Meghalt Richard Chamberlain

Nem gondolnám, hogy túlzás kijelenteni, Beton.Hofi az elmúlt 5 év leginkább meghatározó karaktere a popkultúrában. Egy olyan előadóról beszélünk, aki képes egyesíteni a vidéket a belpesti wannabe értelmiséggel, a popzenét az undergrounddal, és aki a magyar irodalomra sokszor négy sorban is képes köröket verni. Talán a legkisebb királyfiként is tekinthetjük, aki valóban „későn” futott be egy átlagos előadót tekintve. Míg egy Pogány Induló esetében 16-17 éves kortól indul a karrier, Beton.Hofi 29 környékén hozza ki az első dalokat és vesz valódi repülőrajtot.

Este 20 óra múlt pár perccel. Fűzy Gábor, bárzongorista éppen megtalálta a hangot a közönség és önmaga között, majd ugyanilyen lendülettel távozott is a színpadról. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha nem egy koncerten lettünk volna, hanem egy hangulatnak az alap-irányadó aktualizált intrikáján, amit követni kötelező, kimaradni meg majdhogynem senki nem marad ki, akinek internethozzáférese van.

Be vagyok zárva Magyarországra - jön a tételmondat az első számban - és valóban, szinte mindenki, akinek „menő” lett megszólalni politikai ügyekben, ki is veszi a részét. Egyébként magán a koncerten nem volt semmilyen politikai kitekintés, ettől függetlenül több dal között felcsendült a „mocskos Fidesz” a végtelenül hálás közönségtől.

Most jutunk el a legnagyobb „DE” szócskáig, ugyanis

A helyzet az, hogy Beton.Hofit amennyire nagy géniusznak tartják szövegalkotásban, ugyanennyire rossz élő rapperként. Egy ideig még az sem frusztrált, hogy egyébként mindent tompán hallottunk. A dob (Pándi Balázsnak viszont óriási tisztelet, aki tűpontosan végigpüfölt 80 percet) nagyjából a harmadik dalnál érkezett meg. Azok a számok pedig tényleg nem ütöttek, amiknek igazán kellettek volna. Ez a közönséget egyáltalán nem frusztrálta persze, rég láttam a hátsó sorokban is ennyire aktív, már-már őrült arcokat, akik a dress code-ot is szigorúan követték. Vendégekből sem volt hiány, Pogány Indulótól Fekete Giorgion át jelen volt mindenki, aki számít. A legnagyobb meglepetést viszont az okozta számomra, hogy VZS mennyivel erősebb élő előadó a színpadon bárkinél, főleg a főhősnél, ünnepeltnél, Ádinál.

Ez egyébként előadói népbetegség is a 2015 utáni években, amikor túl gyorsan üt be a siker, és nincs valódi idő végigmászni azt, amivel valódi előadói gyakorlatra lehet szert tenni. Sajnos ebben félig a „covid utáni közönségnek” is szerepe van, akikben viszont nem fogalmazódik meg az igény mondjuk egy rap produkció esetében valódi, jól, élőben előadott rappelésre. Noha Beton.Hofi freestyle képességei is kiemelkedőek itthon, de ez röpke 10 ezer ember előtt nem kamatozik.

Mellettem valaki kimondta, hogy Beton.Hofit el kell helyezni a Bëlga és a Radiohead közti skálán, ahol pontosan tudjuk, hogy az élő produktum teljesen másodlagos. A lényeg a hála, a közös dolgok tudata, az „ugyanabban levés”, na meg mindaz az érzet, ami igazából minden előadó álma, hogy

Már az Afteren csípem el az „én imádom, szeretem őt, csak élőben lenne egy picit jobb” mondatot, amit körül is írhatnék ötezer nagy körmondatban, de a lényeg pontosan ez marad. Egy óriási szövegíró, óriási rapper, még ennél is ijesztőbb közönséggel, amelyik csak azért nem robban, mert nincs meg az a valódi tűz a live-actben, ami egyébként mindenkin érződött a Budapest Parkban.

Dupla koncert miatt ma teltházzal történik meg ugyanez, tervek szerint kicsit más is lesz. Végül, egyedül az biztos, hogy Beton.Hofi bár maga által megénekelten Magyarországra van bezárva, felszabadító élmény lehet ennyire vele együtt lélegző tömegeket mozgatni, még akkor is, ha a hiányt maga a közönség fogalmazza meg.

Azahriah október 17-én tér vissza a színpadra, miután 2024-ben határozatlan idejű pihenőt jelentett be. Ahogy a hónap elején kiderült, a szünet egy évig tart, a koncert helyszíne pedig az MVM Dome lesz.

Nem sokkal szerda este 9 óra előtt jelentették be, hogy a koncert teltházas lett. „Elképesztőek vagytok, köszönjük!” – írta Azahriah menedzsmentje az Instagramon.

A bejegyzésben azt is közölték, hogy a pénteki fellépés után Azahriah másnap, október 18-án is színpadra áll az MVM Dome-ban. A szombati koncertre június 13-án, délután 1 órától lehet jegyet váltani.

