Meglepően hatásos a Rémálmok sikátora, Bradley Cooper alakítása Oscar-gyanús
A Rémálmok sikátora nem horror, noha az első előzetesek megpróbálták eladni annak, pedig a film címe és a rendező pedigréje alapján a néző arra következtethetne.
A film egy személyes történet egy csaló életéről, aki azt hitte, mindenkinél okosabb, hogy aztán megtapasztalja saját bőrén, milyen is a csúcsról a mélybe zuhanni.
Főhősünk, bár inkább antihősünk a Bradley Cooper által játszott Stanton Carlisle 1939-ben hozzácsapódik egy vándorcirkuszhoz, pénzért és meleg ételért, közben megismeri a trükkjeiket, melyekben egyre jobban elmélyedve rájön, ő maga is erre született. Megismeri Rooney Mara karakterét, Mollyt, egymásba szeretnek, majd elindulnak együtt megváltani a világot.
Sokaknak ez lesz a legnagyobb problémájuk a filmmel: 151 perc, de sok minden nem történik benne. Ez a film nem a cselekményről szól, ez Stanton utazása, a mélyből a csillagokig, hogy aztán megtudja, milyen is az igazi szenvedés.
A színészek annyira zseniálisak, hogy nincs rájuk megfelelő jelző. Bradley Coopernek én már most adnék egy Oscar-jelölést, de ez a minimum. Cate Blanchett ijesztőbb, ridegebb és kegyetlenebb, mint abban a pár másodpercben, amikor Frodó felajánlotta neki a Gyűrűt Lothlórienben. Willem Dafoe egyszerre szimpatikus és gusztustalan a ripacs karneválos szerepélben.
Toni Collette, Richard Jenkins, Ron Pearlman, David Strathairn vagy Holt McCallany. Még Tim Blake Nelson is emlékezetes a nagyjából 3 perces szerepében. Del Toro végre egy hozzá méltó mozit hozott össze a Faun labirintusa óta. Ne értsetek félre, én imádtam a Tűzgyűrűt, de az egy szórakoztató kőegyszerű zsánerfilm volt. A Bíborhegy számomra csalódás volt, A víz érintését pedig egyértelműen Oscar-filmnek gyártották. A Rémálmok sikátora egy velőig hatoló, személyes, gonosz átverés, ami hihetetlenül jól működik.
A fényképezés, a kosztümök, a zene, a nehéz atmoszféra mind-mind hibátlanok – de ezt már megszokhattuk egy del Toro filmtől. Rendezőnk majdnem annyira aprólékos és büszke alkotó, mint Christopher Nolan. Hasonlóság még a két rendező között, hogy mindketten nagyon szeretik túlnyújtani a filmjeiket és
ami a történet szempontjából nem hiba, mert kellett ennyi, hogy megismerjük a karaktereket, átlássuk a motivációjukat, de valahogy soknak érződik. Nem gondolnám, hogy akármin lehetne kurtítani, talán a tempón lehetett volna javítani, egy feszesebben megvágott kétórás játékidő elég lett volna a filmnek, csak akkor del Toro nem tudta volna ilyen szépen megmutatni a korszak szellemét, a díszleteket és a kosztümöket. Egy biztos: az ilyen típusú filmek nagyon-nagyon ritkák a mai hollywoodi tömegfilmgyártásban.
Csodálatos, amit a vásznon látunk, végre nem minden CGI, igazi díszletekben mozgunk, élő, lélegző a film képi világa. Sokszor egy-egy snitt már régen véget érhetne, ekkor rendezőnk renitens operatőre Dan Laustsen még megmutatja részletesebben azt a karneváli sátrat a szörnyűségekkel.
Olyan apróságok, mint a komoly szimbolika és a történetmesélés képekkel, már csak hab a tortán: Bradley Cooper a film első 15 percében meg se szólal és szinte minden, a néző számára fontos dolgot megtudunk róla.
Miért érdemes megnézni a filmet? A színészek játéka utánozhatatlan, a történet érdekes, még ha néha lassú is. A film első harmada lebilincselő, a cirkuszi élet bemutatása érdekfeszítő, pont mint a karakterek, akik ezekben a sátrakban élik mindennapjaikat.
Ezt is fel lehet róni a klasszikus ’30-as évek hollywoodi kliséinek: két szép ember egymásba szeret, csak mert ők ketten a legszebbek, miközben szinte semmit nem tudunk meg Rooney Mara karakteréről, mintha direkt háttérbe szorulna.
Alapvetően mindez nem lenne baj, hiszen Cate Blanchett Dr. Lilith Ritteréről se tudunk sokat, de vele kapcsolatban valahogy mégis minden fontos információt megoszt velünk a film, anélkül, hogy a néző szájába rágná. Azonban nem tudom eléggé hangsúlyozni:
Már csak ezért a befejezésért megéri elmenni a moziba!
