„Kicsinyes fogyasztói vágyainkat hörögjük magunk elé” – Jim Jarmusch zombifilmje a 26. Titanic Filmfesztiválon
Tegnap este kezdődött a 26. Titanic Filmfesztivál. A hagyományhoz híven idén is egy Jim Jarmusch-bemutatóval indult a rendezvény az Urániában.
Horváth György, a fesztivál igazgatója a bemutatott filmmel tökéletes összhangban egy nagyon meta kérdéssel nyitotta meg az eseményt. Milyen egy jó megnyitó gála?
A választ egy rövid és kaotikus filmben kapjuk meg, a témát ismert kortárs rendezők boncolgatják. A sort Reisz Gábor (Rossz versek, Van) kezdi:
„legyen mondjuk két perc” – minél rövidebb, minél őrültebb, annál jobb. Kocsis Ágnes (Pál Adrienn, Friss levegő) fényes ruhában parádéztatná a rendezőket. Mások inkább elefántokkal képzelik el, meg jó sok sörrel.
A fesztivál mottója idén „A nagyvászon bűvöletében”. Mert filmeket nézni akkor is moziban legjobb. Megszakítások, zavaró ingerek nélkül, aztán pedig kollektív áhítatban a mosdók felé áramolva megbeszélni, kire milyen benyomást tettek a látottak. Mert a filmnézés nem pótcselekvés, hanem egy olyan dolog, ami -szerencsés esetben- hatással van az ember életére.
A trailert látva először nem hittem el, hogy ez egy Jim Jarmusch-film. Aztán feltűnt Iggy Pop hullája a kávé szót mantrázva. Ez meggyőzött. Bár nem lengi körül az a pazar atmoszféra – második blikkre sem - , de nem is ez a célja. A Holtak nem halnak meg (sajnos magyarul nem alliterál olyan tökéletesen és kimondhatatlanul, mint eredeti nyelven – „The Dead Don’t Die) egy zsúfolt, pontokba szedett társadalomkritika, meg egy afféle „Így rendeztek ti”.
Mindenki félreérti a helyzetet, aki úgy gondolja, Jarmusch azért szeretett volna egy zombifilmet rendezni, hogy megmutassa, ő erre is képes. Nem. Jarmusch szerette volna megmutatni, hogy zombifilmet bárki tud rendezni, de attól a zombifilmek már nem az igaziak, unalmasak. És szerette volna megmutatni, mennyi menő, híres színész barátja van. Ez egy tökéletes paródia. Paródiája a zombifilmeknek, a filmrendezésnek, a rendezői önmitizálásnak, és az egész társadalomnak.
Mitől lesz jó egy zombifilm? Lehet egyáltalán jó? Nem jön már ki a könyökünkön a poszt-apokaliptikus élőhalott-invázió? De igen, legalábbis Jarmusch nézőpontjából. És teljesen igaza van. Egy átlag amerikai (és valószínűleg az európaiak is), már annyi zombifilmet látott, hogy meg sem lepődne azon, ha saját városkájában támadnának fel a hullák. Ráadásul egy pontos forgatókönyv is van a fejében arról, mit tenne ebben az esetben.
Centerville, ahogy a helységnévtábla is hirdeti, egy „igazán kellemes hely”. Középszerű név, középszerű emberek, totojázó zsaruk, akik este kilenckor már nem kávéznak, és fánkot sem esznek. A kávézóban tökéletesen megfér egymás mellett a „Keep America White Again” baseballsapkát viselő, fehéröntudattól duzzadó farmer és a végtelenül udvarias, vaskereskedést vezető fekete férfi. A klímakatasztrófáról beszélgetnek.
A telefonok sorra bedöglenek, este kilenckor még verőfényes napsütés. Az örs egyik cellájában egy chardonnay-t párolgó hulla oszladozik, a kedves kis Mallory (Carol Kane).
Ronnie, a fiatal rendőr (Adam Driver) ezen a ponton már vagy hatszor kijelentette, hogy „ennek nem lesz jó vége”. De mindenki más is érzi az egész városban, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történik.
A film két egymással szembefordított görbe tükör. A zombik, akik elözönlik a várost, mi vagyunk, és kicsinyes fogyasztói vágyainkat hörögjük magunk elé. Még a halálból is visszajönnénk, csakhogy wifizzünk egyet, vagy igyunk egy olcsó Chardonnay-t.
A zombik boltokat ostromolnak, aztán valahonnan telefonokat is szereznek, amik persze semmit nem csinálnak, csak ontják magukból a fehér fényt.
Centerville lakói pedig hamarabb tudják, hogyan kezeljenek egy zombiapokalipszist, mint az új külföldi szomszédjukat, akiről amúgy is kiderül, hogy egy UFO dobta le közéjük. Az egyetlen, kompetens városlakó.
Jarmusch ebben a filmben határozott vonalakkal köti össze Hollywood és a popkultúra teljes csillagrendszerét.
A néző pedig alig várja, mikor, milyen körülmények között bukkannak majd fel beígért kedvencei.