Ha létezik zenekar, amely egyszerre képes megmozgatni a hardcore fanatikusokat, a poppunk nosztalgiázókat és a modern metál rajongóit, az nem más, mint a floridai A Day To Remember. Most pedig rengeteg idő, illetve egy korábban le is mondott koncert után Budapest is az állomások között szerepel

A Day To Remember nemcsak egy zenekar – egy jelenség. 2003 óta gyúrják össze azt a kifejezetten erős stíluskoktélt, ami egészen nagy közegeket mozgat: pop-punk dallamok, metalcore breakdownok, hardcore energia és rádióbarát refrének – mindez egy csomagban. Tegnap egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy „ha valakik úgy tudnak lakossági rock lenni, hogy közben az önazonosság is megmarad, azok talán ők.

A banda áttörése a 2009-es Homesick albummal jött, rajta olyan örökzöldekkel, mint a The Downfall of Us All vagy a If It Means a Lot to You. Azóta olyan slágerek következtek, mint a All I Want, Have Faith in Me, vagy a Resentment – utóbbi már az újabb, súlyosabb hangzásvilág jegyében született. Ergó ki lehet mondani, hogy azért nem ma kezdték, és a szó, amit keresünk, a stadionpunk.

Túl sokáig figyeltünk másokra

A zenekar legnagyobb hátránya, hogy sokkal tovább figyeltünk azokra a zenekarokra punk és metál terén, amely miatt létezik egy 10 éves gap, hiszen 2010 és 2020 között már talán nem ciki arról beszélni, hogy a Korn, a Limp Bizkit, a Sum 41, és a Blink 182 is már megírta azokat a dalokat, amiket nem lehet és vagy nem is kell újrázni. Viszont – főleg az európai viszonylatban – ez nem adott sokkal több teret a kinövő generációknak. Elég azt realizálni, hogy a Bring Me The Horizon, az Architects valamilyen szinten összecsúszik a Sleep Token befutási idejével, noha ez közönség/érdeklődési szinten korábban is indokolt lett volna.

Megírták titokban a legnagyobb slágereket

Közben Jeremy McKinnon és bandája olyan óriás-slágereket hagytak maguk után, amiket pont ezzel az igazi ős-hülyegyerek kisugárzással vegyítenek, hogy ne tudjuk már megkerülni őket semmilyen szinten. Az önazonosság pedig a szögegyenes kommunikációban rejlik, sosem voltak másban, sosincs nagyobb cél, mint szétzúzni bármelyik színpadot, bárhol. Manapság kevés olyan, allűr nélküli banda van, akiket ha beraknánk egy teljesen szkeptikus falunapra, akkor abból is megpróbálnák kihozni a maximumot, talán az ADTR-ről minden túlzás nélkül lehet így beszélni.

Középső ujj a fogyasztói iparra is

A Day To Remember új albuma, a Big Ole Album Vol. 1 nem csak egy hagyományos lemez, hanem igazi meglepetés: február 18-án jelent meg először csak fizikai formában – CD-n és bakeliten – villámgyorsan felrázva ezzel a zeneipart. Magát a lemezt viszont sehol nem lehetett elérni online még egy bő hónapig, így abszolút az exkluzivitás élménye lett a fő cél. A banda mögött ez a nyolcadik stúdióalbumuk, és a megjelenés formátuma is egy újfajta stratégiát tükröz: a „physical-first” modell gondolkodásuk új irányát mutatja. Miracle (2022), majd Feedback (2024) és a lemezbemutató napján érkezett két vadonatúj dal, a Make It Make Sense és a LeBron – előbbi kemény breakdown-nal, utóbbi stadion refrénnel és pop-punk energiával jelentkezik. A zenei partnerek sora is illusztris: Jeremy McKinnon mellett olyan Grammy-jelölt producerek is munkálkodtak a lemezen, mint Drew Fulk (WZRD BLD), Zakk Cervini (Blink‑182, Bring Me The Horizon, Architects), Will Putney és Cody Quistad is a nevét adta ehhez.

Minden mindegy, amíg élvezzük

Mert mekkora poén, hogy ekkora zenekarként abszolúte pofátlanul írsz egy Nine-Inch-Nails verzét, ráraksz egy igazi Gojira refrént, majd elnevezed sajátnak, meg Silence-nek. És valójában kit érdekel a brandépítés, ha a lemezborítóra az összes embert felrakhatod, aki segített összehozni a lemezt? Az ilyen különutas dolgok miatt jön létre a stadionpunk, ahol minden riffbe kényelmeseket lehet bólogatni, miközben minden átkötő szövegen azt érzed, hogy a haverod áll a színpadon.

