James Earl Jones, a színész, akinek a hangja biztosan, az arca viszont már kevesebb eséllyel ugrik be, ma tölti be a kilencedik X-et.

1931. január 17-én született az a hang, akit senkinek sem kell bemutatni, és valószínűleg kényszeresen vigyázzba is vágjuk tőle magunkat. Pedig James Earl Jones sem ilyen tekintélyt parancsoló orgánummal sírt fel először, sőt – gyerekkorában dadogással küzdött, amit azzal orvosolt, hogy egyáltalán nem beszélt, csak a közeli ismerőseivel. Ő maga verseket írt, majd az egyik angoltanára arra biztatta, szavalja el neki az egyik különösen jól sikerült darabot.

Bár már egy halom díja van, és mindenki által elismert színész, egy interjúban bevallotta, hogy a mai napig nem küzdötte le teljesen a dadogását, és minden mondatát alaposan át kell gondolnia, mielőtt kimondja. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy nyerjen három Emmyt, két Tonyt, egy Grammyt és egy tiszteletbeli Oscart – hogy sikeres karriert építsen.

Bár ma már mindenki Vaderként ismeri, és valóban a Star Wars hozta meg számára a sikert, előtte sem tétlenkedett: színházi karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, 1957-ben debütált a Broadwayen, elsősorban Shakespeare-darabok voltak a specialitásai – akkoriban az egyik legfoglalkoztatottabb Shakespeare-színész volt. Filmes debütálására Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában került sor 1964-ben, közben pedig meg is kezdte a díjfelhalmozást: első Tony-díját 1969-ben nyerte a The Great White Hope-ért. A sors fintora, hogy bár elismert színpadi színész volt, a mindent megváltoztató Star Warsba azért került be, mert nem sokan ismerték.

Vader nagyúrnak jóformán minden porcikáját más játszotta: a testét a tavaly novemberben elhunyt David Prowse brit testépítő, a hangját Jones, az arcát pedig Sebastian Shaw. Nem ez volt azonban az eredeti koncepció. Prowse-ra azért esett Lucas választása, mert egy 198 centis testépítő volt, a fekete maskara alatt pedig ez volt a legfontosabb adottság: tekintélyt parancsoló legyen.

A színész elismerte, hogy valóban nem illett a hangja a karakterhez, ám felajánlotta Lucasnak, hogy utószinkronban felmondja máshogy a szöveget. Mindez azonban nem történt meg. A rendező inkább más hang után nézett: a színész-rendező legendát, Orson Wellest akarta megnyerni. Időközben belátta azonban, hogy Welles hangja nagyon ismert, ami nem tenne jót a karakternek, így inkább egy teljesen ismeretlen, ám tekintélyes orgánumot keresett. Így esett a választása az akkor még viszonylag ismeretlen amerikai színészre, James Earl Jonesra.

Ebből aztán sértődés lett, Prowse ugyanis csak a film megtekintésekor döbbent rá, hogy nem épp az ő hangján szólal meg a karakter. A színész még évtizedekkel később is dühös volt a döntés miatt, amelyre megvan a saját magyarázata: szerinte azért választották Jonest, hogy legyen színesbőrű stábtag is, fordított rasszizmusnak nevezve Lucas döntését. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy Jones egyszer sem tűnik fel a filmben, a nevét az első két film stáblistájában ki se írták, tehát nemhogy azt sem tudták a nézők, hogy van egy fekete színész, hanem azt sem, hogy hogyan hívják.

Lucas döntését nehéz megkérdőjelezni, főleg, ha meghallgatjuk, milyen volt Prowse hangjával Vader:

Prowse-nak később sem volt szerencséje: a harmadik epizód nagyjelenetében, amikor Vader haldoklása közben leveszi a maszkját, akkor sem ő látható: Lucas ekkor egy tapasztalt színészt akart a fontos jelenetben látni, így esett a választása Sebastian Shawra. Prowse erről sem tudott, de mondjuk mentségére szóljon Lucasnak, hogy jóformán senki más sem: a hatalmas titkolózás miatt még maga Shaw sem tudta, miért hívták a forgatásra, csupán a jelenet helyszínén mondták el neki. Ebből a jelenetből Jonest is kihagyták, Shaw az eredeti hangján szólal meg.

