„Meghalt a király, éljen a király!” – Chadwick Boseman életének margójára
Chadwick Boseman, egy kiválóan tehetséges, fiatal afroamerikai filmszínész mindössze 43 évesen hagyta itt világunkat. Egy olyan világot, amelyet egy igen egészséges film és színházi karrierrel tett gazdagabbá. Jómagam azzal fogom elismerni szégyenteljes tudatlanságomat, hogy bevallom az olvasónak: nem ismertem Mr. Boseman munkásságát, mielőtt a Amerika Kapitány: Polgárháború című filmet volt szerencsém megnézni. Viszont minden elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy a film fénypontját is ő jelentette.
Boseman olyan méltósággal és visszafogott tekintéllyel formálta meg az 1966-ban Jack Kirby es Stan Lee által alkotott karaktert, amely egy valódi királyhoz illő.
A figura pedig, amelyet a filmben prezentált, piszkosul gyorsan lett a rajongók kedvence. Nem véletlenül rohant tovább a Marvel-gépezet, hogy már a következő évben láthassuk a Fekete Párducot a nagyvásznon.
Tegnapelőtt, teljesen véletlenül kidobott egy interjút a YouTube - nyilván Boseman tragikus halála kapcsán - amit rögtön meg is néztem. Bár a párperces interjú csak néhány mérföldkövet vonultatott fel a karrierjéből, a felvételből egy elképesztően szimpatikus, nyíltszívű, szerény embert lehetett megismerni.
Egy művészt, aki végtelen tisztelettel viseltetett a szakma iránt, és közel három évtizedes karrierje során a legnagyobbakkal dolgozott, és sosem okozott csalódást.
Emiatt pedig egy kicsit elborult a kedvem.
A Marvel-gépezet (avagy a Marvel Cinematic Universe, aka MCU, ahogy mifelénk ezt mondani szokás) jó ideje a legnagyobb jóindulattal is felejthető filmeket sajtol össze a látszólag végtelen futószalagon. A Vasember elsöprő sikere után az immár 12 éve futó filmes univerzum bár még (túlságosan) nem fogott mellé, az korántsem jelenti azt, hogy minden, amit a Marvel/Disney gépezet kinyom magából, bármiféle kulturális jelentőséggel bír, vagy minimum egy jó sztorival. Bármit is harsog a tömeg.
Igen - katartikus színvallás következik -, a Marvel filmes univerzumában két-három jó film van, a többi meg egyszer nézhető. Ugyanígy felejthető is.
Hol vannak már azok az idők, mikor félig sírva, félig nevetve rohantam a moziba, mint egy őrült, mert láss csodát, a világ eljutott oda, hogy kaptunk egy Avangers (Bosszúállók) filmet?! Sajnos a formula gyorsan unalmassá vált, a Marvel/Disney fejesei (Kevin Feige, igen, főként önről van szó!) mindent megtesznek annak érdekében, hogy a filmek a legminimálisabb kockázatvállalás nélkül, az egyszerű szimpla, nyári popcornmozi szintjén maradjanak.
Az imént említett Amerika Kapitány-film erre egy tipikus példa. A filmen alapuló képregény-sorozat kőkemény társadalmi kritikát is tartalmaz, amely nem riad vissza a kicsit komolyabb szociális problémák boncolgatásától sem, miközben elmond egy jó sztorit, és még szórakoztató is.
A film nem bűnrossz, nem arról van szó (mielőtt bárki nekem esne), csak középszerű. A készítők simán elindulhattak volna egy merészebb irányba, ami értelmet adott volna a sok millió dolláros megaprodukciónak. De nem, isten ments, nehogy mondjunk valamit, provokáljunk, vagy még rosszabb – megbántsunk valakit!
Talán ez az én egyik legnagyobb problémám, mikor ilyen tehetségekről van szó, mint a most elhunyt Boseman.
A Marvelnek egy olyan szereplőgárdája volt ebben az első két fázisban, amivel fel tudták volna gyújtani a mennyországot. Ehelyett egy lagymatag, gyáva, politikailag korrekt fókuszcsoport-projektet kaptunk, hogy ellegyen az ember a moziban két-három óráig, aztán ennyi.
De nem is ezzel van a baj: hanem hogy mennyivel több lehetett volna! A Fekete Párduc hatalmas sikere sem annak volt köszönhető, hogy a film jó. Hanem a Marvel identitáspolitikájának, amelyre a reklámkampányt felhúzták, kábé azzal, hogy "az első fekete szuperhős" (ami nem igaz, mert volt egy Pengénk is, meg egy - igaz közel nézhetetlen - Steel a kilencvenes években Shaquille O’Neallel) a film maga pedig egy késő délutáni matiné minőségét sem ütötte meg.
De jaj, mit is beszélek, természetesen ma kritizálni egy olyan filmet, amelynek afroamerikai főhőse van, eretnekségnek vesz a tömeg, és fáklyákkal, meg forró vasvillákkal fognak végigkergetni a városon.
Pedig, aki valamennyire ismeri a képregényeket, tudja jól, hogy mennyire fontos volt ez a karakter.
Így pedig a végére csak azt tudom mondani, én nem a Fekete Párduc miatt szeretnék Chadwick Boseman munkájára emlékezni. De más választásom mégsincs. Miért?
Mert a szereposztás tökéletes volt. Ez a színész, ez a férfi valóban egy király volt. Játéka pedig örökké emlékeztetni fog bennünket arra, hogy mi lehetett volna belőle, körülbelül úgy, mint egy állandóan irritáló viszketés, amit sosem tudunk megvakarni.
A nagyközönség szintén a Fekete Párduc miatt fog rá emlékezni, de ez a művész ennél sokkal több volt, és többet érdemelt.