújtani az egyes részeket, mert nem lesz olyan felvezetés, mint az előző évadokban.

Rögtön belecsap a lecsóba

A készítők szerint ugyanis a karakterek rögtön akcióba lendülnek. A második, a harmadik és a negyedik évad első részeiben azt láthattuk, hogy a szereplők próbálják túltenni magukat az előző évadban történteken, feldolgozni a traumáikat és igyekeznek visszacsöppenni a normális életbe.

Vagyis kedvenc karaktereinknek egy perc nyugta sem lesz az első epizódokban, máris folytatniuk kell a harcot.

A cselekmény végig Hawkinsban fog játszódni

A negyedik évad egyik különlegessége volt, hogy három részre bontották a szereplőket és a cselekményt. A záróévadban viszont nem lesz ilyen, ezt már most leszögezte Matt Duffer. Mint mondta,

Őszintén, nem is tudnánk elképzelni máshogy a lezárást.

Válaszokat kapunk sok-sok kérdésre

Természetesen nem mondják el a Duffer fivérek, hogy miről fog szólni pontosan a sorozat befejező évada, de annyit elmondtak, hogy

Azt még a készítők sem tudják, pontosan hogy fog kinézni a teljes cselekmény, de az utolsó 30 perc történései már kristálytisztán kirajzolódtak előttük.

Mivel sokan kiakadtak azon, hogy a fiatalok közül egyedül Dustin gyászolta a negyedik évad egyik új szereplője, Eddie halálát, Dufferék azt ígérték, hogy a fiatal srác az ötödik évadban megkapja majd a megfelelő megbecsülést. Sőt, azt is elhintették, hogy a halála "hatalmas következményekkel fog járni" életben maradt társai számára.

Lesz spin-off sorozat vagy film, de teljesen más lesz a sztori

Dufferék már évek óta utaltak rá, hogy a sorozat végével nem hagynak fel a Stranger Things univerzumámal, mert még sok ötletük van. A februári bejelentő posztjukban, amelyben leszögezték, hogy előzetes terveiknek megfelelően a sorozat cselekményét az ötödik évadban lezárják, azt is írták, hogy még mindig sok izgalmas sztori, új rejtélyek, új kalandok és új, váratlan hősök vannak ebben a világban. Most Ross Duffer pedig egy nemrég készült interjúban el is árulta, hogy

Azt is kijelentette, hogy ez teljesen más lesz, mint amire bárki is számítana, még a Netflixet is meg fogják vele lepni. Matt Duffer viszont azt is hozzátette egy másik interjúban, hogy a spin-off készítését már átadnák másnak.

Forrás: Teen Vogue

Minden eddigi filmes és sorozatkritikám legnehezebb feladatát kaptam meg az elmúlt hétvégén: spoilermentesen kellene írnom a Stranger Things 4. évadának második felvonásáról. És bár nem futamodok meg a feladat elől, valamit nagyon fontos leszögeznem: az írás csak a 8. és 9. részt tekintve nem tartalmaz spoilert, néhány olyan dolog szerepelhet benne, ami a korábbi hét részben történt. Ha tehát van olyan, aki úgy érzi, jó ötlet egyben lenyomnia a kilenc részt, annak egyrészt sok erőt az elméjének és a szemeinek, másrészt talán jobb, ha ezt az írást kicsit későbbre tartogatja.

Azt hogy mennyire várta mindenki a nyolcvanas évek popkulturális és horrorvilágát megidéző, mára kultikussá váló sorozat negyedik évadának fináléját, az elmúlt napok-hetek filmes híreit látva talán mondani sem kell. Folyamatosan jelentek meg az izgalmas kérdések, meredek elméletek és hajmeresztő konteók az ötödik évad előtti befejezésről. Ahogy arról is lélegzetelállító számokat olvashattunk, hogy milyen csillagászati összeg, mennyi vizuális effekt és hány(száz) smink- és díszletóra fémjelezte a két részt. Amelyek közül az utolsó eleve egy sorozattörténelmi mérföldkő, hiszen finoman szólva nem gyakori, hogy egy széria egyetlen része egy hosszabb film két és fél órájával operáljon. Mindezek után nem csoda, hogy a premier napján, július 1-jén annyian voltak kíváncsiak a sorozatra, hogy a Netflix egy rövid időre meg is rogyott a felhasználók súlya alatt – a szolgáltató történetében állítólag először.