Ma már szinte hihetetlen belegondolni, de az Egy úr remény előtt senki sem hitte igazán, hogy a Star Wars be fog robbanni, köztük Lucas és Jones sem. Mivel akkor még nem állt milliós büdzsé Lucas rendelkezésére, ő is úgy próbált spórolni, ahogy tudott: felajánlotta Jonesnak, hogy fizetés helyett részesedést kap a filmből. Jones azonban akkoriban a nélkülöző színészek életét tengette, és inkább fizetést kért – 7000 dollárt kapott egy napi munkáért, ami az inflációnak köszönhetően ma kb. 27 ezer dollárnak, azaz kb. 8 millió forintnak felelt meg. Mindez aprópénznek tűnhet ma már ahhoz képest, amennyi pénzt a Star Wars hozott, Jones azonban több interjúban is elmondta:

Olyan nagyon azért nem kell sajnálni Jonest sem, a Star Wars, ha végtelen pénzt nem is, de világhírt hozott neki – jobban mondva a hangjának. Stabilan felkerült ugyanis a „tekintélyt parancsoló orgánumok”-listájára, nem meglepő, hogy őt kérték fel az Az oroszlánkirályba Mufasa szinkronizálására is – csupán összehasonlításként, milyen presztizzsel bír ez a szerep: a magyar változatban Sinkovits Imre adta Simba apjának hangját. Jones egyébként 25 évvel később, a 2019-es remake-ben is Mufasát szinkronizálta.

Amerika az az ország, ahol megtörténhet, hogy Darth Vader mondja be a híreket – évtizedeken át így is volt, Jones ugyanis a CNN csatorna hangja volt, naponta többször hangzott el a szájából a „this is CNN”- jelmondat.

Jonest mély barátság fűzi Arnold Schwarzeneggerhez: a kapcsolatot pedig nem másnak köszönhetik, mint a Conan, a barbár című filmnek, amelyben mindketten játszottak – bár Jones majdnem lecsúszott róla. A színész ugyanis a Broadwayen játszott akkoriban, és úgy volt, hogy az időbeosztása miatt nem vállalhatja, végül mégis ő látható Doomként. Amennyire ősellensége a filmben Doomnak Conan, annyira jóban lettek Schwarzeneggerrel: Jones a színészkedésben segített a Terminátornak, Schwarzenegger pedig edzéstippeket adott színésztársának.

Kilencven év ide vagy oda, Jones a mai napig aktív, fáradhatatlanul dolgozik, szinkronizál, szaval, játszik. 2009-ben például Barack Obamának szavalt Shakespeare-t a Fehér házban, 3 éve ismét a CNN-nel dolgozott együtt, legutóbb pedig az Amerikába jöttem 2-ben játszotta el ismét Jaffe Joffer királyt.

Alig vártam, hogy lássam az HBO-s dokumentumfilm-miniszéria első részét. Nem a szenzációhajhász énemet érdekelték a mocskos részletek, hanem a rég várt válaszra vártam. Az igazságérzetem követeli évek óta, hogy sok, számomra kedves film rendezőjéről megtudjam az igazságot, és helyre tegyem. Nem fogom az Annie Hallt kevésbé szeretni, ha megtudom, bántalmazó volt Woody Allen. De ha már évtizedek után a #metooval ismét előbújt az ügy, gondoltam, legalább megtudhatok valamit és eltehetem a megfelelő fiókba. Sok minden világosabb is lett. Egy titok még mindig megoldásra vár, és nemcsak az, hogy Allen bántalmazó volt-e.

