"Egyszer mértem az időt, 4 percet bírt ki hangszer nélkül" - Hámori Angelika zongoraművész Kocsis Zoltánra emlékezik
Hámori Angelika zongoraművészt egész prózai módon ismertem meg. Mindketten Leányfalun lakunk, és immár több mint tíz éve tanítja a nagyfiamat zongorázni. Régi vágyam volt, hogy egyszer kifaggathassam Kocsis Zoltánról. Íme az eredmény.
Hámori Angelika és lánya, Csőke Flóra csellóművész közös koncertje:
- Mikor találkoztál először Kocsis Zoltánnal?
- Békés megyében, a tarhosi országos zongoraversenyen találkoztunk. '84-ben lehetett, még gyerek voltam. Megjelent egy fiatal, égő szemű srác, zsebében kulcsot csörgetve. Persze akkor nekem nem srác volt, hanem nagy nimbuszú, lángoló személyiség. Én egy versenyző voltam a sok közül, ő a zsűri elnöke, ami persze elég nagy különbség. És érdekes, ahogy az évek múltak, ez a reláció nem változott meg, de színesedett.
– Később barátok lettetek.
– Azt nem tudom biztosan, én mennyit jelentettem neki, de ő nekem nagyon sokat. Viszont soha nem éreztem egyenlőséget kettőnk között. Tehát ilyen szempontból is jelentős volt az az első találkozás, hogy örökre meghatározta a viszonyunkat.
Emlékszem, a versenyen Chopint játszottam, a Fantaisie-Impromptut, és valaki kileste a naplójából, hogy az én nevem mellé azt írta: „Nem is rossz!”.
Egy kislány számára ez mindenképpen biztató volt, hiszen nem gondolta azt, hogy nincs helyem a pályán.
– Aztán később munkatársak lettetek.
– Az már sokkal később volt.
A Zeneakadémia elvégzése után a Freiburgi Zeneművészeti Főiskolán (Németország) és a Baseli Zeneakadémián (Svájc) szerezte meg további zongoraművész és szólista diplomáit. Tanulmányai során több híres zongoraművésszel és karmesterrel ismerkedett meg és dolgozott együtt:
prof. Tibor Hazay, Christopf Eschenbach, prof. Gyimesi László, Christian Zacharias, Murray Perahia, Christopf von Dohnanyi, Franz Welser-Möst.
A Zürichi Operaházban zongoristaként tevékenykedett, sokszor játszott a Baseli Szimfonikusokkal, három CD felvétele készült Németországban. Folyamatosan koncertezik Portugáliában, Angliában, Franciaországban, Németországban és Svájcban. 1999-től él újra Magyarországon. Ez idő alatt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, a Miskolci Zeneművészeti Főiskolán és a Szt. István Konzervatóriumban tanított. Emellett 1999-2000-ig tagja volt a Kocsis Zoltán által vezetett Művészeti Társaságnak, művészeti vezetője volt a Komédium Színháznak, a Magyar Rádió szólistájaként rendszeresen játszik a Bartók Rádióban, valamint a Filharmónia által szervezett koncerteken. Nemcsak mint szólista, hanem a magyar zenei élet kiemelkedő egyéniségeivel is gyakran lép fel: Gulyás Dénes, Éder Quartett és a Magyar Rádió, valamint a Magyar Operaház zenekarának szóló hangszereseivel.
– Tanított téged?
– Nem, mert én pont akkor kerültem be a Zeneakadémiára, amikor ő eljött onnan, hogy a zenészkarrierjének szentelje az életét. Viszont előbb lettünk barátok, mint munkatársak. A Zeneakadémia után évekig tanultam és dolgoztam Svájcban. Amikor Zoli Svájcba jött koncertezni, akkor nálam aludt. A professzorom ugyanis, akinél én tanultam Bázelben, Gyimes László, fiatalkori barátja volt. Olyankor őt is elhívtam magamhoz, és nagyon sokat beszélgettünk hármasban, nevettünk, zenét hallgattunk. Számomra ezek az együttlétek többet értek, mint egy egyetemi előadás.
Egyetlen délután annyi mindent lehetett tanulni Zolitól, mint az egyetemen 4-5 év alatt.
Mindezt nevetve. Hihetetlen tudása volt, és hihetetlen precíz volt mindenben. Amikor egy-egy vacsora alkalmával, néhány pohár bor után elkezdtünk például Rejtőről beszélni, őt is szó szerint kellett idézni, Zoli még azért is kijavított, ha „s” helyett „és-t” mondtam.
– Voltak a zenén kívül kedvenc témái?
– Nem, egyszerűen minden érdekelte. Nem volt az életnek olyan területe, ahol bárki meg tudta volna fogni. Az olimpiákat fújta, hogy mikor, hol volt, hány magyar érem született. De az igazán különleges az előhívó képessége volt, hogy mindig képes volt az agyából előhozni azt a tudást, amire épp szüksége volt. Mi mindig panaszkodunk, hogy „nem emlékszem”. Pedig emlékszünk, a megszerzett tudás ott van valahol az agyunkban, csak nem tudjuk előhívni.
A BBC csinált vele egy kísérleti műsort. Lejátszottak neki egy kortárs művet, amit garantáltan nem hallhatott még soha, sehol. Zoli egyszer meghallgatta, azután leült a zongorához és eljátszotta.
Még a kávét is úgy főztük, hogy átbeszéltük, hogy melyik keverés, hány százalékos, mennyire kell lenyomni, milyen gép, milyen víz, mert persze ehhez is értett. Nagyon élvezetes volt.
– Mennyire lehetett hozzá közel kerülni?
– Én azt gondolom, hogy ő a zene szerelmese volt. Nehéz kérdés a hozzá hasonló zseniknél, hogy mennyire igénylik az emberek közelségét. Ezt nem tudom. Azt láttam rajta, hogy ő azon kevesek közé tartozik – még most is számomra –, akik tökéletesen boldogok tudnak lenni egy adott pillanatban. Akkora alázattal oda adta az életét a zenének, annyira feloldódott benne. Nekem nagy példaképem abban is, hogy napi húsz órát dolgozott. Éjfélkor lefeküdt, és négykor felkelt. Mindezt hatvannégy éven keresztül. Tudom, mert nálam lakott, kurzusokat csináltunk együtt. Nyilván mindenkinek mást jelent a boldogság, de meggyőződésem, hogy ő az élete túlnyomó részében az volt, hiszen napi húsz órában azzal tudott foglalkozni, amit tényleg szeretett. Sosem láttam senkit olyan önfeledten nevetni, mint őt. Ha volt zongora a helyiségben, mindig az volt a vége, hogy odaült.
Egyszer mértem az időt, négy percet bírt ki hangszer nélkül. Neki az volt a zene, mint más embernek az oxigén.
Azt hiszem, velem is azért volt szívesen, mert érezte, hogy nekem is nagyon fontos a zene.
– Tehát barátok voltatok. Hogy lett ebből közös munka?
– Amikor visszajöttem Magyarországra, Zoli akkor kezdte el a Művészi Társaság Alapítványt, ami egy fantasztikus kezdeményezés volt: az irodalmat, a képzőművészetét és a zenét ötvözte az ő zsenialitásával. Tehát kiemelt egy korszakot, például Debussyt, Ravelt, Verlaine-t és Rimbaud-t. Ebben egyébként az ugyancsak Leányfalun élő Nagy András író volt segítségére. Őt kérte fel Zoli, hogy írja meg a Rimbaud és Verlaine közti dialógusokat. Hárman voltunk zongoristák, Zoli, az akkori felesége, Tóth Erika és én. A zenekarba pedig mindig a Nemzeti Filharmónia zenészeiből válogatott, aminek akkoriban került az élére. Kamaradarabok, szólók, négykezesek. Ott ismertem meg Gulyás Dénest, akivel azután sokat dolgoztam. Nagyon klassz csapat volt. Az egészet Zoli elképesztően átfogó, egyetemes tudása tartotta össze. Teljesen mindegy, hogy miről volt szó, zenéről, képzőművészetről, költészetről vagy gasztronómiáról. Ez három-négy évig ment.
– Segítségért lehetett hozzá fordulni?
– Amikor a doktorimat írtam. Kényes témát választottam: Liszt Ferenc jelentősége a zongoraművészetben, zongoratanításban és a gyakorlásban. Én pedig azt hoztam ki, hogy vissza kellene hozzá térni, mert nagyon rossz irányba ment el a huszadik század. Ebben írtam többek között a Dohnányi-féle tanulási módszerről, amit Liszttől örökölt, ez az úgy nevezett olvasva tanulás. Tehát amikor nem a hangszernél tanuljuk meg a darabot, hanem kinyitjuk a kottát és belsőhallással tanuljuk meg, mert az első beidegződés intenzitása szinte kitörölhetetlen. Persze ez nagyon nagyfokú tudást igényel. Liszt, Rahmanyinov, Dohnányi, Bartók, Anda Géza mind így tanultak. Persze ők mind fantasztikus képességű emberek voltak. Sajnos a doktorimat nem fogadták el, hiszen tulajdonképpen azt feszegettem, hogy az utóbbi időkben nem jó felé megy a zongoratanítás. Zoli akkor elolvasta, és leszúrt, miért nem fordultam hozzá, mert ő tudott volna olyan adalékokat adni, amiket ha beírok a doktoriba, kénytelenek elfogadni. Egyébként ő is így tanított, és azt is hozzátette, hogy
Rahmanyinov felvételei óta nem születtek jobbak, senki sem tudta olyan jól eljátszani a műveit, mint ő. Önmagát is beleértve!
Ezen kívül egyszer kértem tőle segítséget. Amikor a Miskolci Egyetemen kezdtem tanítani, úgy láttam, hogy nagyon el vagyunk maradva a nyugat-európai tanítástól. Ezért megkértem Zolit, hogy tartson kurzusokat. A négy vagy öt év alatt, amíg ott dolgoztam, mindig eljött, kvázi ingyen. Első évben csak a miskolci diákok jöttek el, a második évben már a zeneakadémisták is, a harmadik évben pedig már külföldiek is.
– Azt mondják, hirtelen haragú volt.
– Ez az, amit én sosem tapasztaltam. Volt olyan, hogy valaki készületlenül jött a kurzusra. De akkor sem ordított vele, csak végtelenül fájt neki, hogy valaki ennyire igénytelen, hogy egy ekkora zeneművel szemben – azt hiszem, Debussy prelude volt – ennyire érdektelen. Inkább a teljes kétségbeesést láttam rajta. De nem kiabált, és elkezdett vele dolgozni. Meg lehet nézni a Youtube-on, amikor Barenboim próbálja elmagyarázni Lang Langnak, hogy az Apassionata miről szól. Háromszor nekimegy, és amikor látja, hogy teljesen felesleges, mert Lang Lang nem is figyel rá, föladja.
De a Zoli nem ilyen volt, egy órán keresztül tanította ezt a gyereket, akinek fogalma sem volt semmiről, nyilvánvaló volt, hogy csak azért jött, mert kellett az aláírás az indexbe.
Tudni kell róla, hogy például az oktávozást, ami egy nagyon bonyolult, nehezen elsajátítható technika, ő addig gyakorolta, hogy végül elvitték a mentők. Ha ő azt érezte, hogy a másik embernek a zene, vagy egyáltalán bármi az életben picit is kevésbé fontos neki, vagy egyáltalán nem fontos, akkor volt baj. De ezzel együtt én magam sosem hallottam, hogy bárkivel kiabált volna. Mindenkit megdicsért, aki megérdemelte, akár kisgyerek volt, akár művész, mindenkivel kedvesen viselkedett.
– Ha már Barenboim nevét említetted... Kocsis Zoltán megkapta azt a nemzetközi elismertséget, ami a tehetsége alapján járt volna neki?
– Nem. Ezen sokat gondolkozom, hogy miért nem. Ő azért egy huszadik századi magyar fiú volt, viharos, közép-európai léttel. Ha egy kicsit nyugatabbra születik, egész más lett volna. Nekem ez fáj, mert azt gondolom, hogy ilyen géniusza nincs most az európai zenének. Talán Macujev, de majd meglátjuk. Ez a közép-európai lét az összes nehézségével, a kelet-nyugat ütköztetésével pszichikailag is rendkívül nehéz, ami kicsit sajnos az ő komponista létére is rányomta a bélyegét. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy Kocsis Zoltán volt akkora géniusz, mint Bartók. Meg lehet hallgatni Schönberg Mózes és Áronjának első két felvonását, és utána Zoli befejezését. Bocsánat, de Kocsis Zoltán sokkal tehetségesebb, mint Arnold Schönberg. Egyszerűen süt a különbség. Vagy ott van az aranyos Kiskarácsony, nagykarácsony variációk. Mindent tudott, a reneszánszt, klasszikát, késő romantikát, még a jódlit is belerakta. Nagy kár, hogy nem született igazán nagy mű tőle.
Ez kicsit a mi bűnünk is, akik kapcsolatban voltunk vele. Kellett volna nógatnunk, hogy ne hanyagolja el a zeneszerzést, de hát hogy jön bárki is ahhoz, hogy kritizáljon egy ekkora zsenit?
Azt gondoltuk, hogy biztosan tudja, mit csinál.
Csoport kép Kocsis Zoltán miskolci kurzusáról (Hámori Angelika gyűjteményéből)
Kovács Sándor, Kocsis Zoltán, Mácsai János és Hámori Angelika (Hámori Angelika gyűjteményéből)
Azt hiszem, a halála előtt néhány éve kezdett komolyan a komponálás felé fordulni, de azt hiszem, akkor már nem volt jól.
Végrehajtotta ezt a félelmetes Houdini-tettet, hogy egy vidéki városban végigjátszotta Bartók második zongoraversenyét azt hiszem, és közben elpattant az aortája. Más ember a felébe belehal. Ő végigjátszotta a darabot, sőt, még hazavezetett.
Azt hitték, hogy megfázott. De aztán nem lett jobban, és a felesége hála istennek rábeszélte, hogy menjen be az ügyeletbe, ahol szerencsére egy hozzáértő doktornő ügyelt, aki elküldte MR-re, és azonnal meg is operálták. Ez is az ő emberfeletti lénye, mondom, más a tizedébe belehalna.
De ezt nem lehet büntetlenül, és utána jött a másik betegség. Ő erről nem soha beszélt, végig tagadta, de az ember nem is szívesen beszél ilyesmiről, ezek olyan intim dolgok, ha a másik nem akar beszélni róla, nem erőszakoskodsz. A nagy zsenik, mint Mozart vagy Schubert, sosem élnek sokáig, mert ez a fajta lángolás felemészti az emberi szervezetet.
– Krisztián betöltheti az űrt?
– Krisztián apja fia, sőt, Márk is apja fia. Mindketten Zoli zsenijét örökölték. Pont most találkoztam misén Márk édesanyjával, Hauser Adriennel és kérdeztem, hány nyelvnél tart a Márk, de csak nevetett, már ő sem tudja követni. Vagy harminckét nyelvet beszél. A holtig való tanulás neki olyan, mint másnak a levegő. Tehát ebben teljesen olyan, mint Zoli.
Krisztián pedig, ha jól tudom, öt év helyett három alatt elvégezte a Zeneakadémiát két tanszakon, zongorán és zeneszerzésen. Az apja azt mondta, hogy szerinte Krisztán nem interpretálni fog, hanem inkább komponálni.
Neki is már 17 évesen a kezében volt a késő romantika, írt egy olyan négy tételes zongoraszonátát Richard Strauss zenei nyelvén, amiről senki meg nem mondaná, hogy nem Richard Strauss.
Nála is akkora tudás halmozódott már fel viszonylag rövid időn belül, hogy biztosan nagy dolgokat fog véghezvinni.
– Mikor találkoztál Zoltánnal utoljára?
– Elmentem egy koncertjére, egy orosz fiúval játszott, Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét kísérte. Akkor találkoztam vele utoljára. Nagyszerű volt a koncert, gratuláltam, de nem volt elégedett. Persze én még olyan előadóművésszel nem találkoztam, aki tökéletesen elégedett lenne a saját játékával. Zaklatott volt, sok minden zavarta az előadásában, a szólistában. Úgyhogy nem volt olyan a közeg, hogy igazán beszélhessünk. Kicsit aggódtam is érte, de nem gondoltam rosszra. Azt gondoltam, hogy mindannyiunkat túl fog élni, és majd mint Solti György, makk egészségesen, kilencven akárhány évesen fog meghalni.
Nagyon sajnálom, hogy elvitte magát innen hatvannégy évesen. Még legalább húsz-huszonöt évig szükségünk lett volna rá.
Ő az, aki, mint Jézus Krisztus, azt mondta, hogy leteszem a voksomat, kiiszom a keserű poharat, és kompromisszumra képtelenül végigvitte. Ami persze rengeteg embert irritált.
Címkép: Fortepan
