hirdetés

KULT

Meghalt 'El Risitas', azaz A Röhögő, aki mémmé vált egy korábbi videójával

Juan Joya 65 éves volt, jellegzetes röhögését számtalan felirattal élvezhettük.

Link másolása

hirdetés

Meghalt Juan Joya Borja, becenevén El Risitas, aki jellegzetes nevetésével mémmé vált az internetezők körében - írja az El País című spanyol lap internetes oldala.

A színész-humorista szerepelt a 2005-ös Torrente 3 – A védelmező című filmben, sokszor pedig beszélgetős műsorok vendége volt, ahol általában egyszerű munkáiról mesélt.

El Risitas egy 2007-ben készült videóval lett világhírű, ami később kezdett el terjedni a videómegosztó oldalakon. Ekkor Jesús Quintero beszélgetős műsorában egyszerűen csak arról beszélt, amikor konyhai kisegítőként dolgozott, és tengervízzel akarta elmosni a koszos serpenyőket, azokat azonban elvitte a dagály.

Mondandóját azonban egészen jellegzetes nevetése tette igazán viccessé, emiatt is vált később mémmé a videó.

Onnantól pedig nem volt megállás: hasonlóan a Hitler végnapjait bemutató A bukás című film legendás jelenetéhez, számos mondandót feliratoztak a videó alá, többek között magyarul is.

hirdetés

Itt például a Szájer-botrányról mesél:

De korábban kommentálta a magyar válogatott Hollandiától elszenvedett 8-1-es vereségét is:

A magyar internetes közösség Zombori Sándor labdarúgó, szakkommentátor után a Francesco Zombori nevet adta neki. A TrollFoci meghívására 2016-ban hazánkban is járt.

Az első információk szerit Joya szív- és érrendszeri betegsége vált ismét súlyosabbá. Tavaly szeptemberben emiatt kellett amputálni a lábát, és nagy valószínűséggel ez okozhatta halálát is.

El Risitas, A Röhögő a sevillai Virgen del Rocío Egyetemi Kórházban hunyt el, április elején töltötte be 65. életévét.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Érkezik a világ legdrágább sorozata, A Gyűrűk Ura adaptációja

Az Amazon Prime bejelentette mikor jön a kultfilm szériája.

Link másolása

hirdetés

Az eddigi legdrágább sorozatnak ígérkezik A Gyűrűk Ura televíziós adaptációja, amelynek csak az első évada 465 millió dollárból készül. Öt évadot terveznek, az összköltségvetés pedig akár az 1 milliárdot is elérheti a becslések szerint.

Az Amazon Prime közétette, hogy az első szezon forgatása már le is zárult és azt is, mikor debütál.

A rajongóknak türelmesen várniuk kell, hiszen csak 2022. szeptember 2-án láthatják az első részt.

Hetente egy-egy részt tesznek közzé, a fantasy több mint 240 régióban és országban lesz nézhető.

A rendezőpáros, Peter Jackson és J.D. Payne, a filmekhez hasonlóan Új-Zélandot választották a forgatások helyszínéül. Igyekezték a koronavírus időszakot áthidalni, ám mindenkit megviselt. Közel 800 főt kellett elbocsájtaniuk a stábból.

A Twitteren osztották meg az első képet, amin egy új titokzatos karakter és lenyűgöző helyszín látható.

hirdetés

A sorozat a Másodkorban játszódik, több ezer évvel A Gyűrű Szövetsége előtt. A J. R. R. Tolkien által írt, A szilmarilok című könyv először kap bármilyen feldolgozást. A Tolkien hagyatékot kezelő Tolkien Estate szakértői, kilátogattak A Gyűrűk Ura forgatására és a beszámolók szerint elégedettek, ami biztató jel.

Ahogy Bilbo mondta, úgy vélem, hogy készen állok arra, hogy újabb kalandra induljak. Az elmúlt sok-sok hónapban Középföldén éltünk és mozogtunk, hatalmas kalandokat éltünk át a forgatáson, életünk egyik legnagyobb élménye volt, amelyet alig várjuk, hogy a közönség is megtapasztalhasson

- nyilatkozta a szerzőpáros.

A Blikk írása alapján Szauron nem fog visszatérni rögtön az első szezonban. Jó hír, hogy az új szereplők mellett olyan ismert karakterek is megjelennek majd, mint Galadriel, akit Cate Blanchett helyett Morfydd Clark alakít. Több Trónok harca-sztár is látható lesz, ilyen a fiatal Ned Starkként látott Robert Aramayo és a Benjen Starkot játszó Joseph Mawle is. A színészgárdának tagja egyébként a magyar származású Ema Horvath is.

A készítők bíznak a sikerben, remélik a következő évadra kevesebbet kell majd várni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Olyan volt az idei Művészetek Völgye, mintha az egész járvány csak egy rémálom lett volna

10 napig végtelenül távolinak tűnt a karantén, a kijárási tilalom, a távolságtartás, és az elmúlt másfél év összes többi szabálya. Szubjektív élménybeszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 04.


Link másolása

hirdetés

Tömören összefoglalva a fenti két mondat fejezi ki legjobban, mi a benyomásom a 30. Művészetek Völgyéről, amelyet végül egy év csúszással idén sikerült megrendezni.

Ez a tíz nap mindig is erősen a kiszakadásról szólt, de míg eddig elsősorban a városi létet hagytam magam mögött, most kicsit azt a tavaly márciusban kezdődött őrületet is sikerült elfelejteni, amit azóta egyszerűen csak mindennapoknak neveztünk. Pedig minden volt, csak mindennapos nem.

Témát persze bőven szolgáltatott az elmúlt időszak, a Momentán Társulat előadásain és Lackfi János versimpróin is rendszeresen előkerültek a koronavírus okozta traumák, de ennek sokkal inkább felszabadító ereje volt. Ezen túlmenően pedig csak a kihelyezett kézfertőtlenítők emlékeztettek rá, hogy valami megváltozott.

Úgy tűnt, másoknak is nagy szükségük volt már erre, a látogatottság legalábbis ezt igazolta vissza: százezer ember volt kíváncsi a fesztivál negyven helyszínének kétezer programjára, ami még a járvány előtti évekhez képest is erős növekedés, pedig idén kizárólag védettségi igazolvánnyal lehetett karszalaghoz jutni.

Ez persze azzal is járt, hogy sokszor alakultak ki tömegjelenetek, nemcsak a Csigabuszon – ezt már megszokhattuk, talán a maga varázsa is megvan –, hanem a programhelyszíneken is.

Legalább négy előadónál mérték fel rosszul, mennyien lesznek rájuk kíváncsiak: a Ricsárdgír és a Carson Coma a Hangfoglaló Udvarban, az Aurevoir a Fonó Udvarban, az Ivan & The Parazol pedig a Kőbánya Udvarban csinált masszív teltházat, óvatos becsléssel is több mint százan ragadtak kint.

hirdetés
Egy megoldást látok a hasonló helyzetek elkerülésére, már ha azt nem tekintjük opciónak, hogy kevesebb zenekart hívnak meg ebből a súlycsoportból: muszáj lenne napi kettőről három sávosra bővíteni a Panoráma Színpad programját, hiszen a fenti együttesek sehol máshol nem férnek már el a jelenlegi helyszínek közül, és a rajongótáboruk feltehetőleg csak még tovább fog nőni.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy több esetben megadták a szervezők a lehetőséget az előrelépésre: idén először nagyszínpados volt az Esti Kornél és a Csaknekedkislány is, akik legutóbb még szintén a Hangfoglaló Udvarban léptek fel. Ezt a trendet kellene folytatni, bőven kitermelődött annyi új generációs közönségkedvenc az elmúlt években, ami indokol egy harmadik sávot.