Az ügy pár szóban: Mia Farrow és Woody Allen jó pár évig párkapcsolatban éltek, ám külön lakásban laktak, Farrow pedig egyedül nevelte saját és örökbefogadott gyermekeit - összesen 14-et - a nyolcvanas években, miközben alkotópárosként termékenyek voltak. Farrow évente kapott főszerepet Allen filmjeiben. Allen egyik legjobb filmje, a Férjek és feleségek épp akkor készült, azaz 1992-ben, amikor robbant a nagy Allen-Farrow botrány első felvonása:

Farrow ekkor összeveszett Allennel, még azért befejezte vele a Férjek és feleségeket, Allen tovább folytatta kapcsolatát már felvállaltabban Soon-Yival, aki máig a felesége, majd 1992. augusztus 4-én állítólagosan szexuálisan molesztálta kedvenc nevelt - és hivatalosan is örökbefogadott lányát -, Dylant. Farrow épp nem volt otthon, de az akkor ott lévő egyik felnőtt vallomására hagyatkozva, valamit a kislánnyal készült videófelvételeket is felhasználva eljutott a hatóságokig. Allen válaszként gyermekelhelyezési perben szerette volna megszerezni három, számára legfontosabb gyermeke, Dylan, Moses és saját, vér szerinti gyermeke, Satchel felügyeleti jogát, de ezt 1993-ban elveszítette, mint ahogy elveszítette az esetkor 7 éves Dylan látogatási jogát is.

A dokumentumfilm címe azt sugallja, a két ember közti, immár egy életre szóló csatára tesz pontot, nyújt valamiféle lezárást, feloldást. De nem. Ezt nem hiszem el, mondtam magamnak az első tíz perc után, és innentől szigorúan a saját nézői benyomásaimat írom le. Már Mia Farrow első megszólalásakor azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. És nem, talán nem véletlenül jutott eszembe a szintén óriási családot maga köré halmozó Angelina Jolie is, akiről szintén ismert sok sötét életrajzi történés, ugyanakkor kifelé családoltalmazó és humanitárius tetteire fókuszáló alakként kommunikálja magát. Mia Farrow-t is hasonlónak látom, különösen annak tükrében, hogy Mr. és Mrs. Smith, bocsánat, Mr. és ex-Mrs. Pitt között is gyermekelhelyezési huzavona ment évekig, melyből egyelőre Angelina került ki papíron és a nyilvánosság felé győztesen.

A "nyilvánosság felé" kifejezés főként akkor válik fontossá, amint mélyebbre tekintünk a sztoriban, és akármennyire is igyekeznek a 4 részes dokuszéria alkotói és Farrow, hogy a színésznőt és lányát kizárólagos áldozatokként állítsák be, néhol kilóg a lóláb. Civil véleményem szerint Mia Farrow minimum egy nárcisztikus személyiségzavaros nő, aki halkra vett, megcsukló hangjával, rájöttem, hogy kire emlékeztet: egy rossz színésznőre, aki élete legfontosabb alakítását próbálja nyújtani. Az én szememben csúnyán elbukta. Sehol egy könny, csak Allen ellen fordított szavak. Ezért érdemes végignézni a négy részt: mert gyakorlatilag egy látleletet ad arról, milyen egy manipulatív, nárcisztikus személyiség. Nem lepődnék meg, ha az alkotók is az áldozatai lennének, olyan ügyesen vezet meg mindenkit.

Az alkotók - két, egyébként Oscar-jelölt dokumentumfilmes - is felelősek azért, ami ebben a négy órában történik, mert feltehetően prekoncepcióval kezdték a forgatást, ami egy oknyomozó, két oldalt bemutató dokumentumfilm esetében nem szerencsés. De a legnagyobb Arany-Málnát Farrow-nak és a lányának adnám, akiknek végig nem tudom, hogy higgyek-e. És inkább nem hiszek. Sehol egy könny, viszont folyamatosak a sablonmondatok, mintha tudnák, mit kell mondani egy ilyen helyzetben. De ezek csak a szubjektív érzéseim, mindenki alakítsa ki magában, amit gondol.

Egy biztos: sem Mia Farrow, sem a dokumentumfilm nem tudta bebizonyítani nekem, hogy Woody Allen szexuálisan bántalmazta azt a hét éves gyereket, akivel kapcsolatban az elfogult film is csak annyit tud mondani és mutatni - Farrow mániákusan videózott a családban -, hogy Allen odavolt a kislányért,

A vizuális bizonyítékok közt is van olyan, amit annak illusztrálására használtak, hogy Dylan traumatizált volt, csakhogy én inkább azt láttam, az anyára néz szomorúan, hiszen ő fényképezte... Az egyik videofelvételen, amit Mia készített, Dylan és Allen ülnek vidáman a vízparton, a kislány nevet, majd amikor észreveszi a kamerát, azaz az anyját, a tekintete elkomorul.

Nem beszélve arról, mennyire árulkodóan, Allen megcsalási ügye után pattant ki a molesztálási ügy is. Szerintem nagyon jól tette Woody Allen, hogy nem nyilatkozott, mert nem tudott volna labdába rúgni Mia Farrow álszent vallomásai mellett. Holott tudjuk, komoly kártyalapok vannak az ő kezében is. Az első természetesen az, hogy a Dylanről Mia által készült videót a szakértők már az ügy elején nem tartották validnak, sőt, úgy értékelték, a gyermeket betaníthatták a vallomásra a videózás előtt.

Ebből a dokumentumfilm-szériából nem derül ki, mit csinált Woody Allen azon az augusztusi napon, vagy mit nem. A gyanúnk továbbra is ott lebeghet a levegőben egy-egy nyugtalanító részlet miatt. Az viszont biztos, hogy Mia Farrow egy olyan dokumentumfilmhez adta a nevét, az arcát, a mondatait, az igaz vagy igaznak vélt vallomását, ami nincs megalapozva. Vizuálisan sem, hiteles interjúalanyokkal sem. A barátnő nem ilyen interjúalany, egy rendőrnyomozó pl. az lenne.

Ha találkoznék Mia Farrow-val az életben, biztosan nekiszegezném a kérdést, miért a gyermekeit használta eszközül egy bosszúhadjáratban, ő, aki nem győzi hangsúlyozni végig, hogy mennyire odafigyelt a jóllétükre.

Ilyen információt egy egészségesen gondolkodó szülő nem közöl jó ideig, utána is óvatosan tálal, és nem használja a gyermekeit arra, hogy a felháborodásában támogassák. Ez egyszerűen nem gyermektéma. Én ezen a ponton háborodtam fel a legjobban. Mia Farrow ugyanis ezzel a manipulatív lépéssel komoly érzelmi hullámvasúton indította el a gyermekeit, kíméletlenül szembesítette őket egy kb. feldolgozhatatlan helyzettel.

Egyébként három gyermeke már nem él. Van köztük öngyilkos is, akár köze van Miához, akár nem. És számomra ez a motívum - és egy csomó más manipulatív cselekedete, melyekről ő maga tesz vallomást a kamera előtt - erkölcsileg egyenértékű bármilyen verbális bántalmazással. Mert egy gyermek - meg sok testvére - frusztrálása, folyamatos videózása 2 napon (!) keresztül - így készült Dylan állítólagos vallomásáról a felvétel - is bántalmazásnak tűnik, nem csak a "fogdosás". Sajnálom Dylan Farrow-t, akár fogdosták, akár nem, mert még mindig erről szól az élete. Ha belemanipulálták hét évesen a történteket, azért, ha nem tud meggyógyulni egy traumából, azért. És úgy látom, mindenképp áldozat - a dokumentumfilm pedig nem tudta megmutatni, melyik fél áldozata jobban.

Koronavírus-fertőzésben meghalt Koltai Lajos Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező felesége. A hírt a gyászoló férj mondta el a Blikknek

Bordás Katalin veseproblémák miatt került kórházba, de az állapota nem javult, aztán a koronavírus is megtámadta a szervezetét.

Az operatőr és felesége ritkán beszéltek magánéletükről a nyilvánosság előtt.

Két lányuk van, Nóra Londonban tanul, Katalin pedig egy fotóügynökségnél dolgozik.

Forgács Péter, a Győri Nemzeti Színház igazgatója a Facebookról tudta meg, hogy mostantól más vezeti az intézményt.

– fogalmazott közleményében Forgács Péter.