Ha röviden akarnám megfogalmazni a Stranger Things 4. évadának utolsó két részét:

Amikor olvastam arról, hogy a maratoni epizódokkal nem ér véget a sorozat, hanem lesz még egy utolsó évada, akkor nagyjából minden részletében arra számítottam, ami végül bekövetkezett. Ahogy azt is jól tippeltem, hogy ha egy(-két) szereplő halálával tovább akarnak játszani az érzelmek húrján, akkor ehhez kiket fognak választani. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy olcsó, pláne unalmas lett volna a gran finale, de ha már 150 perc, egy-egy fordulattal lehetett volna erőteljesebben sokkolni. De kicsit olyan, mintha a legnagyobb patronokat már elpuffogtatták volna a korábbi részekben, és bár azokból maradt még a végére, de az érzés akkor is bennünk marad, hogy ezt már láttuk korábban.

Ahogy azt is éreztem, hogy az egész évad egyik legmellőzhetőbb szála, Hopper és Joyce kalandjai a Szovjetunióban kissé összecsapott véget kapott. A készítők eleve nehezen tudtak mit kezdeni a gyerekekről ezúttal teljesen leváló felnőttek karaktereivel, és a világ túlfelén játszódó történetrészletet leginkább Murray és Jurij komikus kettőse viszi az utolsó két részben is.

Az mindenképp a 8.és 9. rész előnyére írható, hogy nemcsak az évadot zárja le kiválóan, de számos, korábbi évadokban felmerült kérdésre egyértelmű, és nem mindig didaktikusan elénk tálalt választ ad. Végre teljes univerzummá, sőt szinte mitológiává áll össze az elmenyúzó, a demogorgonok és a negyedik évad igazán félelmetes főgonosza, Henry, alias „egyes”, alias Vecna. Így tökéletesen elhisszük a sorozatnak, hogy a félelmetes lény(ek) nem kizárólag az álmos, indianai kisváros, Hawkins létét, de az egész ismert világ sorsát veszélyeztetik. Ahogy a nyolcvanas évek horrorjain szocializálódott nézőnek az sem okozhat gondot, hogy elfogadja a tényt: mindössze egy maroknyi átlagember menti meg az apokalipszistől a világot.

Köztük, ugyebár, egy csapat gyerek, akik a központi szálat szolgáltatják a sorozat indulása óta. Az első évadokban az amúgy is izmos produkció fő látványelemei voltak a csetlő-botló, de zseniálisan kreatív és persze elképesztően cuki kiskölykök, akik viszont – az idő már csak ilyen – 2022-re kész felnőttek (de a sztori szerint is tinédzserek) lettek, ráadásul csatlakozott hozzájuk a fő szerepekben néhány huszonéves. Szerencsére a gyerekekben már az első évadok óta konstansan kibukó és egyre fejlődő tehetség annyira elsöprő erejű, hogy immár elviszi a hátán a show-t, és semmilyen hiányérzetünk nincs a cuki pofik és a gyermeki ártatlanság felé. (Ha mégis lenne, azért a negyedik évad utolsó részeire is maradt még belőle néhány lövésnyi.) Ugyanakkor a sorozat egyértelmű gyengesége, hogy a rengeteg barátságos, becsületes és szerethető karaktert nem mindig tudja egyforma energiával mozgatni, és egész részek, sőt egyes esetekben majdnem egy egész évad telik el úgy, hogy néhányan csak feleslegesen himbálóznak a fő történetszálon.

A legutóbbi szériában ilyen például Will, akivel összességében is kissé mostohán bánik a sorozat, és akinek más szerepe jelenleg nincs is nagyon, mint hogy sejtessen egy érzelmi-identitásbeli kérdést, amire az őt játszó színész, Noah Schnapp egy interjúban rá is erősített. Persze aztán az évad utolsó perceiben olyan szerepet kap, ami feledteti, hogy a többi epizódban jobbára csak a házból kizárt, szomorú kutyára emlékeztető fejét csodálhattuk, megspékelve a rajongók milliói által gyűlölt dumbésdumber-frizurával. Nála is súlytalanabbra sikerült azonban a bátyja, Jonathan figurája, akinek az utolsó részig nagyjából annyi a szerepe, hogy a szétszakadt társaság egyik felét furikázza államokon át, de az utolsó jelenetekben is csak egy kínosan feszengős pillanat jutott neki.

A karakterek közül mindenképp kiemelendő viszont Max Mayfield, akinek megformálója, Sadie Sink nem véletlenül kapott már két komoly szerepet, köztük egy Darren Aronofsky-filmet sorozatbéli feltűnése óta. A nehéz sorsú, depresszív karakternek eddig is nagyon komoly mélységeket kellett eljátszania, de az utolsó részekben olyan összetett és érzelemdús feladatokat ugrott meg, hogy nem lenne meglepő, ha bármilyen, kategóriájában kiosztható díjat bezsebelne. És ne feledkezzünk meg az Eddie Munsont alakító Joseph Quinnről, aki az évad egyik nagy meglepetésembere, és akinek az új szereplők közül a legfajsúlyosabb feladat jutott az egész évadban – valamint egy kifejezetten ikonikus jelenet az utolsó részben. Talán nem véletlen az sem, hogy az írók az említett két karakterre osztották az évadzáró legizgalmasabb és legérzelmesebb jeleneteit.