Az én helyzetem kissé speciális, mivel annyit járok fesztiválokra, hogy sok koncertbe már inkább csak belehallgatok a feeling kedvéért, ennyi is elég a teljes élményhez. Idén egyetlen előadót akartam mindenképp végignézni, mégpedig a Quimbyt, akik a februárban online bemutatott Plusz-Mínusz című műsorukat vitték színpadra.

Az este fő tanulsága az volt, hogy Kiss Tibit lehetetlen pótolni, de a zenekar és a meghívott vendégénekesek (Bodor Áron, Pásztor Anna és Papp Szabi) mindannyian a maximumot nyújtották, az adott helyzetből sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk. Bízzunk benne, hogy jövőre már újra a teljes felállású Quimbyt láthatjuk majd.

A legtöbb időt ezúttal is a Momentán Udvarban töltöttem, az általuk kínált élmény az, amit jóformán sehol máshol nem kapok meg, így ilyenkor igyekszem a lehető leghosszabban megmerítkezni az impróuniverzumban.

Nehéz lenne bármit is kiemelni, rögtön az első napi RögvEsten erős kezdés volt, amikor a társulatból Várady Zsuzsinak sikerült egy olyan Péterfy Bori-dalt rögtönöznie "sajtos-tejfölös lángos" témában, ami szórakoztatóbb volt, mint bármelyik valódi Péterfy Bori-dal.

De említhetném a Főhős előadásokat Beck Zolival, Grecsó Krisztiánnal és Király Gáborral, a tíz napon át futó Éjjel-Nappal Momentán szappanoperát, vagy a Late Night Show-t is, ahol a játszók egyikét berúgatták és a végén a közönségnek kellett megszavaznia, ki lehetett az. Sok helyszínre igaz a Völgyben, hogy akkor se lenne hiányérzete az embernek, ha tíz napig ki sem mozdulna onnan, de erre a leginkább.

Ha már itt tartunk, a bőség zavara effektus persze idén is alapvető élmény volt: számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy minimum kétszer kellene végignyomnom a tíz napot ahhoz, hogy mindenre eljussak, ami érdekel.

Vigántpetendre például csak az utolsó előtti napon sikerült átjutnom, pedig az ottani Pajtában és a POKET Udvarban is végig jobbnál jobb programok voltak, hogy a Cirque du Tókert cirkuszi sátrát vagy az odaköltözött Hobo klubot ne is említsem.

Színházi előadáson se voltam idén, ami szintén fájó, de ekkora programbőségnél (és főleg ilyen nagy területen elhelyezkedő helyszíneknél) muszáj levetkőzni a görcsös ragaszkodást és elengedni dolgokat, hiszen mindent egyszerűen nem lehet. A lényeg alapvetően úgyis a pillanat megélése.

Arra is volt példa, hogy egy eredetileg be nem tervezett meglepetésprogram okozott maradandó élményt, ami még a műsorfüzetben sem volt benne, gyakorlatilag szájhagyomány útján terjedt. A Blue sPot zenekar a Kapolcs szélén található Kenderkertben (egykori Gólya Udvar) tartott jam sessionöket kora délutánonként, mindennap más, előre be nem jelentett sztárvendéggel.

Köztük volt például Csorba Lóci, Harcsa Veronika, Ferenczi György és Hobo, azon a napon pedig, amit én láttam, Vitáris Iván mellett a Völgy-alapító Márta István szállt be billentyűn Bárth Jánosék mellé. Aki kihagyta, sajnálhatja, de vígaszul szolgálhat, hogy az összeset vissza lehet nézni jó minőségben a YouTube-on.

A 2015-ös fesztivál óta először volt hivatalos helyszín a taliándörögdi Klastrom, ami szubjektív véleményem szerint – és tudom, hogy nem vagyok vele egyedül – az egyik legjobb hely a világon. Olyan különleges hangulata van, főleg éjszaka, a csillagfényes ég alatt, amit sehol máshol nem tapasztaltam.