Megköszönte a nézők támogatását, és azt, hogy az elmúlt bő tíz évben látogatták az általa vezetett színházat.

Győr fideszes polgármestere, Dézsi Csaba András szintén a Facebookon gratulált Forgács utódjának, a színész és jogász végzettségű Dr. Bakos-Kiss Gábornak, akik július elsején veszi át a színház irányítását. Megbízatása 2023 június 30-ig tart.

Az új igazgató kinevezésről szóló poszt végén megköszönte Forgács Péternek „az elmúlt évek magas szintű művészi munkáját”.

A határokon átnyúló összetartozásról szól a Lóci játszik legújabb dala, ami a Hello Wood online hangszerkészítő workshopjainak himnusza lett. Céljuk, hogy a zene erejével íveljék át a távolságokat, hozzák össze a közösséget és szólítsák meg az otthoni bezártságban unatkozó gyerekeket és tizenéveseket.

A Hiányzol, hiányzol, hiányzol című számot itt lehet először meghallgatni, ennek apropóján arról is kérdeztük a frontembert, hogyan élték meg a lezárásokat és változott-e a zenéléshez való hozzáállásuk az évek során.

Először is íme a dal, ami az interjúban kicsivel lejjebb kerül szóba:

– Négy éve beszélgettünk utoljára, miután megnyertétek a Nagy-Szín-Pad versenyt. Hogy foglalnád össze az azóta eltelt időszakot?

– 2017 elég erősre sikerült a Lóci játszik számára, hiszen a Fonogram gálán is mi lettünk az év felfedezettje. A Nagy-Szín-Padnak köszönhetően pedig a Sziget nagyszínpadára is eljutottunk, ez egy olyan különleges élmény volt, amiről tiniként álmodozik az ember, és sok olyan zenészkollégának sem adatik meg, akik talán még jobban megérdemelnék.

2018 is ebben a lendületben telt, rengeteg koncerttel, majd 2019-re éreztem azt, hogy normalizálódott a helyzet. Annyi fellépésünk volt, amennyit reálisan el is bírt a zenekar, de az anyagi fenntarthatóságot is biztosította. Mellette maradt elég időnk dalokat írni és a magánéletre is, tehát tényleg ideális állapot alakult ki. Ezután ütött be a 2020-as év, amit felesleges ragozni: márciusban adtuk az utolsó rendes koncertünket, azóta ülünk és várjuk, hogy végre történjen valami.

– Változott a hozzáállásotok a zenéléshez, rock n’ roll életformához az évek során?

– Ha csak azt nézzük, hogy négy évvel ezelőtt még egy gyerek se volt az együttes háza táján, most viszont már három is, magától értetődő, hogy már nem két kanállal faljuk az életet. A koncertjeink se a mértéktelen vadulásról szólnak, inkább kis iróniával a „visszafogott szórakoztatás” jelzővel illetném. Persze utána ugyanolyan buli van a backstage-ben, mint régebben, csak lehet, hogy már nem hajnalig maradunk, hanem 4-kor hazaindul mindenki. (nevet)

– Hogyan élitek meg a lezárásokat és ezt az egész időszakot?

– Lelkileg mindenképp nehéz, egyszerűen hiábavalónak érzed magad, ha olyan szakmád van, amit nem végezhetsz. A kreatív rész azért szerencsére megmaradt, épp a negyedik albumot rakjuk össze, szerintem nagyon szuper, kompromisszumoktól mentes anyag lesz. Amúgy viszont B tervek mennek nálunk is: futárkodás, pálmafa-pakolás, hangoskönyv-készítés, ilyesmi. Én ráfordultam a jogsi megszerzésére, hogy legalább valami hasznossal töltsem a felszabadult időt. Illetve annyiból szerencsém van, hogy valamivel több jogdíj jár nekem, mivel zeneszerző és szövegíró is vagyok minden dalban.

– Finomodott a zenekar stílusa a kezdetekhez képest, akár hangzásvilág, akár szövegek terén?