Az évad végére – mint említettem – tényleg minden összeáll: egyesül – még ha egy darabig nem is fizikailag – az addig több részre szakadt csapat, közösen köpnek a tenyerükbe, hogy legyőzzék a minden eddigi gonosznál félelmesebb Vecnát (és csatolt részeit), és ráadásként a Duffer-testvérek rendkívül ügyesen és izgalmasan vezetik fel nekünk a végső harcot az ötödik évadra. Ugyanakkor, mivel a hírek szerint arra még egy nagyobb lélegzetvételnyi időt kell várni, nagy kérdés, hogy hogyan illesztik a történetbe az akkor már jócskán a második X-en túllépő ifjú szereplők fizimiskáját, illetve tudják-e még fokozni a negyedik évad izgalmait és feszültségét. A négy etap alatt teljesen biztosan kimondhatjuk, hogy a Duffer-fivérek sem látványban, sem zenében, sem történetben nem alkusznak meg, ami jó előjel lehet, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem fogyott el a puskaporuk. Ha így lesz, megvalósulhat, az egyik szereplő jóslata: mindaz a földöntúli élmény, amit eddig kaptunk, csak a vég kezdete lehetett...

Néhány hónapja jelent meg a Muzsik és Volkova Soha jobbkor című albuma, amelyet most először teljes zenekari felállásban rögzített a duóként induló testvérpár. Volkova Kriszti ennek kapcsán arról mesélt, mennyit fejlődtek dalszerzőként az elmúlt 5-6 évben, szeretnének-e nagyobb rajongótábort, de szóba került az is, hogyan élik meg az Ukrajnában zajló háborút.

– Két éve léptetek fel először teljes zenekari felállásban. Mennyire volt organikus ez a szintlépés, és mit adott hozzá szerintetek a duótokhoz?

– 2020 nyarán meghívtak minket az Akusztikba az A38 hajóra. Mi addig alapvetően duóban, néha trióban, Prommer Patrikkal kiegészülve zenéltünk. Nekem régi vágyam volt, hogy legyen nagybőgő a zenekarban, és egyből Takács Szabi jutott eszembe, akinek szerencsénkre volt kedve és ideje becsatlakozni. Olyannyira jól állt a daloknak ez a hangszerelés, valamint a srácokkal is annyira jól működött a kémia, hogy mondták, hogy nekik lenne kedvük ehhez máskor is. Így azóta a zenekaros, négyfős felállás lett az elsődleges koncertmegszólalásunk Szabival és Patrikkal.

– A dalszerzés folyamata átalakult ezáltal, kiveszik belőle a részüket a többiek is?

– Tudatosan átalakítottuk. Mi alapvetően magányos dalszerzők vagyunk a bátyámmal. Általában majdnem kész dalokat mutatunk meg egymásnak, amiket aztán először együtt formálunk a közös szájízünkre, majd ezt követően visszük le a dalokat próbaterembe.

Nagyon hálásak vagyunk ennek a két embernek, hogy olyan légkört tudtak teremteni végtelen türelemmel, alázattal és rengeteg viccelődéssel, hogy szabadon és otthonosan tudtunk ott létezni.

– Az új album szövegeiben mindketten eltávolodtatok a korábban benneteket jellemző fő irányvonaltól (Muzsik: társadalomkritika, Volkova: párkapcsolati szenvedések). Ez tudatos váltás volt?

– Annyiban igen, hogy a szándék megvolt bennünk, hogy más legyen a hangvételünk és a témaválasztások, mint a korábbi lemezeken. Viszont organikus is volt, mert mi magunk is változtunk. Más életszakaszban vagyunk már, mint 2016-17-ben, amikor a legtöbb dalunkat szereztük, így természetes, hogy másképp formáljuk most a sorokat, másképp reagálunk a világra, idősebbek, és biztosan érettebbek lettünk zeneileg, illetve gondolkodásmód terén is. Én már most kíváncsi vagyok, hogy milyen dalszerzők leszünk 5 év múlva. Remélem, lesz bennünk akkor is ennyi tettvágy és alkotási kedv.

– Van egyáltalán értelme a hatalomnak beszóló dalokat írni a zsinórban negyedik kétharmad után?

– Létjogosultsága mindig van annak, hogy rávilágíts a problémákra, reagálj.

– Hogy érzitek, fejlődtetek dalszerzőként, illetve előadóként, amióta ebben a zenekarban játszotok?

– Hát hogyne! Sok mindent kipróbáltunk, hangszerekkel, színpadi felállásokkal kísérleteztünk és egészen új zenei élményekben volt részünk az elmúlt 5 évben, nekem pl. főként a világzene terén. Szóval mindenképpen sokat nyíltunk.