Ezúttal színpad nem volt ott, ehelyett archív koncertfelvételeket vetítettek a falaira a Völgy elmúlt 30 évéből, előtte és utána pedig egy direkt erre az alkalomra készített fényfestést láthattak, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy kizarándokoljanak odáig.

Ha negatívumot kellene említeni, első helyen biztosan a taliándörögdi Kolics Borudvar hiányát mondanám, ez volt a legfájóbb. Közel 20 év után először (vagy ha a tavalyi évet is beleszámoljuk, másodjára) maradt zárva az árnyas kerthelyiség, ami az éjszakai bulik és örömzenélések állandó epicentrumaként funkcionált. Szerencsére csak ideiglenesen: ha minden jól megy, jövőre már újra várni fogja a szomjas látogatókat a fesztivál legjobb ár-érték arányú fröccsével.

Azért így is voltak bőven spontán pillanatok a koncertek után, csak most főleg a szomszédos Lőke Kúriába, a Kocsor Házba, vagy a kapolcsi Királykő kocsma teraszára koncentrálódtak. A legemlékezetesebb az volt, amikor Varga Livius épp egy Quimby-szám közepén jelent meg váratlanul, majd ha már így alakult, hozott egy cajónt és maga is beszállt néhány dalba. Valószínűleg nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy ilyen is csak a Völgyben fordulhat elő.

Muszáj szót ejteni az árakról is, amelyek sajnos rettentően elszálltak. Hajós András mondta viccesen az egyik legutóbbi Dalfutár részben, hogy Kapolcson a kenyérlángos és a langalló között annyi a különbség, hogy az előbbi 500, az utóbbi 1500 forintba kerül. Ezzel szemben a valóság az, hogy bárhogy is hívják, most már inkább az 1500-hoz van közelebb minden, mint az 500-hoz. 1000 forint alatt nagyjából csak a kocsmai melegszendvicset és velős pirítóst lehetett megúszni, egyes lepények ára pedig a 2000 forintot is meghaladta. Tegyük hozzá, hogy finom volt, de ez akkor is komoly érvágás.

Az italárak is emelkedtek, de itt legalább továbbra is megmaradt az a kiskapu, hogy nem ellenőrzik a táskákat a bejáratnál, így van alternatívája a decinként 400 forintos boroknak és 700 forintos korsó söröknek. Reméljük, hogy ezen a jövőben sem fognak változtatni, mert már most számottevően drágább lett a fogyasztás még néhány évvel ezelőtthöz képest is, tíz nappal felszorozva különösen.

Az időjárás viszont idén ritka szerencsésen alakult: egy teljes hétig egyetlen csepp eső sem esett néhány hajnali felhőszakadást leszámítva, és az utolsó két nap sem volt sokkal vészesebb. Szombaton egy legfeljebb fél órás zápor volt, vasárnap délután ugyan masszívabban is leszakadt az ég, de talán hiányzott is volna, ha egyszer sincs meg a vihar elől menekülés élménye a Völgy alatt.

Az éppen zajló Zenés versimprót még családiasabbá is tette ez a közjáték: a technika és a közönség bőrig ázását elkerülendő Lackfi János azt indítványozta, hogy vonuljunk be testületileg a színpad melletti pajtába.

Itt a sok jó ember kis helyen is elfér elv érvényesült, Váray László hangosítás nélkül zenélt és Kiss Judit Ágnes is így olvasta fel szövegeit. Ez volt számomra az utolsó program a fesztiválon hazaindulás előtt, és így sokkal emlékezetesebb is marad.

Nem tudni, mi jön ezután, lesz-e negyedik hullám és újabb lezárások, de akárhogy is alakul, ezt a nyarat már senki nem veheti el. És persze reméljük, hogy jövőre ugyanitt – ez általában csak egyszerű szófordulat szokott lenni, most viszont valahogy nagyobb a súlya.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

A vámpír, a terrorista és a pitbull felszáll a repülőre – Vérvörös égbolt kritika

A Netflix új vámpíros-terroristás horrorja ígéretesen indul, aztán pont olyan lesz, mint egy hosszú és béna vicc.

