Ez az a film, amivel az Oscar gála utáni napon a legtöbbet foglalkozott a sajtó, hiszen sokan meglepődtek, amikor Anthony Hopkinst szólították a díj kiosztásakor. Nem azért, mert Hopkins nem érdemelte volna meg a díjat, hanem a gála felépítéséből - a szokásostól eltérően a műsor legvégére helyezték át a legjobb férfi főszereplő díját - arra lehetett következtetni, hogy a tavaly elhunyt Chadwick Boseman neve hangzik majd el. A másik szempont, hogy Anthony Hopkins 83 évesen történelmet írt, hiszen eddig ő a legidősebb díjazott, s ez is csak még jobban ráirányította a figyelmet. Majd amikor kiderült, hogy Hopkins ráadásul a walesi otthonában átaludta a díjátadó ceremóniát, akkor aztán tényleg ő lett a nap legérdekesebb híressége.

A díj egyértelműen jó helyre került, hiszen amit Hopkins ebben a filmben színészileg teljesít, az egyenesen káprázatos. Az akadémiai tagok minden bizonnyal pontosan tisztában voltak vele, hogy ezt a szerepet eljátszani már önmagában nagy bravúr, annyira összetett volt a történet és a szerep,

Nehéz írni erről a filmről úgy, hogy ne spoilerezzünk, ezért fontos kiemelni, hogy egy nagyon trükkös dramaturgiájú moziról van szó, s mindezzel együtt egy kimondottan komplikált színészi feladatról. A film mellesleg megkapta a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat is, nagyon nem véletlenül.

A The Father egy demenciában szenvedő öregemberről és az őt körülvevő családtagokról mesél, de főként magát a demencia szürreális világát próbálja érzékeltetni a nézővel. Leginkább egy helyszínen játszódó kamaradráma, de a filmes eszköztárat olyan eredetien használják benne (például a hirtelen átalakuló falak stb.), hogy alig jut a néző eszébe, hogy tulajdonképpen az egész történet mindössze négy fal között játszódik. Ez a mozi eredeti dramaturgiájának is köszönhető.

A forgatókönyv egy színdarabon alapul, amelyet eredetileg Párizsban mutattak be 2012-ben, és már maga az előadás is komoly sikereket ért ott, Londonban és New Yorkban. Például 2014-ben megkapta a Moliére-díjat. Florian Zeller, a film rendezője írta az eredeti darab szövegkönyvét is, a forgatókönyv megírásában azonban segített neki Christopher Hampton Oscar-díjas író is. 

Olyan természetességgel viszi a vállán a szerepet és a figura lélektani ívét, hogy annak alakításbeli összetettségén és nehézségein csak a film megnézése után gondolkodunk el. Mélyen megrendítő, katartikus jelenettel zárul a film: Hopkins eddigi pályafutásának eddigi talán legerősebb pillanatait látjuk. Nehéz kibírni könnyek nélkül.

Mindig nehéz kérdés alkotói szempontból egy színpadi mű filmre való adaptálásának módja. Ahogy a Közelebb című film esetében is remekül sikerült ez a kísérlet, úgy ennél a filmnél is kreatív megoldásokkal feledtetik el velünk az alkotók a "színpadot".

Ebben a modern filmes dramaturgiának is komoly szerepe van, illetve a forgatókönyv sokrétegű, okos, összetett felépítésének. A film folyamatosan gondolkodásra kényszeríti a nézőt, végig kénytelenek vagyunk azon agyalni, hogy az adott jelenetet vajon kinek a szemszögéből is látjuk egyáltalán.

A filmet persze egyértelműen Anthony Hopkins megismételhetetlen és kimagasló alakítása égeti be az agyunkba, egyes pillanatai feledhetetlenek. Én a végefőcím alatt magamban bőgve megköszöntem neki, hogy - remélem nem utoljára - megajándékozott egy olyan katartikus filmélménnyel, amivel sokaknak segíthet megérteni egy bizonyos, különösen az öregséggel járó mentális állapotot. Köszönjük, hogy ilyen empatikus vagy, Anthony Hopkins, hogy segítettél megérteni és megszeretni egy ilyen fura szerzetet, egy ilyen betegségében bogaras öregembert.

Az Álarcos énekes legutóbbi adásában, vasárnap újabb két énekest leplezett le az ezúttal Miller Dáviddal kiegészült nyomozócsapat.

A Szarvas jelmez alatt éneklő sztárról a csapat egyöntetűen megállapította, hogy kifejezetten jól énekel. A nyomozók végül két táborra szakadtak: Miller, Szabó Zsófi és Nagy Ervin Serbán Attila színész mellett tette le a voksát, míg Szandi és Fluor Tomi határozottan állította, hogy Zámbó Krisztián rejtőzik a jelmez alatt.

Nagy Ervin nem fukarkodott a dicsérettel, amikor közölte az énekessel: „Figyelj, le a kalappal, amit elénekeltél az utolsó számban. Elképesztő.”

Az este folyamán lelepleztek még egy celebet: a negyedik szuperkártya bedobása után kiderült, hogy egy igazi sztárzenész, Lotfi Begi énekelt a Gorilla maszk alatt.

Átalakítva és megújulva várja a látogatókat a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum újkori állandó kiállítása. A Királyi Palota - A kultúra vára című kiállítás tulajdonképpen előcsarnoka (fizikailag és tematikában is) a most legfelkapottabb budapesti tárlatnak, a gyönyörűen rekonstruált Szent István teremnek. Ugyanakkor sokkal több is annál.

Az újranyitás alkalmából a kurátorok, dr. Farbaky Péter és dr. Rostás Péter művészettörténészek exkluzív tárlatvezetést tartottak a megújult állandó kiállításon. A tárlatvezetésen nemcsak a palota történetét ismerhettük meg a török kiűzésétől az 1960-as évekig, hanem számos érdekességet is hallhattunk az újonnan kiállított tárgyakról, és a kombinált jeggyel megnézhető Szent István-terem is érthető kontextusba került.

​A Budavári Palota kezdetben katonai célú épület volt, és Mária Terézia idejében alakult barokk palotává. A 19. század első felében József nádor volt az épület állandó lakója. A szabadságharc leverését követően I. Ferenc József kétszer építtette át a palotát: 1849–1856 között kamarai építészek vezetésével, majd 1890-től Ybl Miklós, illetve Hauszmann Alajos kapott megbízást a palota nagyarányú kibővítésére és átalakításra.

A királyi palota díszítőprogramjának két törekvése volt: kifejezni egyrészt, hogy a palota a magyar nemzeté, másrészt, hogy a Habsburg-ház rezidenciája. A palota három szárnyában ennek szimbólumaként három történelmi korszakot megjelenítő dísztermet alakítottak ki. A kupola alatt elhelyezkedő Habsburg-termet, a krisztinavárosi szárnyban a nemzeti függetlenséget kifejező, neoreneszánsz Hunyadi Mátyás-termet, valamint a déli összekötő szárnyban a Szent István termet. Szent István alakja az akkori közgondolkodásban a rendezett hatalmi viszonyok szimbóluma volt, tehát

A Szent István terem kandallójából egyetlen eredeti darab maradt meg, amit mi is megcsodálhattunk a kiállításon. Az aranyozott csempét az 1960-as években a bontáson dolgozó mérnök kislánya könyörögte ki a sittből, amelyet a múzeum később tőle vásárolt meg.

A Habsburg-időszakból származik a Habsburg-lépcső megmaradt atlasza is, ami végre ismét maga mellett tudhatja párját. Tárlatvezetőinktől tudtuk meg, hogy

Az újranyíló kiállításra az ember nagyságúnál nagyobb kariatidát archív fotók alapján rekonstruálták gipszből. A rekonstruálást segítette, hogy az eredeti szobor kézfeje a férfialak vállán „maradt”. Beleborzong az ember, amikor ilyet hall. Valószínűleg sosem tudjuk meg, kinek a nyaralóját díszíti most titokban az eredeti nőalak.

Ferenc József uralkodását idézi a kiállítás egyik leglátványosabb új darabja egy nőstény oroszlánt formázó, 500 kilós faragvány. Ez nem más, mint a magyar ornamentikájú, szecessziós kerti pavilon, az úgynevezett Parasztház záróköve, amit Sisi, azaz Erzsébet királyné számára terveztek.

Az 1902-ben átadott épületet az időközben elhunyt Sisi már nem élvezhette. A Parasztház egészen Budapest 1945-ös ostromáig megmaradt, ám a harcokban súlyosan megrongálódott, berendezése eltűnt. A nőstény oroszlánt ábrázoló zárókövet a múzeum régésze, Magyar Károly találta meg a déli rondellánál.

A palotát a két világháború között Horthy Miklós rezidenciájaként és múzeumként használták. Horthy 1920-ban költözött be a budai királyi palotába. Lakosztálya nem Ferenc József egykori királyi apartmanja helyén, hanem a krisztinavárosi szárnyban volt. Ezzel a gesztussal akarták szimbolizálni a királynélküliség állapotát. A Horthy-korszakban az egyetlen jelentős építészeti beavatkozás a Corvin könyvtárterem létesítése volt a mai D épületben.

A Corvin-terem padlózatából származó parkettatábla szintén szép új szerzeménye a kiállításnak. Mintáját Szabó László várkapitánysági főmérnök tervezte és Miklósváry Károly műszaki előadó rajzolta.

Horthy kormányzóságának 10 éves évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el a Szent Zsigmond-kápolna nyugati homlokzatán 1930-ban, amit most a kiállítás új tárgyaként mi is megnézhettünk. A latin nyelvű emlékkő tömören összefoglalja a vár és a palota történetét, felsorolja a jelentős uralkodókat - a sor végén a kormányzó nevével.

A palota 1945 januárjában a német csapatok legutolsó védelmi központja lett. Az épület a hetekig tartó tűzvész miatt hatalmas sérüléseket szenvedett. 1949-ben döntöttek a párt és állami központtá alakításáról, majd 1957–1959-ben kulturális intézmények otthonául jelölték ki a komplexumot. Elsőként a Budapesti Történeti Múzeum és Vármúzeuma költözött be a palotába, majd a Magyar Nemzeti Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum, végül 1985-ben az Országos Széchenyi Könyvtár.

A 20. század emlékei között kapott helyet Az orvostudomány allegóriája - A trónterem barokk falképei is. Vinzenz Fischer alkotása eredetileg az 1769-ben befejezett barokk királyi palota legnagyobb terét, a tróntermet vagy más néven dísztermet díszítette.

De mégis hogyan került a 20. századi tárgyak közé a barokk falkép? A kurátorok elárulták, hogy egyrészt mérete miatt nem fért volna el az alacsonyabb belmagasságú földszinten, ahol Mária Terézia korát idézik meg. Másrészt a freskó és állapota sokat elárul a viharos 20. századról is: A palota II. világháború utáni átépítésének célja a középkori maradványok rekonstrukciója volt, de az értékesnek ítélt 18. századi freskókat is le akarták választani a falról, hogy megőrizzék őket.

Az orvostudomány allegóriáját ábrázoló falikép együttes nagyon rossz állapotban került Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol a restaurátor tanszék hallgatói restaurálták.

A kiállítás újdonságai mellett láthattunk építészeti terveket, fényképeket, a palota egykori dekorációjának és berendezésének emlékeit, illetve rekonstruált teremrészleteket is. Sőt a palota építési fázisait modern 3D-s animációkon is megnézhettük, amik szintén segítettek abban, hogy jobban megértsük, lássuk az újkori palota közel három évszázados történetét.

A Királyi Palota - A kultúra vára című állandó kiállítást a Szent István teremhez hasonlóan a Budavári Palota "E" épületében nézheted meg. Részletek a BTM Vármúzeum honlapján.

A 10. jubileumi X-Faktor második válogatóját nehéz lesz elfelejteni. Szeretnénk, de kérdés, profi segítség nélkül sikerülhet-e.

Nem cicóztak, rögtön az elején maximiálisra állították a sokkfaktort. Semmi nem készített fel az életben a tündének öltözve, tünde nyelven éneklő Ágoston Sárára, avagy tünde nevén Ruanira.

Tolkien talán örülne, hogy nem dolgozott hiába olyan sokat a tünde nyelv megalkotásán, én viszont

Sára ráadásul egyszemélyben Tarzan is. Saját állítása szerint ugyanis magától tanult meg olvasni, és egészen eddig Edgar Rice Borroughs vademberén kívül nem tudtam senkiről, akinek sikerült volna ez a bravúr, és Tarzannak óriási segítséget jelentett ebben, hogy csak kitalálták.

Puskás Peti úgy érezte, neki most produkálnia kell magát, így a színpadra pattant, hogy Ruani mellett Frodó és egy személyben Gollam legyen. Mondjuk amilyen hamisan kezdte énekét a lány, valahol megértem.

Adél azért igen helyesen jegyezte meg, hogy ez nem volt 4 igenes produkció, Alexnek szemmel láthatóan nem is tetszett, de valahogy a végén még is 4 igennel távozhatott a hölgy.

A szerethető bolond után jöttek a sima bolondok, akiket még szeretni sem lehet. Sőt, az 5 év után újra próbálkozó Rímrobbanás produkció, a Jamip Randevú és a szimatszatyros démon után érdeklődik a CIA is, úgy vélik, igen hatékonyan használhatnák vallatásra.

Mr. Mimicry az egyik legbölcsebb versenyző az X-Faktor eddigi történetében. Álarc mögé bújt és nem fedte fel valódi nevét.

Ez jó, mert így csak a közvetlen ismerősei ismerik fel, de nem kell attól tartania, hogy egy random benzinkútnál megállva kiröhögik, amire pedig produkciója alapján amúgy számíthatna.

Trash reality történeti pillanat következett. Jegyzeteljetek, utána kikérdezem!

Tehát: a luxusfeleségekben feltűnt Yvonne Dederick lánya, Catherine Dederick, művésznevén Mardoll, aki többek között azzal tűnt ki, hogy félmeztelen képekkel harcolt a nők szexualizálása ellen, és az idei Survivor egyik versenyzője volt, jelentkezett az X-Faktorba.

Miller Dávid jó ismerősként köszöntötte a familiát, és kövezzetek meg, de önkéntelenül is Jeff Bridges jutott eszembe a Halászkirály legendájából: „Hihetetlen, hogy én micsoda alakokkal tegeződöm!”

Az egyértelmű, hogy Mardoll a marketingesek álma, akinek nagyon pocsékul kellett volna teljesítenie ahhoz, hogy ne juttassák tovább a táborba. Nem volt nagyon pocsék.