Meghalt Gabriel García Márquez
A Nobel-díjas kolumbiai író már betegeskedett egy ideje: súlyos tüdőgyulladással kezelték. Ugyan több mint egy héttel ezelőtt hazaengedték a kórházból, de így is csak gépekkel tudták lélegeztetni. A 40 éve Mexikóvárosban élő Márquezt 1999-ben nyirokcsomórákkal kezelték. Egyes mexikói laphírek szerint ez a betegsége újult ki, és terjedt át a szervezete más részeire is - írja a Hvg.hu. Ám a kolumbiai elnök ezt cáfolta, és azt állította, hogy az írónak tüdőgyulladása van.
Juan Manuel Santos kolumbiai államfő egyébként nem sokkal a haláleset bejelentése után kifejezte együttérzését és részvétét. "Ezer év magány és gyász minden idők legnagyobb kolumbiai személyiségére" emlékezve - írta hivatalos Twitter-oldalán. Kolumbiában háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el a csütörtökön elhunyt Gabriel García Márquez Nobel-díjas író emlékére. Az intézkedést Juan Manuel Santos államfő jelentette be a televízióban, és utasítást adott, hogy eresszék félárbocra a nemzeti lobogót minden közintézményben. "Gabriel García Márquez tiszteletére elrendeltem, hogy tartsunk gyászt három napig. Egész Kolumbia sokkal tartozik neki. Hangot adott a hallgatásunknak és nagyszüleink legendáinak" - mondta az elnök, hozzátéve, hogy García Márquez "támogatta az igazság ügyét" és "az ország békéjén dolgozott".
"Ezer év magány és gyász minden idők legnagyobb kolumbiai személyiségére" emlékezve - írta az elnök hivatalos Twitter-oldalán.
Hatalmas veszteség a mágikus realizmus mesterének halála, aki olyan, máig és itthon is népszerű művekkel ajándékozta meg az olvasókat, mint a Száz év magány, vagy a Szerelem kolera idején.
Amikor apjánál a távírászatról érdeklődött, az rájött, hogy fia az ő történetét írja
Egy este elment Don Sancho fogadójába, egy előkelő étterembe, ami még a gyarmati időkből maradt fenn, és a legfélreesőbb sarkot választotta ki magának, mint mindig, amikor egyedül ült be, hogy csipegessen valamit vacsorára. És hirtelen az étterem hátsó falán lévő nagy tükörben megpillantott a Fermina Dazát: ott ült az egyik asztalnál a férjével és két másik házaspárral, a teremnek egy olyan pontján, ahonnan teljes pompájában odalátszott a tükörbe. Gyanútlanul ült és csevegett, jókedvének és nevetésének tűzijáték-pukkantásaival, és a hatalmas kristálycsillárok fényében még tündöklőbben szép volt: Aliz Tükörországban.
Florentino Ariza lélegzet-visszafojtva nézte, és végre a kedvére kigyönyörködhette benne magát: látta, ahogy eszik, látta, ahogy épp csak belekóstol a borába, látta, ahogy eltréfálkozik a dinasztia IV. don Sanchójával, együtt élte át vele életének egy pillanatát magányos asztalától, és több mint egy órán át sétálgatott észrevétlenül magánéletének áthatolhatatlan falain belül. Aztán még négy csésze kávét ivott meg, hogy húzza az időt, míg végül látta, amint Fermina Daza, társaságával együtt, kimegy az étteremből. Olyan közel mentek el mellette, hogy hátrahagyott illatfoszlányaikból ki tudta venni Fermina Daza illatát.
Attól az estétől fogva majdnem egy évig ostromolta a fogadó tulajdonosát azzal, hogy bármit megad neki, amit csak kíván, legyen az készpénz vagy bármi szívesség, teljesíti élete legnagyobb vágyát, csak adja el neki a tükröt. Nem ment könnyen, mert az öreg don Sancho hitt a legendában, amely szerint a bécsi műhelyből származó gyönyörű, faragott keretnek volt ikerdarabja is Marie Antoinette tulajdonában, de az nyomtalanul eltűnt: két pótolhatatlan műremek. Amikor don Sancho végre beadta a derekát, Florentino Ariza a háza szalonjában akasztotta fel a tükröt, de nem a keret díszes faragásai, hanem a köztük lévő üvegfelület miatt, amin két órán át rajta volt a szeretett lény képe.
Fermina Daza majdnem minden alkalommal, amikor találkoztak, a férjével sétált karonfogva, megbonthatatlan egységben; a saját külön terükben mozogtak, a sziámi ikrek elképesztő összehangoltságával, mely csak akkor tört meg, amikor köszöntek neki. Ilyenkor Juvenal Urbino doktor melegen megszorította a kezét, és olykor odáig is elment, hogy vállon veregesse. Fermina Daza viszont továbbra is a formaságok személytelen régióiba kényszerítette őt, és soha nem volt olyan megnyilvánulása, a legapróbb gesztus sem, amiből ő arra következtethetett volna, hogy még emlékszik rá a régi időkből. Két külön világban éltek, de miközben ő mindent megtett, hogy csökkentse a távolságot, Fermina Daza soha nem tett egy lépést sem feléje, hanem mindig csak az ellenkező irányba. Hosszú időbe telt, amíg Florentino Ariza agyában felmerült a merész gondolat, hogy ez a közöny csak amolyan vért, amit Fermina Daza a félelem ellen öltött magára. Ez a gondolat az első, helybeli gyárban készült folyami hajó keresztelőjén ötlött fel benne; ez volt egyúttal az első hivatalos ünnepség, amelyen Florantino Ariza XII. Leó bácsi képviseletében jelent meg, a KFHT alelnökeként. Ettől még ünnepélyesebbnek számított az esemény, és mindenki ott volt, aki csak számított a városban.
Floretino Ariza a gőzhajó még festék- és kátrányszagú nagyszalonjában szórakoztatta a vendégeit, amikor kint a parton taps hangzott fel, és a rezesbanda rázendített egy győzelmi indulóra. Minden erjét össze kellett szednie, hogy elfojthassa a régi, jól ismert, vele magával majdnem egyidős felindulást, amikor meglátta álmai asszonyát, amint a férjébe karolva jön a parton a hajó felé, érett szépségének pompájában, úgy vonulva a parádés egyenruhába öltözött díszőrség kettős sorfala közt, az ablakokból feléje dobált szerpentinek és valódi virágszirmok zuhatagában, mint egy rég letűnt időkből idetévedt királyné. Mindketten integettek az ünneplő sokaságnak, de Fermina Daza olyan káprázatos jelenség volt, hogy csak őt lehetett észrevenni az emberek közt: tetőtől talpig óaranyban, magas sarkú cipőjétől a válláról lógó rókafarkakig és harangkalapjáig.
Fordította: Székács Vera
Forrás: Magvető Kiadó, 1990
Az ötvenes években kezdett el publikálni. Több munkáját egyaránt nevezték fikciósnak és nemfikciósnak is, különösen az 1981-ben megjelent Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely egy vérbosszú újságokban is megjelent történetét meséli el, és a Szerelem a kolera idejént, ami szülei szerelméről szól. Ezeken kívül több műve is a „García Márquez-világegyetemben” játszódik, több könyvben is felbukkanó szereplőkkel, eseményekkel és településekkel.
Meghatározóak gyermekkori élményei; ez több regényében visszatérő motívum. Humora Dickenséhez hasonlítható. Fantasztikuma, képzelőereje és iróniája beleillik a sajátos latin-amerikai légkörbe, a maga teremtette Macondo „mikrotársadalmába”, ahol több regénye is játszódik. A fantázia szárnyalása a hódító lovagok eldorádója óta nem ismeretlen ezen a kontinensen. Érdekes García Márquez humanizmusa: még a kevésbé pozitív, sőt kifejezetten negatív alakoktól sem tudja megtagadni a rokonszenvet és az együttérzést.
Leghíresebb regénye, a Száz év magány 1967-ben jelent meg (magyarul 1971-ben), és több mint tízmillió példányban kelt el. Egy elzárt dél-amerikai falu életét meséli el, ahol a furcsa események közhelyszámba mennek. A regény nem pusztán a mágikus realizmus megújítása miatt érdemel figyelmet, hanem mert különösen szép módon használja a spanyol nyelvet. A műelemzések gyakran figyelmen kívül hagyják azt is, hogy a könyv igazi epikus mű, ami egy bonyolult és nagy család sok évtizedes történetét mutatja be.
García Márquez 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat regényeiért és novelláiért.
2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel 2003-ban a Magvető Könyvkiadónál jelent meg.
García Márquez híres Fidel Castróhoz kötődő barátságáról, és arról, hogy – különösen az 1960-as, 1970-es években – többször biztosított együttérzésről néhány latin-amerikai lázadó csoportot. Ezenkívül erős kritikával illeti a kolumbiai kormányzatot, de nem támogatta nyilvánosan a hazájában működő gerillacsoportokat.
Forrás: Wikipédia
Forrás: Huffintgtonpost.com
Képek: az író hivatalos Facebook-oldala; Wikipédia
Nyugodjék békében!