Link másolása

hirdetés

Bár a film az elején még jócskán titkolja, már a trailer és a promóképek is lelövik, hogy a Vérvörös égbolt egy vámpírfilm-hibrid. A Netflix német-amerikai koprodukcióját Peter Thorwarth német rendező írta és rendezte, amely nem tagadja, hogy B-filmként akar domborítani, és rengeteg vérrel, marcangolással akcióval, valamint meglepően ígéretes alaptörténettel igyekszik is ezt bizonyítani.

Elég nagy pechje van mindenkinek, aki a Transatlantic 473-as, New Yorkba tartó járatára vett jegyet, arra ugyanis többféle, az utazás nyugalmát megzavaró élőlénytípus is jegyet váltott, amelyek már külön-külön is jókora káoszt tudnának okozni, együttesen meg aztán pláne. Ott vannak ugyanis a terroristák, akik bombát is hoztak, a kalifátusról és az iszlámról is beszélnek, ráadásul pszichopaták is vannak a soraik közt, ám, hogy kik ők, és mik a pontos motivációik, az sosem derül ki. Utazik még rajtuk kívül egy elég rossz bőrben levő édesanya is, akiről a perpatvar közepén derül ki, hogy nem beteg, csak vámpír, és ajánlatos előle elzárni a kutyákat - a legelső vérengzését például ráfogja a poggyásztérben utazó szerencsétlen pitbullra. A repülőn azonban hamarosan így is berobban a vámpíros-terroristás haláltánc, és hiába veszítenek főhőseink több liter vért, inkább a néző szenvedi meg igazán mindezt.

A Vérvörös égbolt alaptörténete igazi ínyencségnek tűnik elsőre: nem mondhatni, hogy a repülőgép-eltérítős, terroristás műfajt túl gyakran ötvözték volna már a vámpírfilmekkel, szóval mindenképpen üdítő vállalkozás lehetett volna a kettőt tíz kilométer magasban összeereszteni. Szintén érdekes felvetés az anya esete, aki egy kisbabával a karján próbál kétségbeesetten szabadulni vámpírságától, miközben az anyai és a vadállati ösztön vív benne egyre veszélyesebb csatát.

A jó alapból viszont szinte semmit nem sikerült kihozni: az iszonyatosan kétbalkezes forgatókönyv a történeten és a karaktereken is jókora vérző sebeket hagyott.

Nincsenek megjegyezhető szereplők, így nagyjából senki sorsa nem kavarhat fel: a terroristák főnökét játszó Dominic Purcell – vélhetően ő az aktuális „sztár” a mezőnyből, mivel mégiscsak az ő nevét ismerik a legtöbben A szökés című sorozat miatt – teljesen érdektelen módon kerül ki a képből, ahogyan a többiek is. Ekkor elgondolkodik a néző, hogy akkor talán mégsem ő, hanem a pszichopata légikísérő lehet a fő antagonista, aki meg olyan szinten ripacskodja el szerepet, mint egy Britney Spearsbe öltött Joker a Toxic című videoklip forgatásáról. Kár, pedig az őt játszó Alexander Scheer a németek nagy tehetsége, és eljátszotta már David Bowie-t is, itt azonban nem kérnek tőle a ripacskodáson kívül nagyon mást.

Valahogy az édesanyával sem igazán megy az azonosulás, bár ő legalább megpróbálja: a vámpírelvonóra igyekvő nő történetét szájbarágós flashbackekben ismerhetjük meg, amelyek ráadásul még az akciójelenetek által diktált gyors tempót is visszavetik. Nadja a kétórás játékidő nagy részében borzasztóan szenved a vámpír- és az emberlét közti villámgyors átmenetektől, miközben hisztérikusan óvná fiát. A fiát, aki a film egy másik gyenge pontja: idegesítő gyerekszínészeket ekézni nyilvánvalóan nem túl szép dolog, azonban a kis Elias láttán azért az ember erősen elkezd drukkolni a rosszfiúknak.

hirdetés

Ez a sok gyatrán megírt karakter pedig derekasan bukdácsol a rettentő logikátlanságokkal tarkított filmben: simán repül a gép törött ablakkal is, ahogy rendőrök könnyűszerrel bilincselnek meg egy kéz nélküli embert, és még lehetne sorolni a sok fájóan buta pillanatot.

Pedig a Vérvörös égbolt lehetett volna egy meglepően tisztességes B-horror vagy egy jó kis trash is, ha fél órával rövidebb, és ha gatyába rázták volna a forgatókönyvet. Vámpírokkal viaskodó terroristákat egy repülőgépen ugyanis nem sokat látni, ám ez a film a tökéletes példája annak, amikor valaki egy kifejezetten jó ötlettel hasal egy jó nagyot.

A Vérvörös égbolt megtalálható a Netflix kínálatában július 23-tól.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés

„Arra kérlek titeket, mentsünk meg néhány életet” – 50 éve szólt a Koncert Bangladesért

A rockzene első humanitárius akcióján a műfaj több ikonja is példát mutatott.

Link másolása

hirdetés

Úgy kezdődött, hogy Pandit Ravi Shankar, a nagy indiai szitárművész és George Harrison, a Beatles gitárosa együtt nézték a tv-híradóban a Pakisztántól 1971 elején elszakadt Bangladest sújtó szörnyűségeket, a belháborút, amelyet még árvizek és ciklonok is sújtottak. Hatmillióan váltak földönfutóvá, pusztított az éhínség. Rögtön elhatározták, hogy a maguk eszközeivel próbálnak segíteni e példátlan humanitárius katasztrófa áldozatain. Így jött létre 50 éve, 1971. augusztus 1-én a New York-i Madison Square Gardenben a Koncert Bangladesért, a rockzenészek első humanitárius megmozdulása.

George-ot, aki Shankarnál tanult szitározni, sokat tett azért, hogy a nyugati fiatalok megszeressék mestere klasszikus indiai zenéjét és meghallgathassák őt Monterey-ben és Woodstockban, nagyon megérintette ez a tragédia, és hamar latba vetette kapcsolatait. A szelíd természetű, nyíltszívű baráti segítségre minden kész muzsikust sokan szerették a szakmában, ezért nem volt nehéz neki rábeszélnie Eric Claptont, Leon Russellt, Jim Keltnert, Billy Prestont, Klaus Voormant - akit George még a Beatles hamburgi éveiből ismert - hogy csatlakozzanak egy alkalmi szupergrouphoz.

VIDEÓ: Bangla Dhun

A névsornál azért álljunk meg egy pillanatra. Clapton és Harrison már korábban is szívesen játszottak együtt, a „Lassúkezű” a Cream utolsó lemezére feltette közös szerzeményüket, a Badge-et, és George ritmusgitárosként is közreműködött, Clapton pedig a Beatles White Albumának Harrison-szerzeményeiben pengetett. Barátságukat még az sem törte meg, hogy Eric elszerette George feleségét, Patti Boydot, hozzá írta Layla című klasszikusát. A már 29 évesen ezüsthajú oklahomai Leon Russell zongorista-gitáros a világ egyik legkeresettebb session-zenésze volt, akit Joe Cocker Mad Dogs and Englishmen című lemeze és annak turnéja tett világhírűvé. Ugyancsak sokakat szolgált Russell földije, a dobos Jim Keltner. Az orgonista Billy Preston a Beatles stúdiózenészeként lett ismert, később végigturnézta a Földet a Rolling Stones-szal is, pedig csodagyerekként indult és már 10 éves korában a nagy spirituálé-énekesnőt, Mahalia Jacksont kísérte. Klaus Voorman basszusgitárosként elsősorban Manfred Mann együttesében alkotott maradandót, de ő eredetileg fotósnak és képzőművésznek készült, és ő alkotta meg a Beatles Revolver című albumának kollázs-borítóját.

VIDEÓ: George Harrison, while my guitar gently weeps

Nem hiányozhatott a bandából Ringo Starr sem, az egyetlen a Beatles-tagok közül, aki kimaradt a szétválás körüli viszályokból, és jó viszonyban maradt mindegyikőjükkel. „Ikerdobolásuk” Jim Keltnerrel a koncert egyik nagyszerű látványeleme lett.

Valójában George szerette volna összetrombitálni a Fab Fourt, igazi szenzáció lett volna a közös visszatérés a színpadra 5 évvel az utolsó koncert után, de John Lennon az amerikai hatóságokkal való problémáira, Paul McCartney pedig saját turnéjára hivatkozva elutasította a meghívást.

Bár az emberbaráti tevékenység egyiküktől sem állt távol, a legendás szerzőpáros két tagja akkoriban nem volt egymással beszélőviszonyban, ezért inkább kifogásokat kerestek…

hirdetés
VIDEÓ: It Don't Come Easy

Így a nagy reunion, sajnos egyszer s mindenkorra elmaradt, George-nak azonban így is sikerült egy óriási dobása: 5 évvel korábbi motorbalesete után ezen a színpadon léptette fel először Amerikában Bob Dylant. A muzsikus később elmesélte, hogy sokkal könnyebb volt összeszedni a sztárzenészeket, mint meggyőzni a menedzsereiket és az érintett lemezcégeket, hogy mondjanak le a koncert, majd a várható lemez és film után járó részesedésükről.

A program összeállítása nem volt nehéz, mert Harrison All Things Must Pass című tripla albuma az 1970-es lemezpiac szenzációja volt, rajta olyan slágerekkel, mint a Wah-Wah, a slágerlistavezető My Sweet Lord, az Awaiting On You All vagy a Beware Of Darkness. Így a műsort ezekre, valamint az általa szerzett Beatles-dalokra építette. Nagy elégtétel volt ez George-nak, mert a Gombafejűeknél John és Paul ritkán engedte őt szerzőként érvényesülni, most bebizonyíthatta, hogy e téren sem marad el mögöttük.

VIDEÓ: Bob Dylan - A Hard Rain`s A-Gonna Fall

A Madison Square Gardenben tartott délutáni és esti koncert, amelyet összesen mintegy 40 ezren láttak a helyszínen minden elképzelést felülmúlt. Pandit Ravi Shankar kvartettje nyitotta meg a programot, majd jöttek George-ék, fúvósokkal és fekete vokalistákkal kiegészítve. Az akkor már Krishna-hívő Harrison hosszú hajával, szakállával úgy festett, mint egy hindu bölcs. Saját dalai mellett felcsendült három Beatles-örökzöld, a While My Guitar Gentle Weeps, Clapton finom szólójával, a Something és Here Comes The Sun - ez utóbbi két akusztikus gitárral. Ringo Starr elénekelte híres fahangján önálló slágerét, az It Don't Come Easy-t, amikor pedig a bemutatásokra került sor, a közönség ovációjára a banda a Yellow Submarine-ból húzott tust a dobosnak. Igazi gospeles szenvedéllyel énekelte Billy Preston a That's The Wayt, Russell fergetegesen dolgozta fel a Rolling Stones-féle Jumpin' Jack Flasht. Aztán jött Dylan, és korai korszakának leghíresebb dalait adta elő a publikum tombolása közepette a Blowin' In The Windtől a Mr. Tamburine Manig. Az azóta irodalmi Nobel-díjassá avatott minnesotai trubadúr utólag bevallotta, hogy valósággal rettegett, mielőtt a mikrofon elé szólították…

A finálé ismét George-é volt, a Bangla Desh című dallal, amely kislemezen két nappal a koncert előtt jelent meg.

„Eljött egy barátom hozzám,

szemében könnyek ültek.

Hazám odavész – mondta –

Hogyan segítsek?

Bár fel sem fogtam a bajt,

tudtam, cselekedni kell,

most arra kérlek titetek,

mentsünk meg néhány életet”

(GNL fordítása)

-énekelte George Harrison, és az utolsó taktusokat a közönség szűnni nem akaró ünneplése közepette játszotta együtt az összes fellépő.

VIDEÓ: George Harrison - Bangladesh

A kettős koncertből tripla, fotóalbummal gazdagított lemezdoboz lett már 1971 karácsonyára és 1972 tavaszán mutatták be a nagyszerű koncertfilmet, Saul Swimmer rendezésében. A Krishna-tudatúak öltözékére utaló narancsszínű dobozra nyomtatott fotó az üres tál előtt ülő éhező kisfiúval fogalommá vált. A résztvevők valamennyi bevételt, valamint gázsijukat a résztvevők átutalták a kelet-ázsiai országnak. Mindjárt a koncertek után kapott egy 250 ezer fontos csekket az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja, amelynek keretén belül George Harrison külön alapítványt hozott létre. Összesen 15 millió dollár gyűlt össze a Bangla Desh-projektben.

Ez a segítség ugyan csepp volt a tengerben, de mégis felébresztette a világ lelkiismeretét, és bebizonyította: a "hosszú hajú gitárnyekergetők" tudatában vannak népszerűségükből fakadó felelősségüknek is.

A Koncert Bangla Deshért elindított egy máig tartó folyamatot. Azóta több tucat hasonló híres rock-összejövetelt tartottak a világban, köztük az 1978-as Kambodzsa-koncertet (annak a rendezvénynek atyja egy másik Beatle, Paul McCartney volt), az 1985-ös Live Aidet, amely felett Bob Geldof, a Boomtown Rats és Midge Ure, a Ultravox frontembere bábáskodott, az 1988-as Amnesty International által szervezett Human Rights, Now-turnét. Geldof és Bono, a U2 humanitárius tevékenységéről is elhíresült énekese hívta életre az eddigi utolsó ilyen nagy nemzetközi megmozdulást, a 8 helyszínen tartott Live 8-et, amelyet 2005-re, a Live Aid 30. évfordulójára időzítettek. Sok zenész mozdult meg az AIDS-betegekért – ilyen volt például a Freddie Mercury emlékére rendezett 1992-es londoni koncert – a háborús övezetekben élő gyermekekért, természeti katasztrófák, például a 2004-es dél-ázsiai, többek között ismét Bangladest sújtó szökőár áldozataiért. De zenészek adtak hangot 1988-ban a Free Mandela-koncerten a dél-afrikai polgárjogi vezető szabadon bocsátását követelőknek is. A világot ugyan egyik sem váltotta meg - sőt a segélyezésre szánt összegek gyakran szőrén-szálán eltűntek a közvetítők kezében - de a szándék mindig nemes volt, és bizonyította, hogy a Föld különböző tájain élő, sokféle gondolkodású emberek képesek összefogni fontos, sokakat érintő célok érdekében.

A Koncert Bangladesért 50 éve kíséri az életemet, talán azért is, mert megrendezése napján voltam 15 éves, és már akkor a rock-zene nagy rajongója. A filmet 1972 nyarán láttam Helsinkiben Édesapámmal, és rögtön megkaptam az albumot is, így családunk 65 finn márkával (akkori árfolyamon 520 forint) járult hozzá George alapítványához. Azóta is őrzöm a dobozt, benne a mozijegyet – e sorok írásakor is természetesen ezt a felvételt hallgatom. A következő évben már diákzenekari társaimmal Hódmezővásárhelyen néztük meg a filmet, egy héten hatszor, hogy gitárosaink pontosan „leszedhessék” Harrison, Clapton és Dylan akkordjait. Amikor George 2001. november 29-én meghalt, nem is volt kérdés számunkra Párommal, hogy a Koncerttel búcsúzzunk el tőle...

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: