„Kicsinyes fogyasztói vágyainkat hörögjük magunk elé” – Jim Jarmusch zombifilmje a 26. Titanic Filmfesztiválon
Adam Driver és Bill Murray a rendőr-toposz. Fiatal és inkompetens törvényőr, aki kétségbeesetten szorongatja fegyverét, és az idős, sokat látott nyomozó, aki már semmin nem lepődik meg.
Az elsőként feltámadt Iggy Pop emberlakomáját kávéval öblíti le, és utána kávéskannával parádézik végig a városkán különböző emberekből falatozva. Ha valaki megkínálja, biztos szívesen rá is gyújtott volna utána.
Selena Gomez, a clevelandi hipszter, a lány, akire mindenki vágyik. Szép, fiatal, veterán Pontiackel furikázik, kilóg a feneke a kényelmetlenül szűknek tűnő farmernadrágból, egy milleniál femme fatale. Ő, és a barátai (Austin Butler és Luka Sabbat) csak azért kerültek a filmbe, mert Jarmusch szeretett volna szép, fiatal embereket, akik úgy néznek ki, mintha egy divatreklámból csöppentek volna a kisváros lakói közé – árulta el egy interjúban a rendező.
Chloé Sevigny viszont igazán kaphatott volna valami karakteresebb szerepet. Mindy, a rendőrnő egy kirakatdarab, unalmas és sztereotíp, de így volt kire ráépíteni a film egyetlen igazán megható és megrázó jelenetét, ami aztán jelentéktelen epizódként tökéletesen elsikkad. Mindy a film első perceitől kezdve az összeomlás szélén áll, aztán meglátja halott nagymamája arcát a rendőrautó ablakára tapadva. Az öreg zombi unokája nevét recsegi, mire a lány, bár tudja, mi vár rá, a zombik közé veti magát. A nagymama az egyetlen olyan élőhalott, aki nem valami anyagi dolog nevét mantrázza, hanem a szeretett unokájáét. De ez nem gátolja meg abban, hogy lerágja a fél arcát.
Tom Waitset önkéntes száműzetésben élő hobóként látjuk, tökéletes összhangban a természettel. Az egyetlen karakter, aki kívül rekedt a társadalmon, és így a zombik étlapján is. Nem köti a kapitalizmus, nem száll be a hétköznapi emberek játékaiba. Nem is hal meg.
És persze Tilda Swinton, a rejtélyes külföldi nő, aki magán viseli a külföldiség minden vonását. Szamuráj, buddhista, és pop-art stílusban sminkeli a hullákat temetkezési vállalkozóként.
És mivel tehetjük még sokkolóbbá zombis filmünket, ha bélszürcsölés és belsőszerv-csámcsogás nem lenne elég? Játsszuk az egész film alatt ugyanazt a countrydalt. Az azonos címet viselő szám Sturgill Simpson muzsikája, aki maga is feltűnik gitárját ráncigáló zombiként.
A film narratíváját folyton megtörik a valóságba visszarángató kiszólások, a folyamatos hivatkozás a forgatókönyvre, és magára Jimre is. Ez jó eszköz arra, hogy egy másodpercig se vegyük komolyan, amit látunk. Nézzünk körül, és gondolkodjunk el egy kicsit.
Ez a hozzáállás a film zenéjében is megnyilvánul.
A szereplők tudják, hogy a rádióban újra és újra felcsendülő szám a főcímdal, és még cd formájában is elő-előkerül. Zoe (Selena Gomez) veszi meg a benzinkúton, aztán Ronnie teszi zsebre, miután lefejezi az élőhalott lányt, és Salomeként lengeti annak testetlen fejét, hogy aztán egy drámai koppanással dobja maga mögé.
Jarmusch fárasztóan és fáradhatatlanul süti el ugyanazokat a poénokat, legalább hárommal többször, mint érdemes lenne. De nem ugyanez a helyzet a zombifilmekkel is?
De miért is kelnek életre a halottak pont most? Természetesen, szorosan összefügg a klímaváltozással, az önző hataloméhes emberekkel, akik kizsákmányolják a bolygónkat, és olajat próbálnak kitermelni olyan helyekről, ahonnan nem szabadna. Ezért kibillen a Föld tengelye! Ha eddig rettegtünk a méhek, és különböző állatfajok kihalása, a sarkvidék olvadása miatt, itt van még egy dolog, ami aggodalomra ad okot. Vajon hogyan reagálnak majd a halottak egy esetleges klímakatasztrófára?
„Elbaszott egy világ ez.” - fogalmazza meg a hobó Tom Waits a végső tanulságot. És milyen igaza van! Mára már majdnem minden ember tudja, hogyan nyírjon ki egy zombit, esetleg egy vámpírt, de arról fogalmunk sincs, hogyan tegyük a világot egy élhetőbb hellyé.