– Szerintem akkor hiteles egy előadó, ha olyan témákról beszél, amelyek személyesen érintik, vagy a barátaival, közvetlen környezetével történtek. Persze árnyalja a képet, hogy az első lemez dalai még egy tízéves periódust öleltek fel, a most készülő negyedik anyaga viszont az elmúlt másfél évben született. Ebből következően talán észrevehető, hogy ezúttal olyan témák kerültek terítékre, amelyek főként a 28-35 év közötti fiatal felnőttek életének nehézségeiről szólnak.

– Hatott a karantén az új dalok hangulatára?

– Szerintem bárki, bármilyen stílusban is írt dalokat az elmúlt évben, mindenképp jellemzőjük a befelé fordulás, hiszen nehéz másképp megélni ezt a szituációt. A mi esetünket árnyalja, hogy a lemez anyagának legalább fele még a járvány előtt íródott, de csak most jutott abba a fázisba, hogy kiadjuk. Onnantól, hogy megírom a hálószobámban egy szál gitáron, a közös kidolgozáson át a stúdiózásig, majd a keverésig hosszú folyamatról van szó.

– Ősszel te is átestél a koronavíruson. Mennyire betegedtél meg?

– Nálam szerencsére elég könnyű lefolyású volt, összesen három napot töltöttem ágyban.

– A VAN Filmzenekarból miért szálltál ki?

– Amikor a VAN-t csináltuk, a Lóci játszik még épphogy csak megalakult, a premierrel nagyjából egy időben adtuk az első koncertünket, így bőven megfért egymás mellett a kettő. A Rossz versek munkálatai idején viszont már azt éreztem, hogy nem tudok annyi időt és energiát szánni rá, amennyit megkívánna. Nehéz szívvel hoztam meg ezt az áldozatot, mert nagyon szeretem őket, de muszáj volt annak érdekében, hogy a saját dalaimmal eleget foglalkozhassak. Azóta egyébként már jártam koncertjükön nézőként is, és kívülről is király. (nevet)

– Mesélj a Hello Woodal közös projektről, hogy jött a felkérés és milyen volt részt venni benne?

– Évekkel ezelőtt, amikor kijött a Nem táncolsz jobban, mint én című számunk, hirdettünk egy pályázatot, amire bárki beküldhette a saját koreográfiáját. A Hello Wood táborból is kaptunk egy videót, de akkor még nem tudtuk, mi ez pontosan, csak annyit, hogy hihetetlenül menő. Most azzal kerestek meg, hogy náluk még mindig tök nagy sláger a dal, és mit szólnánk hozzá, ha csinálnánk egy közös számot is, amiből kvázi az új táborhimnusz lehet.

A helyzetet bonyolította, hogy egy határon túli magyaroknak szóló hangszerkészítő táborról lett volna szó, ami az utazási korlátozások miatt nem valósulhat meg. Helyette online workshopok lesznek, amelyeken mi is részt veszünk. Úgy képzeld el, mint egy főzőműsort, csak nem bolognai spagettit készítünk, hanem mondjuk csörgőt meg ukulelét.

Klipet is készítünk majd hozzá, amihez szintén várjuk a saját kisvideókat, ahol mindenki megmutathatja, hogyan táncol, bulizik és zenél az elkészített hangszerekkel a dalra.

– Mennyire vagy bizakodó az idei évvel kapcsolatban, különös tekintettel a fesztiválszezonra?

– Erre csak szubjektív választ tudok adni, mivel nem vagyok járványügyi szakember. Igyekszem derűlátó lenni, az viszont biztos, hogy a 2019-es állapotok idén még nem fognak visszatérni. Persze mindenkit megvisel a bezártság, ennek ellenére megpróbáljuk kihozni a maximumot a lehetőségekből. Ráadásul elég valószínűnek tartom, hogy amennyire hiány van most vakcinából, egy idő után ugyanekkora túltengés lesz, hiszen egyre több gyártó kap engedélyt és a kapacitások is folyamatosan nőnek. Szerintem ha nyárra nem is, őszre már mindenki várólista nélkül be tudja majd oltatni magát, aki szeretné, így nem lesz akadálya a koncertek engedélyezésének.