– Túl vagytok egy 12 állomásos lemezbemutató turnén. Mik a tanulságok, milyen volt a fogadtatás az egyes helyszíneken?

– A tapasztalat az, hogy mindenkinek bele kell tennie a megfelelő energiát, munkát abba, hogy egy koncert sikeres legyen. A befogadó helyszínnek, nekünk is, és mindenkinek, aki a folyamatban részt vesz. Főleg Budapesten kívül. Nem ismerik a nevünket az országban, nem játszik minket rotációban a rádió, így ez egy ismerkedős, közönségépítős turné volt. Sokan akkor hallottak egy-egy helyen először rólunk, de persze olyan is sok van már szerencsére, hogy 100 km-eket utaznak értünk, ami nagyon jól esik.

– Továbbra is alapvetően akusztikus hangzás jellemez benneteket. Megfordult a fejetekben, hogy rockosabb irányba is nyissatok, több elektromos gitárral és torzítóval?

– Az új nagylemezünkön azért már vannak ilyen megfejtések. Voltak órákig tartó gitár soundkeresések. Nagyon misztikus egy folyamat. Rockzenekar mi nemigen leszünk, de vannak hangzásbeli kikacsintások sokfelé a Soha jobbkor lemezen.

– Hogyan érint benneteket az ukrajnai háború, egyrészt záhonyi származásúként, másrészt anyai ágon oroszként?

Nagyon megterhelő ez a helyzet. De nemcsak félig oroszként és a határ mellől elszármazottként.

Egy biztos ezzel kapcsolatban: szörnyű az erőszak minden megnyilvánulása, mindkét oldalon. Én csak bizakodom, hogy mihamarabb viszontláthatjuk a rokonainkat.

– Tudnátok erről a témáról dalt is írni?

– Már írtunk is, vagyis Muzsik írt már erről 2017-ben is. A Kispolgár, ébredj!-et például. De akkoriban ez még annyira távolinak tűnt nekem, hogy furcsán is néztem rá, hogy ő miket vízionál. Váteszi módon dalba öntötte akkor ezt.

– Mennyi időtöket veszi el jelenleg a zenekar? Van mellette polgári foglalkozásotok is?

– Próbálkoztunk polgári állással mindketten, többízben is, de nem összeegyeztethető a zenész-alkotó léttel. Muzsik a föld megművelésében találta meg a neki való munkát, én pedig több zenekarban is aktív dalszerző, énekes-hangszeres vagyok.

Azért persze lesz néhány koncert, például a Művészetek Völgyében, vagy épp otthon, Záhonyban egy zenekaros bemutatkozás, de nem heti kettő, mint áprilisban.

– Két másik együttesben is énekelsz. Ezek mennyire hangsúlyosak számodra, és mit adnak neked a Muzsik és Volkovához képest?

– Négy lesz az a kettő. :) Mindegyik zenekar nagyon közel áll a szívemhez, a bátyámmal való zenélés talán a legközelebb, mert ez egy 33 éve tartó kapcsolat közöttünk, amiben 15 éve együtt is zenélünk. A Napfonat egy különleges ékszerdoboz, nagyon sokszínű, mély és érzékeny, mert 5 nő kapcsolódik benne össze egyenrangúan, viszont sérülékeny is, mert most ezer lángon égünk, sok a projekt, rengeteg a koncert és több lemezanyag munkái is folynak párhuzamosan. De sokat dolgozunk azon, mint egy jó párkapcsolatban, hogy ez tisztán és megtartóan tudjon működni és nagyon büszke vagyok emiatt (is) magunkra.

A Folkfonicsban az énekesnő lehetek, ahol a fiúk tartanak, kiemelnek engem, gyönyörű hangszerelésekkel ráadásul. Népdalfeldolgozásokat és versmegzenésítéseket csinálunk alapvetően. Redbreast Wilsonnál inkább vokalista vagyok, ez a zenekar az amerikai népzenébe, a countryba vitt bele és nagyon tetszik ez a kalandozás. A Major Eszter és Barátai gyerekzenekarban is játszom, ami pedig a legőszintébb közönséget szólítja meg. Mindenhol más a szerepköröm és ezzel én rendben is vagyok.

– Milyen célok vannak most előttetek? Szeretnétek nagyobb rajongótábort, több ember előtt fellépni?

– Szeretnénk, természetesen. Ehhez jó lenne, ha sikerülne a dalainkat szélesebb közönséghez is eljuttatni. Szükségünk lenne egy jóféle menedzserre, aki kellőképp rátermett és lelkesítő, aki segít érvényesülni ebben a szövevényes zenei világban.

Muzsikkal és Volkovával utoljára 2018 elején beszélgettünk, azt az interjút itt lehet elolvasni: