Már megint egy élőszereplős Disney-mese? Most Lilo és Stitch az áldozat, vagy a nézők?
Ennek meg mi értelme volt? Kérdezhetnénk teljesen jogosan. Miért kell minden klasszikus mesének élőszereplős változatot csinálni? Erre borzasztó egyszerű a válasz: meg kell nézni az első ilyen feldolgozások bevételeit. A 2015-ös Hamupipőke „csak” 540 millió dollárt hozott a konyhára, ám egy évvel később A dzsungel könyve már majdnem elérte az egymilliárd dolláros bevételt.
A Szépség és a szörnyeteg egy évvel később már 1,2 milliárd dollárt hozott. Határ a csillagos ég, így a 2019-es évben dömpingben érkeztek a "mesék". Jött az Aladdin, Az oroszlánkirály, a Dumbó és közvetlenül a Disney+-ra a Suzie és Tekergő. A három mozifilm összesen több mint hárommilliárd dollárt termelt – a trióból csak a Dumbó volt egyedül „bukta”, de a másik kettő bőséggel behozta, még a streaming film költségeit is. Ekkor jött a COVID!
A Disney pedig ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni. A moziba járás alapvetően megváltozott, a nagy moziláncok sorra csődbementek és minimál lángon élték csak túl. Nem nőtt tovább a piac úgy, ahogy számították. A fenntartási költségek is megnőttek, leépítették a munkaerőket, a minőség emiatt csökkent, a jegyárak pedig csak emelkedtek. A filmgyártás is eléggé megdrágult és nagyobb költségek mellett a bevétel csökkent.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem akad 1-1 milliárd dolláros bevételt meghaladó film se, de az emberek jobban megválogatják mit nézzenek mozis keretek között. Egy családi mozizás komoly költséggel jár a mai jegy- és büféárak mellett még idehaza is. Amerikában a legolcsóbb jegy 6 dollár körül mozog (kb. 2000 Ft), de lehet akár 25 dollár (kb. 9000 Ft) is egy IMAX-jegy. Így nem csoda, ha a többi Disney élőszereplős feldolgozás szépen sorban megbukott. Mulan, Pinocchio, Pán Péter. Egyedül talán A kis hableány hozott értékelhető eredményt. Az egész csúcspontja pedig az idei Hófehérke volt: hatalmas bukás lett, mind kritikailag, mind pénzügyileg.
Ebben a gazdasági környezetben, azt gondolnánk tisztán vesztes helyzetből indul a Lilo és Stitch. Ha nem lesz egy meglepetés film, mint az Agymanók 2 volt, akkor valószínű veszteséges lesz. A film sikerét két dolog mentheti meg, az egyik, hogy az utóbbi időben Stitch karaktere nagyon népszerű a fiatalok körében, nincs olyan csetresz bolt, ahol ne lennének a kék szőrmókkal ellátott termékek.
Ez egyébként nem probléma – mármint az, hogy nem volt egy nagynevű sztár benne (khm… Will Smith-féle Aladdin), a többi színész is ki tudott bontakozni. Szerencsére a látványvilágon nem spóroltak, Hawaii mindig hálás helyszín, és hiába ismeretlenebbek a színészek, de mindenki ügyes. Lilo szerepében Maia Kealoha nagyon aranyos, Nanit játszó Sydney Agudong talpraesett és gyönyörű. Az idegenvadász páros űrlények szerepében Billy Magnussen és a már említett Zach Galifianakis brillírozik – főleg előbbin látszik, hogy nagyon élvezte a forgatást. Igazából minden működik, papíron. Mondhatnám, hogy akkor a szív hiányzik belőle? Pedig az sem. A végére egészen magára talál a narratíva és még a nézőt is meg tudja hatni a kis agresszív háziállat és a kis család története.
Akkor mi a baj vele? Hogy teljesen feleslegesnek érzem. Ha a vetítés helyett betettem volna otthon az eredeti Lilo és Stitch rajzfilmet, semmivel nem kaptam volna kevesebbet. Sőt! Az új verzióba olyan apró módosításokat tettek, amik alapvetően nem befolyásolják a történetet, csak a játékidőt hosszabbítják meg. Szinte semmi modernizálás nem történt– ez mondjuk lehet nem baj, visszagondolva a förmedvényes Hófehérkére. Két extra karaktert kapunk, akik igyekeznek segíteni főhőseink életét, de ennyi a plusz. Az effektek rendben vannak, Stitch elképesztően puhának tűnik, az akció pedig tempós, elég jó a vágás.
Értem, hogy most a Lilo és Stitch nagyon divatos a fiatalok körében és az új filmmel még több terméket el lehet majd adni, de más célt nem látok ebben az újrázásban. Egy igazi marketing-csapda, ami fel akar ülni az éppen aktuális trendre. Szigorúan véve ez egy újra leforgatott mozi, ami semmit nem ad hozzá az eredeti rajzfilm vonzerőjéhez. Ha korábbi adaptációkhoz kellene hasonlítani akkor leginkább az Aladdinhoz tudnám. Nem volt olyan rettenetes, mint a Hófehérke, de nem is volt kiemelkedő remekmű sem. Az alkotógárda megérdemelné, hogy sikert arasson a film, ám a Disney nem.
Mi lesz velünk, ha így folytatják? A közeljövőben kapni fogunk még Herkulest, Notre Dame-i toronyőrt, Bambit és folytatást a Szörnyellához. Mivel a Hófehérke bukása se gondolkodtatta el az egeres megacéget, szerintem ennek addig nem lesz vége, amíg el nem fogy minden adaptálható tartalom a Disney repertoárjában.
Nagyon szomorú, de a Lilo és Stitch se lett ennél több, annak ellenére, hogy alapvetően egy kedves kis mozi, de egy újraforgatott másolat, ami mindenféle egyediséget nélkülöz. Tudom, hogy lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog, a feleségem is imádta, de ha elvonatkoztatunk a cukiságfaktortól, egy egyszer nézős produktum. Kérdéses, hogy megéri-e költeni rá.
