Meghalt Szirtes András filmművész

Szponzorált tartalom (x) - szmo.hu
2023. november 29.

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József

Fotó és szöveg: Vass Adrienn

Szöllőskei Gábor, fotók: Mozinet - szmo.hu
2023. november 29.

Először akkor hallhattunk Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmjéről, amikor idén kihirdették a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramját, amelyben többek között olyan riválisokkal szerepelt együtt, mint pl. Wes Anderson Asteroid Cityje, Aki Kaurismäki Hulló levelekje, Todd Haynes May Decemberje, Kore-eda Hirokazu Szörnyetegje, Ken Loach A mi kocsmánkja, Wim Wenders Tökéletes napokja, Anh Hung Tran Ízek és szenvedélyekje vagy Jonathan Glazer Érdekvédelmi területe. S bár Triet kevésbé volt ismert és elismert a filmvilágban, mint a fenti direktorok, hiszen eddig csupán négy, nem túl acélos filmet rendezett (köztük az Egy ágyban Victoriávalt, valamint a Szex és piszchoanalízist), az Egy zuhanás anatómiája mégis elhappolta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a veteránok elől. És nem is érdemtelenül…

Persze az sem elhanyagolandó tényező, hogy három éven belül két női rendező nyerte meg az Arany Pálmát, hiszen 2021-ben Julie Ducornau Titánja győzedelmeskedett. Ducornau és Triet előtt pedig csupán egyetlen alkalommal került a fődíj egy női direktor kezébe: Jane Campion részesülhetett addig csupán ezen elismerésben az 1993-as Zongoraleckével (igaz, megosztva Chen Kaige Isten veled, ágyasom!-jával).

Sőt, akár még a legjobb film kategóriájában is számíthat jelölésre.

Na de lássuk az alapsztorit, ami egy kifogástalan krimi-drámát ígér! Franciaország dél-keleti részén, a havas Grenoble-ben járunk, ahol egy félreeső házban él a német írónő, Sandra Voyter (Sandra Hüller) francia művész férjével, Samuel Maleskivel (Samuel Theis), közös, látássérült kisfiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner) és a kutyájukkal. Egy nap Daniel a négylábúval sétára indul, visszatérve a házhoz azonban apja vérbe fagyott holttestére talál a ház előtt, a férfi nyilvánvalóan kiesett a padlás ablakából. Csak Sandra tartózkodott otthon a zuhanás pillanatában, így a kivonuló rendőrségi helyszínelés és a körülmények vizsgálata után az ügyészség megvádolja őt gyilkossággal.

Justine Triet filmje tehát egyszerre egy izgalmas tárgyalótermi krimi és egy családi dráma, bár utóbbi van inkább a fókuszban.

Mindjárt a nyitány megadja az alaphangulatot, amely során egy fiatal nő interjút készít Sandrával a házukban, a padláson ténykedő Samuel pedig jó hangosan hallgatja zenéjét, olyannyira, hogy a beszélgetés odalent meghiúsul. Samuelt nem látjuk és nem halljuk, de már csupán ennyiből képet kapunk a házasságuk milyenségéről. A köztük lévő feszültségek pedig a magánéletük minden apró részletébe belemenő bírósági tárgyalás alatt kerülnek felszínre előttünk. Persze senki ne gondoljon itt a hasonszőrű hollywoodi filmekre, mint például az Egy becsületbeli ügy vagy a Ha ölni kell, amelyekben az ügyész vagy az ügyvéd próbálja megizzasztani a tanúkat, és hatásvadász nagymonológok segedelmével fordítják a maguk oldalára az esküdteket. Itt csendes, európai mederben folynak az események, és olyan privát dolgok is szóba kerülnek, hogy mi, nézők is elszégyelljük magunkat.

Sandra Hüller kimagasló alakítást nyújt, és abszolút megérdemelne egy Oscar-jelölést jövőre ezért a szerepért, mivel a visszafogott és ridegnek tűnő írónő szerepében, annak ellenére, hogy akár a gyilkosságot is el tudjuk képzelni róla, simán eléri, hogy szimpátiát érezzünk iránta, és szorítsunk az ártatlansága bebizonyításáért. Pedig fogalmunk sincs, hogy valóban ártatlan-e. Ugyanakkor meg kell említeni a kis Danielt alakító Milo Machado Granert is, akinek döntő szerepe lesz az ügy végkimenetelében, és aki az év talán legjobb gyerekalakítását nyújtja.

Az Egy zuhanás anatómiája összességében tehát egy műfajok között sikerrel lavírozó, gondolkodásra késztető, mély, emberi dráma, és egyben izgis mozgóképes kirakós kiváló karakterrajzokkal. Érdemes próbát tenni vele, mivel az év egyik legmaradandóbb filmélményével gazdagodhatunk általa.

Kövesdi Miklós Gábor, fotó: Nagy Boglárka/Szeretlek Magyarország; Szupermodern fotóstudió - szmo.hu
2023. december 01.

Vecsei H. Miklós korosztálya egyik legismertebb színművésze, filmen mégis ritkábban láthatjuk. Ezért megragadtam a lehetőséget, hogy kifaggassam, mennyiben különbözik egy ilyen feladat, mint a színházi szerepek.

– Azt tudjuk, hogy egy film egészen más, mint a színház, hiszen itt nem történési sorrendben veszik fel a jeleneteket, az adott pillanatban kell megpróbálni elkapni, hol tart a karaktered a filmbeli ívében. Mennyire igényel más munkamódszert, hozzáállást a színésztől?

– Valóban, egy film nem lineárisan forog, általában helyszínfüggő. Az adott helyszínen játszódó jeleneteket együtt vesszük fel, azután megyünk a következő helyszínre.

Ennél a filmnél az a furcsa dolog történt, hogy az utolsó előtti jelenetet vettük fel legelőször, a tárgyalást.

A színházban az ember az elejétől a végéig éli meg a karakterét, ami az átélés szempontjából könnyebb.

Ezeket a kisfilmeket kell pontosan, igazul eljátszani és akkor a nagy egész is kiadhat valami igazat.

Persze, valamennyire az embernek a fejében végig kell a forgatókönyv alapján járnia, hogy is néz ez ki. Például feldúltan bemegyek egy ajtón, és négy hét múlva vesszük fel azt, amikor a másik oldalon kijövök. Nekem össze kell raknom a fejemben, hogy ezek csatlakozzanak.

Technikailag talán ez a legnehezebb része, de már a forgatás megkezdése előtt kértem Koltai tanár úr segítségét ebben.

– Régi vita, hogy a színész mennyire csak kiszolgálója a rendezői elképzelésnek, és mennyire válhat alkotótárssá, különösen, ha olyan színészről van szó, mint Te, aki íróként is tevékenykedik.

– Szerintem minden alkotónak az a fontos, hogy elmondjon valamit, ami a lelkét nyomja. Vagy a saját hiányairól beszéljen, vagy a környezetében érzékelhető hiányokról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a rendezők olyan emberekkel szeretnek dolgozni, akik közel állnak a nekik fontos témákhoz.

Koltai tanár úrnál ez abban látszott nagyon, hogy nála a castingok nem a filmben lévő jelenetekről szóltak, hanem beszélgetésekről. Egymásról, családról, barátságról, árulásról, helyzetekről, mesterekről. Elkezdtünk egymáshoz közeledni és megérteni, hogy a másiknak miért lehet fontos valami.

Én azt éreztem, hogy egymásra találtunk, és amikor elkezdtünk a filmről beszélni, és a film jeleneteit venni, akkor már sejtettük, hogy ez mit jelent a másiknak.

– Túl azon, hogy színészként eljátszottál egy karaktert, mi az, ami Te, mint Vecsei H. Miklós el tudtál mondani ezen a filmen keresztül?

– Ez összetett kérdés, sok oldalról lehet rá válaszolni.

Ott csatlakoztam be a folyamatba, hogy elkészült egy forgatókönyv, és volt egy szerep. Tehát utólag kellett megkeresnem, hogy nekem ma, Magyarországon mit jelent ez a karakter. Ez egy 170 évvel ezelőtti történet, a magyar és az egyetemes egészségügy egyik legfontosabb pillanatáról, ami a mai napig kihat a kórházakra és minden egyes ember élete neki is köszönhető. Ezt ki lehet mondani, nem nagyzolás. Felszáll az ember a buszra, és mindenki hordoz magából egy keveset Semmelweisből. És akkor vizsgáljuk meg, hogy ehhez képest ma, Magyarországon milyen egy szülő nő helyzete. Például anyagilag egész jó a helyzetben van egy nő, aki családot vállal. Viszont a szülés pillanatáig nem tudja, hogy ki lesz az orvosa és ki lesz a szülésznője.

Érzi az ember, hogy ez egy anomália. Ez segít az átélésben, mert a lelkem legmélyéig végig kell vigyem ezt az igazságot, hogy ha majd kész lesz a film, akkor ez az igazság visszahasson a jelenre. Sok ilyen pici dolgot tudnék mondani a filmmel kapcsolatban. Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata most a magyar társadalomnak, és főként a döntéshozóknak.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, itt nem arról van szó, hogy az ember magából akar megmutatni dolgokat. Hanem az átélés nem hozható létre másból, csak saját magamból. Ezért paradox módon, a végén az ember mégis csak saját magát tudja megmutatni. Az ő szeme csillog a karaktere szemében. Az ő szíve roppan össze a karaktere szívében. Ő fut. Ő piszkolódik össze. Ehhez kell felnőni, hogy olyan mélyre ásson az ember a saját karakterében, ami igazzá teheti ezt a nála jóval nagyobb kaliberű embert.

Itt még arról lenne érdemes beszélni, hogy egy történelmi filmnél a stáb nagy része hajlamos arra gondolni, hogy itt most egy példaképet hozunk létre. Miközben példaképet nem lehet játszani. Semmilyen jó dolgot nem lehet megjátszani, vagy illusztrálni.

Nagyon fontos volt, hogy ezt a példakép előérzetet minél hamarabb leromboljunk és ne egy szuperment mutassunk meg a kamerával, hanem egy nagyon komplex embert, akit a sors – vagy a Jóisten – pont akkor, pont ebben az időben, 1847-ben ezzel a feladattal bízott meg.

– A történelmi film sajátossága, hogy egyszerre valós és fiktív. Mennyire tudtad megismerni, hogy milyen lehetett ténylegesen Semmelweis? Egyáltalán cél volt ez, vagy csak a forgatókönyv univerzumában létező Semmelweist próbáltad ábrázolni?

–Én minden alkalommal, ha II. Richárdot, ha József Attilát, ha Cseh Tamást akarom megszemélyesíteni, akkor az adott személyről, témáról az antikváriumokban fellelhető összes könyvet megkeresem, és végiglapozom.

Általában sok-sok ezer oldal áll rendelkezésünkre, de nekem csak félmondatok kellenek. Mondjuk, egy pályatárs megírja, hogy nevetett Semmelweis egy viccen. Ez nagyon fontos, mert a forgatáson oda jutunk, hogy a karakterem nevet valamin, és akkor én már tudom, hogy mindig feltartott ujjal nevetett.

Az újhullámos művészfilmeknél nagyon szeretem ezeket a kicsi apróságokat. Egy két tárgy, néhány mozdulat, amiről értem, hogy a rendező vagy a forgatókönyvíró nagyon sokat kutatott és beszélgetett, hogy az a pici igazság ott megjelenhessen.

Ugyanakkor a színésznek nem egy történelmi tablót kell megjelenítenie. Nem is tud. Hanem a forgatókönyvírók által megrajzolt karakternek az igazságát kell végigvinnie a filmen. Ha szerencséje van, akkor a forgatókönyvíró által megírt Semmelweis az nagyon közel áll a történelmi Semmelweishez. De a színésznek egy idő után a forgatókönyvvel van dolga.

– Semmelweis egy nagyon emocionális személyiség a filmben. Mennyire lehet kilépni ebből, és visszatérni önmagadba, amikor vége a felvételnek?

– Nem visszatérsz önmagadba, a filmben is már te magad vagy. Csak sokszor pokoli érzéseket kell átélni. Tehát nem az van, hogy egy másik ember őrületéből kell visszajönni, hanem a saját őrületedből.

Mondjuk nehéz megélni, hogy elbúcsúzol reggel a családodtól, a párodtól, magad maradsz, és el kell kezdened leásni a lelkedbe az életed egy olyan pontjáig, amely esetleg őket nem érinti, vagy nem szeretnéd, hogy érintse. Ezt beviszed az öltözőbe, beviszed a sminkszobába és aztán beviszed a kamera elé.

Aztán vége a forgatási napnak, mindenki összepakol, elmegy, és neked ott bugyog tovább a szívedben a múltadnak egy olyan darabja, amit minden egészséges ember szeretne elengedni, szeretne kigyógyulni belőle, de te tudod, hogy neked az a hivatásod, hogy ezt hordozd.

Erre különböző technikák és tapasztalati szintek vannak, hogy az ember ezt hogy ne vigye haza.

Vagy ha szerencséje van, mint nekem, akkor egy olyan párhoz viszi haza, aki ezt teljes mértékben megérti, és olyan békét sugároz magából, ami megnyugtat. De ha hónapokon keresztül tart egy forgatás, akkor az ember tényleg komoly idegállapotba tud kerülni. Ami fontos a film létrejötte kapcsán, de vigyázni is kell, hogy az ember ne úgy adja ki magából, hogy alkoholista lesz, vagy nem jól bánik a környezetével, mert ezek reális veszélyek.

– Mégis csak szét kell valahogy választani a filmbeli és filmen kívüli ént, hiszen a filmben olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket nyilván nem lehet folytatni a magánéletedben. A filmen kívül nem Nagy Katica a párod, és nincs konfliktusod Gálffi Lászlóval.

– De a filmben nem Nagy Katicával és Gálffi Lászlóval játszol. Hanem azokkal, akiket ők megszemélyesítenek a te életedben. Tehát én, ha a Katicára néztem, akkor a saját szerelmemet láttam. Vagy amikor elárul engem a filmben, akkor azt láttam, aki engem elárult, pedig nagyon szerettem. Természetesen fontos, hogy mit látsz a partner szemében, és kíváncsi vagy, hogy a partner mit ad. Az ő életéből mi tud behozni.

Például nagyon izgalmas volt, ahogy Gálffi tanár úr szerette volna megjeleníteni az általa játszott Klein professzor múltját, mert úgy érezte, akkor tud igazán Klein professzorrá válni, ha ez érződik a filmben.

Ezért vannak olyan jelenetek is a filmben, amik az ő teljessége miatt voltak ott.

– Igazán széles spektrumot felölel a munkásságod. Talán nem mindenki tudja rólad, hogy te állsz az olvasást népszerűsítő POKET projekt mögött. Hogy áll ez a küldetés?

– Országszerte van 30 zsebkönyvautomatánk, amiből előállítási költségen árusítunk könyveket. Egy jó minőségű könyvsorozat, amivel elsősorban az okostelefonfüggőségre, és az okostelefonok kiválthatóságára próbáljuk felhívni a figyelmet.

Öt és fél éve működik, most jelent meg a 70. címünk, Lackfi János Keresgélők imakönyve című kortárs imasorozata. Jövő évben is folytatjuk, amíg bírjuk, és amíg van követőtáborunk. Nagyon szeretnénk eljutni határon túli magyarokhoz is, de sok bürokratikus akadályba ütközünk külföldön.

– Milyen új szerepekre, bemutatókra, projektekre készülsz?

– Cseh Tamás életéről készítettünk egy előadást Füst a szemében címen, január 5-én lesz belőle egy nagyszabású előadás a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol Bereményi Gézával fogunk fellépni.

Emellett van egy QJÚB nevű kis társulásom, ahol szakrális színházi és zenei gyökereket kutatunk.

Szponzorált tartalom (x) - szmo.hu
2023. november 29.

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Hankó József és zenekara: cimbalom - Virág Béla, brácsa - Oláh Krisztián, prímás - Hankó József, nagybőgő - Ökrös József

Fotó és szöveg: Vass Adrienn