Máshol tízezrek, Budapesten házibuli

Már amennyire a Barba Negrát „kicsi” helyszínnek lehet tekinteni. Az kétségtelen, hogy a nyári európai legnek az egyik leginkább intim bulija nálunk lesz, méghozzá pont egy hétfőn, az amúgy öt külön cikket megérő Polaris társaságában. Előttünk szépen megjárták a Rock Am Ring, Rock im Park duó mellett az óriási metálfesztiválokat, de ismerve őket, nem gondolnám, hogy kevesebb energiával látjuk őket rengeteg idő után kis hazánkban.

Mindenki haverjai várják tehát Június 16-án mindenki haverjait a Barba Negrában.

„Mi lesz itt, meccs?" - kérdezte a hatalmas forgalmat látva az eladótól egy vevő a Puskáshoz közeli dohányboltban. „Nem, valami szenvedős zenekar koncertje" - jött a válasz a pult mögül. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna a dohánybolt eladója. Az Imagine Dragons budapesti koncertje minden volt, csak szenvedés nem.

Már az első számot, a LOOM című lemezen megjelent Fire in These Hillst is óriási lendülettel és papírcetli-esővel kezdte a négyfős Las Vegas-i banda, utána jött az egyik legnagyobb slágerük, a Thunder. Ezzel berobbantották a hangulatot. A frontembernek, Dan Reynoldsnak szinte végig sikerült ezen a magas hőfokon tartania a közönséget, talán csak másfél óra után lett egy kicsit visszafogottabb az előadás, hogy aztán a végén óriásit üssön a Believer, amit szűnni nem akaró tapssal jutalmaztak a rajongók. Bár az új albumról nem fért fel túl sok szerzemény, cserébe

a Natural, a Bad Liar, a Whatever it Take, a Sharks, az Enemy vagy épp a Radioactive. 2-3 számot kivéve szinte mindegyik ismerős lehetett a rádiók lejátszási listáiból azoknak is, akik esetleg nem masszív Imagine Dragons rajongók. És a hatás nem is maradt el, az ülő szektorokban is hamar felpattant a közönség egy része, sokan a lépcsőkön táncoltak, és a biztonsági embereknek komoly feladatot jelentett, hogy a legalább kijáratokhoz vezető folyosókról beljebb küldjék az embereket.

Óriási üdvrialgás jutalmazta azt a pillanatot, amikor Reynolds ledobta az ingét, és ezzel láthatóvá vált kidolgozott felsőteste. De Imagine Dragons koncertre aligha csak ezért jön a közönség, sokkal inkább a fülbemászó dallamokért, és azért a hihetetlen energiáért, ami folyamatosan áradt a színpad felől, még a lassúbb számok alatt is.

Gyakorlatilag CD-minőségben adta elő a számokat, úgy, hogy közben menetelt, szaladgált, ugrált, vagy épp a közönséggel pacsizott. A Radioactive emlékezetes dobpárbajt vívott a dobossal, a Demons című számot pedig zongorajátékkal indította.

De bravúros volt a többi zenész is, a billentyűket és a basszusgitárt bűvölő Ben McKeet, és a szólógitáros Wayne Sermon. Egy-egy hosszabb szólóban mindegyikük külön is megmutathatta, mit tud, akárcsak a dobok mögött Andrew Tolmen, aki alapító tag volt valamikor, világturné alatt pedig a bandából 2023-ban kilépő Daniel Platzmant helyettesíti. Teljesen összeszokott csapatnak tűntek, akik mindössze négyen is képesek valódi fesztiválhimnuszokat előadni, de ugyanilyen autentikusak, amikor a színpad elülső részén klubkoncerteket idéző intimitással mutatják be a Next to Me és az I Bet My Life című szerzeményeiket.

Raynolds hangja tökéletesen alkalmas arra, hogy az egyik pillanatban mindent átható erővel szóljon, a másikban visszafogottan, és nagyon tisztán énekelve teremtsen felejthetetlen hangulatot. Az énekes a számok között nem sokat beszélt, de amikor mégis, magával ragadó őszinteséggel vallott a depressziójáról, és arról, mennyire fontos, hogy merjünk segítséget kérni, ne tartsunk semmit magunkba, mert együtt sokkal erősebbek vagyunk.

Raynolds pedig külön is elmondta, mennyire szereti a magyar fővárost, sőt, előadta George Ezra Budapest című dalát is, amit szintén hálásan fogadott a közönség.

A koncert látványvilágára sem lehetett panasz. A Puskás parkolóját megtöltő 24 kamionból már sejthettük, hogy mi vár majd ránk odabent, de az öt hatalmas ledfal, a folyamatos konfettieső, a több helyről indított tűzijáték, a lézerfények, az időnként magasba csapó lángok és a ledfalak tetejéről aláhulló görögtűz tényleg pazar látványt nyújtott.

Kifelé menet csak elégedett véleményeket hallottam, nemcsak a magyaroktól, hanem azoktól is, akik például Ljubljanából jöttek el buszokkal Budapestre, hogy láthassák a kedvencüket. Nem lehet kétséges, hogy vasárnap este mindezt megismétli a zenekar, felejthetetlen élményt szerezve azoknak, akiknek sikerült bejutniuk.

A koncertről készült fotókat itt lehet megnézni: