Megnéztük a Dumbledore titkait: ez lett az eddigi legjobb Legendás állatok-film
A Harry Potter-franchise nyolc epizódja ma már filmtörténelem, és hihetetlen, hogy lassan 11 évvel ezelőtt, 2011 nyarán zárultak le a szemüveges varázslótanonc az idő előrehaladtával egyre veszélyesebb, komorabb, véresebb és egyre több halállal tarkított kalandjai. A siker ép ésszel szinte felfoghatatlan volt (ahogy a regénysorozaté is).
Vagyis új sztorira van szükség a Varázsvilágon belül. A szerzőnő, J.K. Rowling persze szívesen adott is ehhez táptalajt, és immár forgatókönyvíróként szállított új sztorit a 2016-os Legendás állatok és megfigyelésükhöz.
A Göthe Salmander (Eddie Redmayne) főhősködésével készült első két rész azonban nyilvánvalóvá tette, hogy bár anyagilag még mindig van némi kraft ebben az univerzumban, azért Potterék haddelhaddjához sem népszerűségben, sem minőségben nem érnek fel az 1920-as évekbe visszarepített varázslatok. Sőt, a Grindelwald bűntettei alcímre keresztelt második rész már a mozik kasszáinál sem szerepelt túl fényesen.
Alapvető baj volt a célközönség belövésével is. Salmanderék Grindelwald elleni elkeseredett küzdelme ugyanis egyáltalán nem érdekes a kisebbek számára, itt már felnőttek felnőtt problémái vannak terítéken, sőt, kifejezetten sötét és ijesztő szcénák is vegyültek a képsorok közé. A különféle aranyos varázslényekkel való idétlen mókázások pedig a nagykorú közönség gyomrát feküdte meg, ezt a második részre láthatóan visszább is szorították, látván a reakciókat.
A Grindelwald bűntettei csalódást keltő hozamai azonban nem vették el a Warner kedvét egy újabb rész elkészítésétől, így három és fél évvel később megérkezett a Dumbledore titkai, amelyben a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola későbbi legendás igazgatója (Jude Law) kerül a figyelem középpontjába. Pontosabban ő és az általa verbuvált különítmény, amelynek az a feladata, hogy ne engedjék hatalomra törni Gellert Grindelwaldot (a kipenderített Johnny Depptől a nem kevésbé meggyőző Mads Mikkelsen vette át a stafétát, a karakter megváltozott küllemének magyarázatával azonban nem foglalkoztak az alkotók), a briliáns mágust, aki háborút akar szítani a muglik ellen, mivel az évtizedekkel később ármánykodó Voldemorthoz hasonlóan úgy gondolja, a varázstudók felsőbbrendűek, s ezért nincs okuk arra, hogy titokban, önmagukat és képességeiket elnyomva éljék mindennapjaikat.
J.K. Rowling már jó ideje hangoztatja, hogy Dumbledore a saját neméhez vonzódik, a Grindelwald bűntetteiben pedig ez valamennyire bizonyságot is nyert, amikor Albusunk Edevis tükrében (ami az illető szívének leghőbb vágyát mutatja) Grindelwaldot pillantja meg, ám csak most, a Dumbledore titkaiban lett ez kimondva konkrétan.
A Legendás állatok tehát, noha egy régebbi korban játszódik, olyan témákat vonultat fel, amelyek (sajnos) még ma is kifejezetten aktuálisak: homoszexualitás, dezinformáció, politikai nyerészkedés és csalás, elnyomás stb.
Jót tett a szériának, hogy végre visszahozták Rowling mellé a Harry Potter-filmek forgatókönyvíróját, Steve Klovest (a Főnix Rendje kivételével mindegyiket ő vetette papírra), mert a Dumbledore titkai sztorijában és karaktervezetésében is érezhetően kidolgozottabb, összeszedettebb lett. Persze azért a Potter-franchise jobb menetei még mindig messze vannak, de azért örömteli, hogy végre a Legendás állatok is kezd magára találni.
A finálé viszont sajnos az előző két részhez hasonlóan ezúttal is csalódás, mivel ugyanolyan túlnyújtott és nehézkes lett, ráadásul hiányzik belőle a grandiózusság. A finist leszámítva azonban remek szórakozás a Dumbledore titkai, aminél a 12-es karika nagyon is megalapozott. Afelett azonban bátran ajánlható a fantasyk megszállottjainak, mivel képes arra, amiért a Potter-filmeket is megkedveltük: a való élet gondjait két-két és fél órára könnyedén félresöpörve belefeledkezhetünk egy kreatívan kidolgozott, mágikus világba.