Mi történt Esztivel és Zsoltival, a Kicsi Óriások győzteseivel?
Ahogy belépek Spáh Dávid irodájába, ahova a találkozót beszéltük meg, megpillantom a szerényen rám mosolygó, győztes táncospárt, akik úgy figyelnek rám, mint a tanárnénire. Pedig nem akarok tanárnéni lenni, azt szeretném, hogy egymás szavába vágva sztorizzanak, de hiába: Zsolti példaértékű türelemmel és udvariassággal várja meg, hogy Eszti befejezze mondandóját,
Eszti pedig olyan jámbor, miközben beszél, mintha nem épp előző éjjel érkezett volna haza a brüsszeli Európa Parlamentből, ahol az UNICEF fiatal magyar delegációjának kiskövetévé választották.
Dávid félreteszi a munkát, leül közénk. Láthatóan sok mindennel van tele a feje, de ahogy beszélni kezd, újra azt a zsűritagot látom benne a műsorból, aki ha valamiben részt vesz, az szívügyévé válik.
Eszti, Zsolti! Most már eltelt egy kis idő a Kicsi Óriásokban aratott győzelmetek óta. Mit éreztek, ha visszaidézitek a műsorban töltött időszakot?
Eszti: Nagyon nagy élmény volt, amit biztos, hogy soha nem fogok elfelejteni. Nagyon sokat tanultam is. Nagyon sok minden volt, amit előtte még nem tudtam megcsinálni, most meg már természetesnek tűnik. Például pár tánclépés, vagy egy gondolat.
Zsolti: Én is nagyon sokat tanultam bent az akadémián. Amikor bementem, fú, nagyon béna voltam, de most már jó táncos vagyok.
Tudsz példát mondani? Mi az, ami konkrétan kikupálódott benned?
Zsolti: A lelkis része is. Sok barátot szereztem, nagyon összemelegedtünk a többiekkel. Amikor volt a válogató, hogy hogy lesznek a csapatok, már akkor sírt mindenki.
Dávid! Ha jól tudom, te még sosem zsűriztél olyan műsorban, ahol gyerekek versenyeztek.
Dávid: Sőt, semmilyen műsorban nem zsűriztem még. És bármennyire is igyekeztek ennek a műsornak az egyébként nagyon profi alkotói felvázolni, hogy min fogok keresztül menni, ez nem teljesen sikerült. Nem az ő hibájuk: azt hiszem, erre egyszerűen nem lehet fölkészíteni az embert. Nagyon jó túra volt ez nekem, legalább annyit tanultam belőle, mint ez a két ember itt.
Mi volt az, amire nem tudtak felkészíteni?
Dávid: A részletekre való odafigyelés és a felülkerekedés azon, hogy gyerekekről van szó. Nekem az egyetlen motivációm ebben a műsorban az volt, hogy valami hasznos tanácsot adjak. Na most, táncolni nem tudok, viszont az énekhangom sem az igazi, ellenben nem nagyon voltam kamera előtt az elmúlt jó pár évben.
Számomra ez volt a leginkább emberpróbáló, pedig a munkám részeként elég sokszor találkozom gyerekekkel, meg hát idő közben kisgyerekes apa is lettem. De mindez inkább összezavart, mint segített, hiszen a műsort is apaként kezdtem el látni.
Gyerekek? Éreztetek olyat a műsor alatt, hogy felnőttként kezelnek benneteket? Hogy nagyobb a szigor, keményebbek az utasítások?
Eszti: Hát igen, a vége felé már voltak olyanok, hogy ránk szóltak, hogy most nem szabad elfáradni, csinálni kell, gyerünk... és mindezt nem ilyen szépen.
Fárasztóbb volt ebben a műsorban szerepelni, mint fellépésekre menni?
Eszti: Igen, sokkal fárasztóbb volt, mint bármilyen fellépés eddig.
Zsolti: Igen, egyetértek.
Emlékeztek olyan pillanatokra, amelyeken nehéz volt túllendülni?
Eszti: Nekem az volt nagyon nehéz, amikor a negyedik adásban tangóznom kellett. Mivel nekem még sosem volt közöm ilyen tánchoz, nagyon kiborultam, és biztos voltam benne, hogy én ezt nem fogom tudni megcsinálni. És akkor is túl kellett lépni és meg kellett csinálni.
És túllépted, és megcsináltad! Büszke voltál magadra utána?
Eszti: Igen, nagyon.
Helyes. Zsolti, neked mi volt nehéz pillanat?
Zsolti: Nekem az eleje meg a vége volt nehéz. A végére nagyon elfáradtam, aludtam a szünetekben. Meg, hát rám kellett szólni, hogy gyerünk, ne most add föl, nem most kell pihenni, most kell igazán odatenni magadat. Az eleje meg akkor volt nehéz nekem, amikor kiestek a válogatón a többiek.
Kitől kaptátok a legnagyobb támogatást?
Eszti: Én a Nikitől, aki az akrobatika edzőnk volt, meg a Tomitól (Szabó Tamás táncos, koreográfus - a szerk.). Vagyis Tomi máshogy motivált, mint ahogy elképzeli az ember, szóval nem úgy, hogy odajött és azt mondta, hogy gyerünk... de valahogy mégis adott valamilyen motivációt nekem.
Zsolti: Nekem is a tanárok, mind lelkileg, mind fizikailag, meg a Dávid!
Dávid! Úgy láttam, rendesen belehelyezkedtél a műsorban látottakba, nem titkoltad azt sem, ha meghatódtál valamin.
Dávid: Inkább nehezen tudok kilépni belőle. Én vagy teljesen elrejtem a véleményemet, vagy teljesen beleélem magam, középút nincs. És itt azt gondoltam, jobb őszintének lenni, még akkor is, ha ez néha kínos helyzetet teremt. A cél az volt, hogy ne a nézőkhöz beszéljünk, hanem inkább a gyerekekhez.
Ezen változtatni kell, és ezt próbáltam valahogy, ha nem is oktató hangvételben, de valamilyen módon érzékeltetni, hogy beszéljünk a gyerekeinkkel normálisan. Ez szörnyen nehéz dolog, hiszen maga ez a műsor is arról szól, hogy a gyerekek mennyire cukik, és hát ha emellé még ügyesek is, akkor aztán elájulunk. Aztán az van, hogy a harmadik adásnál már nem elég cukinak lenni, és erről őszintén kell tudni beszélni, mert különben a gyerek úgy marad.
És marad az, amit közben vagy felneveltünk, vagy nem. Én nagyon sok ilyennel találkoztam, hogy elmúlt a gyermeki báj, és ott maradt valaki eszközök nélkül. Esztit és Zsoltit, azt gondolom, ettől nem kell félteni, nem csak azért, mert van tehetségük, hanem azért is, mert gondolnak arra, hogy mi lesz velük.
Én főleg az ovisokkal voltam nagy bajban. Teljesen más közegben élünk mi, mint az a latin-amerikai vagy spanyol világ, ahonnan ez a műsorformátum ered. Ott tök máshogy állnak a pici gyerekekhez, és a pici gyerekek is tök mások. Itthon azt érzem, hogy a környezetük és a közönségük elhitet velük valamit.
Ezt nem volt jó érzés csinálni, nem is kérte tőlünk senki, de mégis úgy éreztük, hogy így helyes.
Vállalnád újra, hogy gyerekeket bírálj egy műsorban?
Dávid: Valószínűleg igen. Mert kíváncsi lennék rá, hogy mi újat vagyunk képesek a gyerekekkel összehozni, és hogy volt-e annak eredménye, ahogyan ebben a műsorban kommunikáltunk velük, elindítottunk-e egy folyamatot.
És lenne a műsorkoncepcióra, formai változtatásra tett javaslatod?
Dávid: Nagyon óvatosan tenném csak, mert én nem ehhez a műsortípushoz értek. Filmeket, tévésorozatokat készítek, ami egy egészen más műfaj. Talán amit javasolnék, az az, hogy a piciknek legyen nagyobb a mozgásterük. Szerintem őket is megviselte, hogy mennyi mindent kellett rögtön, egy hatalmas közönség és rengeteg kamera előtt csinálni. Talán ezen változtatnék és olyan játékokat csinálnék, amelyekkel fel tudnak oldódni.
Eszti, Zsolti, mennyire volt szoros a kapcsolatotok a kicsikkel?
Eszti: Szerintem nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Reggel, már amikor megérkeztünk, mindig jöttek a kicsik, hogy játsszunk.
Mennyire változott meg az életetek a műsor véget érése óta?
Eszti: Nekem nem változott meg annyira. Nagyjából ugyanazok történnek velem, mint előtte, csak vannak ilyen kis extra plusszok, meg több helyen várnak fellépésekre. Meg jólesik, ha egy-egy ember odajön és mondja, hogy láttalak, és te voltál a kedvencem.
Zsolti: Hát, igazából nekem se változott meg olyan nagyon az életem, csak ennyi, hogy felismernek, és az tök jól esik, meg gratulálnak, büszkék rám a barátaim, a családom.
Dávid: Szerintem most még föl sem érhetik, hogy mennyire megváltozott ettől az életük, de ez így van jól. Arra kell törekedni, hogy ne legyenek rosszak a következmények, de ez jó pár év múlva fog majd csak kiderülni.
Láttátok Youtube-on Dávidot és az ikertesóját a Família KFT-ben?
Eszti: Én igen, láttam őt!
Dávid: Eszti egy rendes lány. :)
Te ott, Szép Misit játszva, azzal a fiatal fejjel mennyire érzékelted, hogy ez a szerep meg fogja változtatni az életedet?
Egészen más volt még akkor a helyzet. Két csatornát lehetett nézni, nem lehetett válogatni, szóval az emberek egyszerűen rábeszélték magukat, hogy szeressék azt, ami van. A másik az, hogy évekig futott egy sorozat, nem úgy volt, mint ma, hogy pár hét után levették a műsorról, ha nem futott olyan jól. Az emberek bioritmusának a részévé vált, és ezt ma tök nehéz megérteni. Hála Istennek! Mert bár elég jól viseltük, de most, utólag úgy érzem, ebből sokkal kevesebb is elég lett volna.
Beskatulyázva érzed magad?
Dávid: Mindig úgy fogom érezni magam. Én ha egy Oscar-díjas filmet hoznék össze, akkor is úgy kezdődne a rólam szóló cikk, hogy a Família KFT szereplője. Most, a Tömény történelem című sorozatom kapcsán kaptam meg életem első olyan cikkét, amelyben nem esik szó erről. Node, a lényeg tehát, hogy egy ilyen műsorban való szereplésnek csak később jön ki a hatása. És nem is az ismertté válás idézi ezeket elő, hanem mindaz, amit a műsor alatt megéltek. Szerintem például egészen megváltoztatja az ember hozzáállását a munkához, az elvárásait saját magával szemben. Vagy
Mert igazából ez hiányzik sok helyen, hogy nincs kedv meg igény. És nagyon remélem azt is, hogy ennek a nagy nyári tábornak, ami ez a műsor volt, a kis versenyzői nem felejtik el egymást, és fenntartják a kapcsolatot.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg a cikket!
