KULT
A Rovatból

Kell egy olyan zene, ami te vagy – beszélgetés Szabó Tamás szájharmonikással

A blues útjai kifürkészhetetlenek.


Van annak már 30 éve is, hogy először láttam egy vékony dongájú, valami eszméletlen szabású sapkát viselő fiatalembert, aki egész lényében kissé elvarázsoltnak tűnt, ellenben remekül fújta a szájharmonikát. Szabó Tamás azóta e hangszer egyik legkiválóbb hazai művelője lett, és bár számos műfajban jeleskedik, elsősorban a blues kötődik hozzá. Az elmúlt hónapokban két újabb lemezzel gazdagította életművét. Ennek kapcsán találkoztunk, de azért visszapillantottunk a múltba is.

- 1968-ban születtél. Ez pályád fényében azért érdekes, mert akkor volt a brit „blues boom” csúcspontja, és akkoriban kezdtek el együtt játszani az amerikai fekete mesterek fehér „tanítványaikkal”. Neked hogyan jött be a blues az életedbe?

- Átlag polgári család sarja vagyok, senkinek nem volt különösen szívügye a zene. Nagyapám ugyan hegedült, de akkoriban, az ő fiatal éveiben 1920-as, 30-as években a házi muzsikálás hozzátartozott a polgári szalonokhoz. Először kórusban énekeltem, tanultam egy kicsit zongorázni, majd jött a mandolin, amin szép színes virágok voltak, meg a pozán. Nálunk otthon sokáig nem volt tévé, ellenben mindenki rádiót hallgatott. Nekem főleg a 60-as, 70-es évek, a beat-zene jött be, de szerettem az olyan erős karakterű előadókat, mint Edith Piaf. Ha jól belegondolok, ő a sanzon blues-énekesnője volt.

Tizennégy éves korom körül már elengedtek az „éjszakába”, csupán annyi kikötés volt, hogy nem lehet 3-asnál rosszabb jegyem és este 11-re otthon kellett lennem.

Így kezdtem járni a Budai Ifjúsági Parkba, majd Hobo Bercsényi utcai klubjába, majd a Fővárosi Művelődési Házba és a Józsefvárosi Klubba. Egyre több zenét és zenészt ismertem meg, és ez kezdett fontosabbá válni számomra, mint a grafika. Rajzosként indultam, nagyon érdekeltek a művészeti irányzatok, több rajzversenyt is megnyertem. Alkotótáborokban voltam, majd később bekerültem a Szabados Árpád vezette GYIK műhelybe is.

- Tehát pályát módosítottál?

- Nyomdaipari szakközépiskolába jártam. Szerencsétlenségemre egy olyan tagozatra, amit akkor indítottak először és utoljára. Már a levegőben lógott a digitalizálás, erre próbáltak minket felkészíteni, de a dolgok olyan gyorsan változtak, hogy amit tanultam, teljesen felesleges volt. Ebben az iskolában ismertem meg viszont később kiváló zenészeket, mint például a dobos Gyenge Lajost, Turjánszki Gyurit (PUF), Vörös Gábort, aki többek között ma a Lead Zeppelin oszlopos tagja. Innentől kezdve nekem is egyértelművé vált, hogy a zene felé megyek.

- És miért éppen a szájharmonika?

- Semmihez sem volt igazán nagy kitartásom, és a családom sem engedhette meg magának a bármilyen irányú komolyabb taníttatást. Végül a nyári kötelező iskolai szakmai gyakorlat ösztöndíjából vettem meg az első Hohner szájharmonikámat. Még a blokkja is megvan, 153 forintba került. Sajnos azonban tanárok nem voltak, szakirodalom is alig. Később fedeztem csak fel, hogy 1941-ben jelent meg Madaras Árpád szájharmonika-tankönyve, ami inkább csak cserkészdalokat tartalmazott, nem sok technikai leírással. A bluesról meg egyátalán nem is esett szó benne.

Fura, hogy volt egy viszonylag gazdag szájharmonikás-történelem Magyarországon, pld. az ABC Trió, a Szoboszlay Kvintet, a Barabás Trió, de az ő felvételeik akkor, hozzáférhetetlenek voltak. Szinte senki nem is hallott felőlük. Az ABC Trió egyetlen nagy lemezét (CD) én adtam ki Loki Attilával közösen a Rockin’ Box gondozásában a 90-es évek közepén, hogy valami nyomuk maradjon.

Számomra döntő lökést a Hobóval játszó Bodonyi Attila játéka adta meg. Aztán megismerkedtem Hagyó Bélával, a Palermo Boogie Gang alapítójával, akitől sokat tanultam, és Bacsek Istvánnal, akit főleg session-munkáiról ismertem. Akkoriban még nagyon keveset lehetett itthon hallani az igazi fekete blues-zenéből. Nemes Nagy Péter rádióműsora volt az első, a lemezek közül pedig Muddy Waters Fathers And Sons című albuma, amire egy futótűzként terjedő hír nyomán csaptam le a Rózsavölgyi Zeneműboltban, máig meghatározó album számomra. Nagyon megfogott rajta Paul Butterfield játéka. További ismeretekre az amerikai nagykövetség könyvtárában tettem szert, illetve Nemes Nagy Péterrel kialakuló barátságom sodort egyre mélyebben a blues világába.

- A 80-as évek vége már a színpadon talált.

- Az Udvari Bolondok volt az első zenekarom. Agilis, fiatal, zeneileg nyitott társaságnak ismertem meg őket. De egy idő után egyre rockosabbak lettek a számok, és én nem éreztem magamat annyira otthon abban a világban. Ekkoriban történt, hogy találkoztam Fekete Jenővel és Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gangbe csábítottak. Bacsa Gyuszi volt a billentyűsünk – egyébként ő is ímmel-ámmal nyomdásznak tanult -első dobosunkat, Vadász Petit pedig úgy kellett elkérni a szüleitől a koncertekre, mert még csak 12 éves volt. A kezdeti Palermóban hihetetlenül sokan megfordultak, pld. Kirschner Péter, Dénes József Dönci, Makó László, Kárpáti Dodi, Gyenge Lajos, Molnár Gábor, Flór Gábor stb. A végleges formáció 90-91 tájékán alakult ki.  Először az Eötvös Klubban játszottunk, Claptomán néven aztán később, Hagyó Béla ránk hagyományozta a Palermo nevet.

- A 90-es években nagy blues-élet folyt Magyarországon, számos kiváló együttes tűnt fel, egymást érték a fesztiválok a Goldmann-menzától az akkor induló paksi Gasztro-Bluesig, a Szigeten külön blues-színpad volt... Hogyan éltétek meg azt a hangulatot?

- Fiatalosan, minden tudatosság nélkül. Manapság mindent az üzlet felől közelítenek meg, az akkori légkörben a buli, a szabadság dominált. Megszűnt a zárt kádárista rendszer, megnyíltak a határok, vettünk egy nagy levegőt, szabadabban lehetett zenészként is dolgozni. Nem kellett igazolni magadat, megszűntek az olyan státuszok, mint a „közveszélyes munkakerülő”. Már önmagában fantasztikus dolog volt, hogy szabadon lehetett fesztiválokat szervezni, több zenekarral.

Tömegek kezdtek el járni, és ezek a rendezvények egészen a 90-es évek közepéig önmagukat gerjesztették.  De korábban elképzelhetetlen volt, hogy elmegyünk egy sörözőbe játszani – a Kassákban, a Fregatt pubban klubunk volt – és pénzt is kapunk érte. A kialakulóban lévő fesztiválokon az sem volt gond, ha éjjel kettőkor került ránk a sor és, akkor játszottunk. Kicsit az a fíling jött be, ami Londonban már a 60-as években megvolt.

És befértünk a rádióba is, ahová korábban csak a nagy sztárok juthattak be, mert a blues több rádiósnak is tetszett. Ezt az örömzenélést persze hosszú távon nem lehetett fenntartani. Nem alakult ki nálunk egy profi menedzserréteg, akik tudták volna, hogyan kell ezeket a fesztiválokat levezényelni.

- A Palermo Boogie Gang kisebb-nagyobb megszakításokkal, több mint 20 évig működött. Majd Nemes Zoltánnal közösen megalakítottad a Spodeeodee formációdat, ami 2004ig működött. Aztán megalakult mai zenekarod, a Mojo.

- Volt egy pangó időszak az életemben, amikor duókkal, triókkal dolgoztam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy létre tudjak hozni egy zenekart. Aztán egyszer lementem a Picasso pubba, ahol Horváth János gitáros és Honfi Imre Olivér muzsikáltak. Blues-standardeket játszottak, nem volt a játékukban semmilyen extra vagy meghökkentő, mégis nagyon jól esett hallgatni őket. Elkezdtünk haverkodni egymással, és miután Olivér felhagyott a külföldi vendéglátózással, 2011-re megalapítottuk a zenekarunkat. A következő évben már meg is jelent a Mojo első lemeze, „Back In The Day” címmel.  2014-ben csatlakozott hozzánk a bőgős Pengő Csaba és Mezőfi István „Fifi” dobos, akivel már a Palermóban is együtt játszottam.

- Most rövid időn belül két új lemezetek is megjelent.

- Annak, aki bluest játszik, számolnia kell azzal, hogy nem lehet egy lemezzel berobbanni. Mindig a modern vagy a kevert műfajoknak van nagyobb sikere.

A blues-nak ebben a régióban nincsenek gyökereit. Itt az operett, a Balkán, az észak, a kelet találkozik, végsősoron a magyarországi blues-élet egy mesterségesen kreált helyzet.

Az első  lemezünk inkább a tradicionális vonalat követte. Számos feldolgozást vettünk fel, és ezen az albumon még trióba játszottuk a számok többségét. 2015-ben jelent meg a „Long Step” című lemezünk, amelyen már jóval több saját szerzeményünk hallható, de ezen az albumon is keveredik a tradicionális akusztikus játék a modernebb elektronikusabb hangzással. Több irányzat is hallható, mint pld. a jug, country, beat vagy zydeco stílusok. Szerintem mostanra találtuk meg a saját hangunkat, miután sok érési fázison mentünk keresztül…

Fotó: Nagy János

-És életkorban is hozzá kellett öregednetek.

- Igen, itthon, igazából negyven felett érkezik el a megfelelő idő a blues-zenészek számára. És ha jól belegondolok, ennek a korosztálynak szólunk elsősorban. De térjünk vissza a lemezekre. Még 2005 táján ismertem meg Tim Lothar dán gitáros-énekest, aki műfaj egyik nemzetközileg elismert blues előadója. Évekkel később a szolnoki Tiszavirág fesztivál vendége volt, és csináltunk egy kis duó-sessiont. 2015-ben megint Szolnokon találkoztunk és megkértük, hogy szálljon be a Mojoba egy-két számra. Miután megtetszettünk egymásnak, elhatároztuk, hogy csinálunk közös lemezt. Így jött létre a „Traveling Blues Nights” albumunk.

Ő a tradicionális blues olyan szegmensét játssza, amit mi soha nem fogunk tudni úgy elmuzsikálni, mint ahogyan ő. Mi túlságosan a „fehér” világból táplálkozunk, Tim viszont, szinte mindig csak fekete bluest játszott, a 20-as, 30-as évek előadóitól tanult, tehát a „népzenei” oldalról közelíti meg a műfajt. Még a saját szerzeményeiben is lehet érezni a népzene tradicionális gyökereket. Ő többnyire egyedül vagy duóban járja a világot és nincs nagy zenekara. Számára kuriózum és kihívás volt ez a formáció, az elektromosabb hangkép. Többször turnéztunk már vele Dániában, Németországban és Franciaországban is. Az idén februárban adtuk ki az „Old Cinema Session” című lemezünket.

A címét azért kapta, mert a 17. kerületi, egykori Maros moziban vettük fel a hangzóanyagot, ami hajdan szálloda volt és a bálterméből lett a Rákosi-rendszerben mozi. Három napra beköltöztünk a ma már üres épületbe, és megpróbáltuk elsőre feljátszani a dalokat úgy, ahogy azt a régmúltban tették.

Ezúton is szeretném megköszöni Rózsahegyi Péternek a sok segítséget, hogy megkaphattuk a termet. Sajnos a vírus miatt elmaradt a márciusi bemutatója. Most az új időpontot október 30-ra tűztük ki a Bethlen téri színházban. Érdekes, hogy a Bethlen téri színház is az ántivilágban lokál volt, majd később szintén mozi lett. Nekem nagyon tetszik a hely hangulata, teljesen olyan, mintha visszamentünk volna az 1930-as évekbe! A Budapesti koncerten kívül, sikerült egy kisebb turnét is leszervezni Szeged, Szolnok, Pécel városokban.

- Szeptemberben jelent meg negyedik sorlemezetek, Mojo címmel.

- Valahogy ebben a szerencsétlen évben, szerencsések vagyunk. Legalább is próbálunk alkotni, készítettünk egy másik albumot is. Ennek merőben más volt a koncepciója, más hangulata van, mint a Timmel készült anyagoknak. A lemezen inkább a saját zenei világunk hallatszik. Próbáltunk tőlünk eltérő és új hangképeket megalkotni. A CD-n szinte csak Olivér, illetve saját szerzeményeink vannak, amit közösen öltöztettünk fel, hangszereltünk. A feljátszás is merőben másként történt, mint a Times anyagoknál. A CD-nek szándékosan nem adtunk címet, mert viszonylag hosszú ideig készült, és nem találtunk olyan jelzőt vagy szlogent, ami az alkotás folyamatát lefedné.

Fotó: Kozma Mihály

Hiszek abban, hogy lehet egy időben párhuzamos irányokban kísérletezni a zenében. Nagy példaképem Alexis Korner, akinek életművében rendszeresen jelen van a tradicionális blues, de ott volt például a C.C.S. nevű big bandje, amellyel olyan szinten forgattak ki híres dalokat, hogy az ember rájuk sem ismer. Vissza lehet mindig nyúlni a blueshoz, de kell egy olyan zene, ami te vagy, amit a múltadból, zenei ismereteidből te teremtesz meg.

Egy jó zenésznek, egy zenekarnak mindig kezében van a kulcs a változtatásra. A letisztult hangképekhez egy új hangzáshoz, idő és tapasztalat kell. Szükség van a nyitottságra, rugalmasságra és befogadásra, azért, hogy szép lassan minden a helyére kerüljön.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Alföldi Róbert visszatért az Átriumba, hogy beolvasson a rezsimnek, amely elűzte onnan – megnéztük A színházcsinálót
Pelsőczy Réka rendezésében nincs egyetlen unalmas perc, és közben el kell gondolkoznunk azon, miért vált ilyen otthonossá számunkra ez a bántalmazó ország.


A Margit körúton – egykor Mártírok útján – egy régi mozi helyén működik az Átrium Színház, amelyet éveken át a Kultúrbrigád üzemeltetett. Ezalatt az intézmény neve összeforrt Alföldi Róbertével, akihez számos rendkívül népszerű előadás fűződött itt színészként vagy rendezőként: Az Őrült nők ketrece, Igenis, miniszterelnök úr!, Egy, kettő, három, Mefisztó.

Aztán a kormány sok más független színházzal együtt a Kultúrbrigádtól is megvont mindenféle állami támogatást, így a 2023-2024-es szezon végén kénytelenek voltak elhagyni a színházat. Nehéz volt nem párhuzamot látni az állam döntése és aközött, hogy a Kultúrbrigád előadásaiban bizony előszeretettel kritizálták a regnáló hatalmat.

Sokan a színház végleges bezárásától tartottak, de aztán több független társulat, Pintér Béla és Társulata, a Dumaszínház, a Delta Produkció és az Orlai Produkció összefogásával végül tovább üzemelhetett.

Akkoriban a kormánnyal szimpatizáló kommentkommandósoktól sokszor olvashattuk: Kár volt károgni, a színház nem zárt be, csak "alföldítlenítették".

Nem örülhettek soká, mert íme, Alföldi Róbert visszatért az Átriumba, hogy az őt elüldözni kívánó potentátok arcába vágja: Amíg lesz, aki megnéz, én színházat fogok csinálni!

Thomas Bernhard 1984-ben írta A színházcsinálót. Főszereplője, az Alföldi Róbert által alakított Bruscon egy hajdan népszerű és nagyhatalmú író-rendező, aki ma már csak a nagyság illúziójából él. Egykor a legnagyobb színházakban játszott, manapság kis vidéki színpadokon lép fel maroknyi színészével, és pont úgy viselkedik, ahogy az a nagy #Metoo könyvben megvan írva: zsarnokoskodik, kiabál, sőt, a tettlegesség sem áll tőle távol. Aztán amikor érzi, hogy talán túl messzire ment, bocsánatot kér, de úgy, hogy azzal a lendülettel el is hárít bármiféle felelősséget.

A színházcsináló kicsit olyan, mint egyetlen hosszú monológ, amiben első ránézésre csak statisztaként, biodíszletként jelennek meg a kollégák. Valójában azonban szó sincs erről. Minden egyes szereplőnek tűpontosan megvan a funkciója, olyanok, mint azok az apró fogaskerekek a gépezetben, amik ha kiesnek, az egész masina lerobban.

Az eredeti műhöz képest történtek változtatások. A most is remekelő Ficzere Béla nem vendéglős, hanem a vidéki város népművelője, aki már megszokta a művészi allűröket, zokszó nélkül tűri a szitkokat és teljesíti a legképtelenebb kívánságokat is, de közben a szemén látszik, nagyon is megvan a maga véleménye.

Sarah és Feruccio nem Bruscon és Brusconné gyereke, hanem a rendező tanítványai. Az Orlai Produkció stabil emberének számító László Lili pillanatok alatt gyorsul nulláról százra. Az egyik pillanatban még esetlenül próbálja teljesíteni a rendező teljesíthetetlen instrukcióit, hogy aztán mondatról mondatra építkezve elvörösödő fejjel üvöltsön a frusztrációtól.

Németh Áron Valentin idén végzett az SZFE-n ifj. Vidnyánszky Attila és Hegedűs D. Géza osztályában. Első ránézésre teljesen súlytalan a karaktere, de ha közelebbről megnézzük, pontosan jeleníti meg azt a fajta tehetetlenséget, ami akkor tör ránk, ha egy erőszakos ember hatalmába kerülünk. Amikor tökéletesen cselekvőképtelenekké válunk, mert arra szocializáltak, hogy bármit teszünk, az rossz, azért büntetés jár, és a végén már a legegyszerűbb utasításokat sem bírjuk, merjük teljesíteni, mert biztosak vagyunk a büntetésben.

Látszólag Búza Tímeának jut a legkevesebb színpadi idő. Néha bejön, köhög, eszik, és nem hiszem, hogy öt mondatnál több szövege van. Mégis fontos, mert míg Lili és Áron fiatalok, a mester tanítványai, Tímea karaktere az, aki már évtizedek óta ebben él. Nem véletlen a távolléte. Ő már megtanulta, hogy úgy úszhatja meg a legjobban, ha minél kevesebb időt tölt a rendező társaságában. Rigolyáira sokszor csak legyint, vagy egyenesen kineveti őket.

Az az érzésem, hogy Tímea a több évtizedes színházi múltjával bőven tudott személyes negatív élményekből építkezni.

El sem tudok képzelni nehezebb színészi feladatot, mint négyüké. Hosszú percekig kell úgy színpadon lenni, hogy szövegük nincs, de közben minden másodpercben ott kell lenniük, és néha egy-egy apró gesztusukon, grimaszukon áll vagy bukik az adott jelenet. Nem lehet egy másodpercre sem lazítani, kiengedni.

Ezzel együtt A színházcsináló Alföldi Róbert előadása. Pelsőczy Réka rendezővel és Bíró Bence dramaturggal alaposan átdolgozták az eredeti művet. Az első perctől kezdve ott vannak a kikacsintások a jelenbe. Mind Alföldi jelenébe, mind az országéba. Ahogy halad az előadás, úgy szorul egyre inkább háttérbe Bernhard valósága, és jön előtérbe a mi kis nyomorult magyar realitásunk.

Alföldi a szerepében rendszeresen kiszól, vagy még pontosabban beszól. A politikusok seggét nyaló művészeknek, a kultúrát kisajátító politikusoknak, és hamar megérezzük, itt nem Bruscon pöröl az osztrák közélettel, itt Alföldi Róbert valós harcába pillanthatunk bele, ami persze kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunk harca, akik nem álltunk át a nyalóka másik végére.

Ez ugyanakkor fura kettősséget is okoz, hiszen Bruscon szerepében egy olyan karakter beszél a – mondjuk ki – NER kultúrkampfjáról, aki maga is az általa bírált rendszer tökéletes képviselője.

Ha én Vidnyánszky Attila volnék, és elhatároznám, hogy csinálok egy előadást, amiben kigúnyolom Alföldit, pontosan ezt csinálnám, amit az Átriumban láthattunk.

Mert Bruscon természetesen nem Alföldi, de pont annyi van benne belőle, hogy az, aki utálni akarja, minden további nélkül azt mondhatja: Látjátok, ilyen ő.

A színházcsinálóban Bruscon pusztulását követhetjük szemmel. Olyan, mint az a csirke, aminek már elvágták a nyakát, de még rohangál kicsit, mielőtt elterül. A hírneve rég oda, közönsége gyakorlatilag nincs, és amire felmenne a képzeletbeli előadás függönye, elhagyja mindenki. Erős metafora az ugrálóvár, amit a darab végén felfújnak. Bruscon ebben a "légvárban" áll és kiabálja: Shakespeare, Csehov és Én! Majd egyre jönnek a nagy nevek, akikkel egy sorba állítja magát, és persze óhatatlanul megérkezünk a nagy magyarokhoz, mígnem Gothár és Eszenyi neve is elhangzik, akik amellett, hogy vitathatatlanul nagyszerű színházcsinálók, a maguk módján mind Brusconok.

Óhatatlanul ott rezonál bennünk a kérdés: ebben a névsorban, ebben a magyar színháznak nevezett homokozóban hol van Alföldi helye? A kérdést nyilván minden néző másképp válaszolja meg.

Nekem mégis az az érzésem, ez az előadás azért született, hogy az Alföldik kiszabaduljanak a Brusconok szorításából.

A színházcsináló kétségtelenül az évad egyik legütősebb előadása, amiről sokat fognak írni, a NER megmondó emberei pedig majd nyilván kikérik maguknak. Orlai Tibornak ez talán az eddigi legbátrabb vállalása, de hát ezért jó, ha egy színház valóban független. Tőle nem tudják elvenni az állami támogatást, mert soha nem is kért ilyet.

Amit én kicsit sajnálok, hogy ide jutott a színház: ahhoz, hogy egy előadás nagyot üssön, be kell olvasni benne a hatalomnak. Én jobban szeretem azt a színházat, ami nem elmondja, hanem bemutatja, de magam is látom, hogy ez nem a finom utalások kora.

Bele kell nyomni az orrunkat a saját piszkunkba, hogy észhez térjünk. Talán még nem késő.

Ami a legfájóbb, hogy Bruscon bántalmazó színháza egyáltalán nem idegen. Teljesen otthon érezzük magunkat benne, mert mára ezzé vált az országunk. Már fel sem vesszük, ha valaki ránk kiabál, belénk köt. Ha a főnök lekicsinyli a munkánkat, ha a házastársunk kigúnyol, ha az ország vezetői egész társadalmi csoportokba szállnak bele. Akik a médiában dolgoznak, egész biztosan be tudják helyettesíteni Alföldi karakterét sok mindenkivel. És amit a legnehezebb belátni: egyre gyakrabban válunk mi magunk is Brusconná.

Legyen ez az új jelmondatunk: Kevesebb Bruscont, több Alföldit!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Miller Dávid hatalmasat mentett, és megmutatta keményebb oldalát is – megnéztük az X-Faktor második élő adását
A műsorvezetőnek korrigálnia kellett Pápai Joci bakiját, de nem csak ezzel bizonyította, hogy jó műsorvezető. A második élő show-ban minden versenyző jól teljesített, de nem feltétlenül azok estek ki, akiknek kellett volna.


A székes kör után azt írtam, Gáspár Lacinak olyan erős csapata van, mint talán még soha. Ehhez képest az első élő show-ban két versenyzőjét is elvesztette a háromból. Levontam a tanulságot, nem leszek zenei producer.

Miller Dávid megígérte, hogy ezúttal nem lóghatnak be a stúdióba rabruhás celebek – utalva a múlt hétre, amikor a Csillag Születik két műsorvezetője, egyben a Most Wanted szereplői, Istenes Bence és Puskás-Dallos Péter kicsit ellopták a showt. Már-már megnyugodhattunk, hogy fölösleges időhúzás nélkül kezdődhet a műsor, ám ekkor megszólalt Pápai Joci is.

Mivel az igazán fontos bejelentenivalókat változatlanul nem lehet rábízni, sejtettem, hogy megint valami hülyülés következik.

Igazam is lett, Joci úgy érezte, az mégsem járja, hogy csak úgy simán elkezdődjön egy műsor, ezért táncra perdült. Na persze Dávid sem hagyta magát, majd az időközben megérkező mentorok közül Gáspár Laci is beállt a "spontán" dance off-ba. Szerencsére Tóth Andi, Valkusz Milán és Majoros Péter úgy döntött, inkább megőrzi a méltóságát.

Kaptunk néhány érdekes információt az online szavazásról: múlt szombaton a tetszésindex (tehát a nemek és igenek aránya) alapján Varga Imi tetszett legjobban a nézőknek. Ami persze nem jelenti sem azt, hogy Imi kapta volna a legtöbb szavazatot, sem azt, hogy ő kapta volna a legtöbb igen szavazatot. A másik érdekes (?) info, hogy a legtöbb reakciót Nazira produkciója váltotta ki.

Legutóbb négyen estek ki, így 9 versenyző maradt. Laci két mentoráltja mellett Andi és Milán csapata is megfogyatkozott, egyedül Majka lehetett maradéktalanul elégedett. Andinak annyiból jobb a helyzete, hogy még így is volt három embere.

Az is kiderült, hogy a második kör 9 versenyzőjéből 6-an juthatnak tovább a harmadikba. Ennek megfelelően ezúttal három biztos továbbjutást érő szék volt.

A múlt héten Tóth Andi nagyon decensen öltözött, most viszont amikor megláttam, az volt az első gondolatom, hogy beeshetett egy esővizes hordóba.

Gáspár Lacinak viszont a Kör című horrorfilm jutott eszébe az énekesnőről, és ebben is van valami.

Ez a hét sem telhetett el technikai baki nélkül. Ismét az egyik bejátszóval akadt gond, ami a közepén félbemaradt. Hogy nem szándékos volt, az abból látszik, hogy a sminkes még javában pamacsolt Dávid arcán, amikor visszajött a stúdiókép.

Miller Dávid óriásit mentett, valami olyasmit mondott, hogy sok levelet kaptak arról, miért nem ő mondja el a szavazás menetét, ő pedig most eleget tesz ennek az óhajnak. Ebből látszik, hogy jó műsorvezető.

Eddig kb. 20 perc telt el a műsorból úgy, hogy egy hangot nem énekelt senki. Igaz, vannak olyan rosszindulatú nézők, akik szerint az egész műsoridő alatt nem énekel senki, de tőlük elhatárolódok.

Patai Anna lépett színpadra elsőként a versenyzők közül. A felvezető kisfilmje a családja köré épült. Megismerhettük a nővérét, aki mindig mindenben támogatta, sőt, annak idején ő nevezte be az akkor mindössze 10 éves Annát abba a bizonyos tehetségkutatóba, aminek a nevét persze nem mondjuk ki az RTL-en, mert akkor a médiaistenségek átka utoléri a csatornát. Láthattuk Patai Anna kisfiát is, aki nagyon cuki, de hát mit is várnánk egy egyéves csöppségtől. Anna nagyon aranyosan elmondta, azt szeretné, ha a kisfia büszke lenne rá, ha majd egyszer visszanézi az X-Faktort. (Biztos az lesz.)

A fiatal énekesnő a Don't You Worry 'Bout a Thinget adta elő, ami eredetileg Stevie Wonder dala, de Anna Tori Kelly változatából indult ki, amit az Énekelj című rajzfilmben hallhattunk. Tóth Andi versenyzője is kitett magáért, ráadásul végre meg is mozdult kicsit a színpadon. Majka megdicsérte, egyben azt is megtudhattuk, hogy az Énekeljben ő volt a kutya magyarhangja. Hurrá.

Valkusz Milán azt kifogásolta, hogy nem lehetett megkülönböztetni, Tory Kelly vagy Anna énekel. Amivel nem értek egyet, már a dal lassú bevezetője is egészen más volt, mint a Tori Kelly féle változat.

Igaz, sose legyen nagyobb bajod, mint hogy azt mondják, úgy énekelsz, mint Tori Kelly.

Azért a mentorok összességében inkább elégedettek voltak, mint nem, ráadásul a székek is üresek voltak, így hát nem lehetett kétséges, hogy a fiatal énekesnő leülhet.

Valkusz Milán csapata következett. Balla Béla egy hete nagyot alakított Máté Péter egyik slágerével. Bélának nagyon jó rock hangszíne van, ezért első ránézésre jó választásnak tűnt a Szállj fel, szabad madár. Már csak azért is, mert a múlt heti lírai dal után megmutathatta magát egy zúzósabb slágerben is.

Ez a produkció azonban nem lett olyan hibátlan, mint az előző, Béla nem csak azt mutatta be, mit tud, de az is kijött, mi az, amiben még fejlődnie kell. Majka fogalmazta meg azt, amit én is lejegyeztem a füzetembe: nem elég piszkos. Hiányzott az a fajta érdesség, koszosság, ami a dalhoz, és Koppány vezérhez is kell. Mert hát ezt úgy kell elénekelni, hogy elhiggyem az előadóról, hogy ő a magyar vezér. Vikidál Gyulát lehet szeretni vagy nem szeretni, főleg viselt dolgai ismeretében, de

azt nem lehet elvitatni tőle, hogy az egyik legmarkánsabb rockénekesünk volt a maga idejében.

Andi nem adott széket a produkcióra, de a másik három mentor igen, így hát Béla is leülhetett.

Farkas Ancsit Majka elvitte az Erkel Színházba. Néhány évvel ezelőtt még felcsillant volna a szemem, nahát, egy operakedvelő versenyző. Mára azonban megváltozott a helyzet, az Erkelt megkapta Szente Vajk, hogy musical színházat csináljon belőle. Így hát Ancsi az Apáca Show próbájába csöppent bele, ahol a színpadra is felinvitálták énekelni.

A fiatal versenyző az élő show-ban az Érints meg című Balázs Fecó slágerrel készült. Gáspár Laci kritizálta az előadást, ami szerinte meghatóan indult, de aztán elmúlt a varázs, mert túl sok erő, technika volt az előadásban, ami picit már ízléstelen. Ebben lehet valami, de szerintem Ancsi hangjában van valamiféle üde nyersesség, ami ellensúlyozta a cicomákat, és összességében nagyon jót tett a dalnak.

Laci még felidézte Ancsinak jótanácsként, mit mondott neki Presser Gábor:

"Laci, te akkor énekelsz nagyot, ha nem akarsz nagyot énekelni."

Ezután ismét Pápai Joci került a középpontba, de megint nem a műsorvezetői erényeivel: rossz telefonszámot mondott be Ancsihoz. Szerencsére Dávid korrigálta kollégája bakiját, aztán még rendet vágott a mentorok között, akik többször is felszólaltak az ellen, hogy milyen sorrendben mondhatják el a véleményüket. Andinak szemmel láthatóan imponált, hogy láthatta a műsorvezető keményebb oldalát. Végül Ancsi is helyet foglalhatott, és ezzel e is fogytak a székek.

Nazira következett, aki saját mentorát is meglepte a választásával: egy Nótár Mary-slágerrel lépett színpadra. Ez a műfaj nem csak Gáspár Lacitól áll távol, ahogy elnéztem, a stúdióban kb. mindenkitől.

Milán olyan fancsali képpel hallgatta, hogy csont nélkül leforgathattak volna vele egy Beavis és Butt-Head epizódot.

Nazira persze jelentősen átalakította a dalt, így valamivel elviselhetőbb volt, és az tagadhatatlan, hogy tökéletesen énekelte, továbbá hozta azt a fantasztikus energiát, mait megszoktunk tőle. Ezzel együtt Andi jogosan jegyezte meg, hogy ő azt a szintet várná, amit a válogatón látott és hallott Nazirától.

Milán kifejtette, milyen mérhetetlenül rossznak tartja a dalválasztást, Majka meg is jegyezte, hogy Miló olyan, mint az a tag, akinek rossz kedve van a buliban. Végül azért Laci utolsó versenyzője csak megkapta a 4 igent, ezért Patai Annának fel kellett állnia.

Következett a CFL rap duó egy saját számmal. Egész jó volt a flow, és különösen tetszett a voice crack. Dominiknek jobb a karaktere, van benne valami jóértelemben vett csibészség, Davies túlságosan "clean". (Ezek a sorok nem születhettek volna meg, ha nincs Jonatán fiam.) A fiúk is leülhettek, ezért Balla Béla állt fel.

Istenes Márkó az előző adásban sok kritikát kapott, a mentorok többsége túl teátrálisnak találta előadásában a Nem vagyok teljesen őrült című dalt. Andi most a romantikus oldalát szerette volna megmutatni a versenyzőjének.

Érdemes megfigyelni, hogy lépett szintet az X-Faktor a bújtatott reklámban. A bevezető kisvideóban Márkó Aloe Blacc I Need a Dollar című dalát énekelgette. Nyilván a véletlenek sci-fibe illő összejátszása, hogy ez a dal az OTP mostanság – Bálint András és Halász Judit főszereplésével – futó kampányának az aláfestése, és még nagyobb véletlen, hogy Márkó énekelgetése után a frame hirdetésben meg is jelent az OTP.

Szerencsére a színpadon Márkó egészen mást énekelt, egy Paul Anka-dalt. Ez a fajta romantikus stílus már az én fiatalkoromban is megosztó volt, sokak sikítófrászt kapnak tőle. Nekem bejön, ráadásul Márkó hangja hasonlít is Paul Ankáéra. Szívesen meghallgatnám tőle egyszer a My Wayt.

Szerintem jó is volt, ebben a dalban ennyi van, nem egy csillagokat leéneklős sláger. Milán Las Vegasben képzelte magát, és elvitte a dal. Laci nem értett egyet vele, szerinte Márkó több energiát is megmozgathatott volna, de örült, hogy Andi versenyzője ilyen fiatalon képvisel egy ilyen örökzöld stílust.

Legnagyobb kritikája az volt, hogy úgy látta, Márkó néha nem tudott mit kezdeni magával éneklés közben, kiesett a szerepből.

Épp ezért nemet mondott, de a másik három mentor leültette Márkót.

Majka még felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a siker nagymértékben függ attól, milyen személyiség az előadó. Szerintem Márkónak ilyen szempontból nem kell aggódnia: „Szeretlek úgy, ahogy vagy.”

A CFL duó adta át a helyét Márkónak.

Ismét rap következett, a Tonix & Honix. Majka a Kris Kross duóhoz hasonlította a tini srácokat. Szerinte az a fajta boom-bap, amit mentoráltjai képviselnek, kezd ismét divatba jönni. Házi szakértőm annyit tett hozzá a produkcióhoz, hogy szerinte ehhez a beathez másféle vokál illene. Úgyhogy mostantól nekem is ez a véleményem.

Az, hogy leülhettek, nem meglepő, mivel ezen az estén tulajdonképpen minden egyes versenyző leülhetett. Istenes Márkó ment a lihegőbe.

Már csak két produkció volt hátra. Belano előadása a múltkor bejött nekem, van valami ebben a magyar-német vegyes rapben. Majka szerint a mostani produkció az előző dal remixe volt tulajdonképpen. Laci úgy próbálta megvédeni Andi versenyzőjét, hogy minden rapper minden számáról elmondható ez. Amiről még én is tudom, hogy hülyeség, pedig én tényleg nem vallom magam nagy hip-hop szakértőnek és/vagy rajongónak.

Nagypapám asztalos volt, aki a gépei többségét saját maga építette. Szokása volt, hogy ha valahol séta közben talált az úton egy csavart, vagy akár csak alátétet, azt felvette és hazavitte: még jó lehet valamire. Ebben a szellemben a műhelye tele volt fadarabokkal és mindenféle, számomra értelmezhetetlen alkatrészekkel. Nem mondom, hogy soha nem használta semmire őket, de hogy nagyon ritkán, az szinte biztos.

Majka is hasonló, csak úgy látom, neki félretett dalokkal van tele a műhelye.

Most, hogy itt az X-Faktor, örül, hogy végre kidobálhat párat. Az előző adásban Farkas Ancsinak porolt le valami régi dalocskát, most pedig Varga Imi énekelhetett echte Majka-szerzeményt.

Csak gonoszkodok, mert egyébként nem volt rossz a dal. Nem mondom, hogy ezt fogom végtelenítve hallgatni a Spotify-on, de működött. És Majka lényegesen több szerencsét hoz a dalaival a versenyzőinek, mint Gáspár Laci. Természetesen Imi is leülhetett, hiszen nagyon jó énekes.

Jöhetett az eredményhirdetés. Varga Imi, Nazira és a Tonix-Honix, miután széken ült, automatikusan tovább jutott. Laci fellélegezhetett, nem maradt versenyző nélkül.

Az előző héttel ellentétben most nem menthettek meg senkit a mentorok, a nézők pedig kíméletlenek voltak.

Hogy a CFL kiesett, azt túlélem, de Patai Anna és Balla Béla távozása azért fáj. Remélem, nem tűnnek el, kapnak majd lehetőséget a szakmától.

Majka továbbra is hibátlan. Valkusz Milán viszont, aki tavaly Fehér Krisztiánnal megnyerte az X-Faktort, a második élő adás végére versenyző nélkül maradt.

Valami azért csak kikívánkozik belőlem. Az X-Faktor készítői sokszor bizonygatják, hogy semmilyen módon nem befolyásolják a szavazás eredményét. De ez azért nem teljesen igaz. Az, hogy milyen sorrendben lépnek fel a versenyzők, nagyon is kihatással van a végeredményre.

Ha Patai Anna utolsóként lép fel a műsorban, minden bizonnyal akkor is kap széket, és akkor biztos továbbjutó.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás a TV2-n: meglepődtek a nézők, visszatért egy népszerű műsor
Elindultak a Kincsvadászok új részei, emiatt borult az eddigi műsorrend. A Házasság első látásra korábban kezdődik, a Legyen Ön is Milliomos! pedig később.
DKA – Fotó: TV2 - szmo.hu
2025. november 18.



Hétfő estétől új műsorrenddel jelentkezik a TV2, a változás a csatorna teljes hétköznap esti sávját érinti.

A Házasság első látásra a korábbi 19:45-ös kezdés helyett már 19:20-kor képernyőre kerül, ezt követően 20:40-től a Kincsvadászok vadonatúj részei láthatók, az estét pedig 22:00-tól a Legyen Ön is Milliomos! zárja.

Az eddigi műsorrend a népszerű műtárgy-kereskedő show visszatérése miatt borult, a változás viszont sok nézőt váratlanul ért. A TV2 közösségi oldalain számos értetlenkedő hozzászólás jelent meg.

„Kedves TV2, most mi ez? A Házassâg első látásra 21:20-ig van írva. Akkor most, hogy van ez?” – kérdezte egy kommentelő.

„Hogy került a Kincsvadászok ide?” – írta egy másik.

A Kincsvadászok stábja nem változott: a műsorvezető Till Attila, a műtárgyszakértők Kelen Anna és Megyesi Balázs, a kereskedői székben pedig dr. Katona Szandra, Fertőszögi Péter, Fejes Tamás, Nagyházi Lőrinc és Molnár Viktor foglalnak helyet. A műsorban civil eladók hoznak be különleges tárgyakat a stúdióba, ahol azokat szakértők értékelik, majd a kereskedők licitálnak rájuk. A műsor sikerét a tárgyak mögötti történetek, az értékbecslés és az alku izgalma adja, a csatorna a mostani évadban a szokatlan darabokra és a már ismert, stabil szereplőgárdára épít.

A Palik László nevével fémjelzett Legyen Ön is Milliomos! 2025-ben több új etappal tért vissza, és ismét a TV2 egyik rendszeres esti műsorává vált.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nem készültél fel rá, mennyire be fog rántani: A bennem lakozó fenevad az év egyik legfeszültebb meglepetése!
Claire Danes és Matthew Rhys párosa olyan feszültséget teremt, amitől még a kanapén is kiegyenesedsz. A bennem lakozó fenevad első pillanattól kezdve beszippant, és az évadzáró után is a nézővel marad.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. november 17.



A bennem lakozó fenevad már a legelső jelenetével érzékelteti, hogy valami egészen nyugtalanító történetbe csöppenünk: a cold openben történik valami szörnyű, amit még nem értünk teljesen, de azonnal odaragaszt a képernyő elé. Gabe Rotter, aki az X-akták rebootja óta nem rukkolt elő komolyabb projekttel, most visszatér, és nagyon úgy tűnik, hogy nem aprózta el.

A sorozat nem csupán egy jól összerakott pszichothriller, hanem a Netflix egyik legkellemesebb meglepetése is idén.

Ez leginkább az egészen kiváló színészgárdának köszönhető: Claire Danes, Matthew Rhys, Natalie Morales és Brittany Snow ezek nem kis nevek egy sorozathoz képest, némelyik egyedül is képes lenne eladni egy sorozatot.

A történet középpontjában Agatha Wiggs áll, akit Claire Danes a tőle megszokott intenzitással formál meg. Aggie sikeres írónőként próbál boldogulni, vagyis inkább csak próbálna, mert jelenleg egy makacs alkotói válság gyötri. Hiába a karrier, hiába a hírnév, a Pulitzer-díj, az ihlet makacsul kerüli őt, az anyagi helyzet pedig egyre feszültebbé válik.

Az okokra hamar fény derül: Aggie és párja súlyos tragédián mentek keresztül, elvesztették a gyermeküket.

Ez a veszteség olyan mélyen beette magát a nő tudatába, hogy szinte minden döntését, minden rezdülését befolyásolja. A sorozat ezt a lelki törést nem túlmagyarázva, mégis rendkívüli érzékenységgel mutatja be, miközben lassan, de határozottan építi fel Aggie mentális instabilitását.

A helyzetet tovább bonyolítja, amikor a szomszédságba beköltözik egy titokzatos, módos üzletember, Nile Jarvis. Matthew Rhys játéka egyszerre visszafogott és dermesztő, már az első jeleneteiben érezni rajta azt a fajta sötét vibrálást, ami végig ott lüktet a karakterében.

Nem csoda, hogy Aggie figyelmét hamar felkelti, pláne akkor, amikor megtudják a nézők, hogy Jarvis első felesége rejtélyes körülmények között eltűnt.

Mindenki Jarvist gyanúsította, de olcsón megúszta. Most egy új környékre költözött, ám a lakók egyre hangosabban suttognak arról, hogy talán gyilkosság történhetett, Aggie képzelete pedig már ettől is lángra kap. A sorozat ügyesen meglovagolja ezt a kettősséget: vajon tényleg valami szörnyűség történt, vagy ez csupán egy gonosz pletyka. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül érezzük furának a pszichésen megtört író és a hírhedt üzletember kapcsolatát.

A készítők nem húzzák az időt, nem játszanak felesleges találgatósdit: hamar elhintik a fontos információkat, mégis minden epizód után marad bennünk egy kis feszültség, egy apró kérdőjel, amitől muszáj tovább néznünk.

A hangulat szinte kézzel tapintható, szinte már hitchcocki megoldásokkal él: lassan építkező feszültség, groteszkül hétköznapi pillanatok és mentális instabilitás.

Claire Danes alakítása ebben kulcsfontosságú. Pontosan azt a törékeny, mégis elszánt, a saját bűntudatával küzdő karaktert hozza, amitől nemcsak megértjük Agatha motivációit, de együtt is élünk vele. Matthew Rhys pedig pazar kontraszt: egyszerre megnyerő és ijesztő, mintha minden mosolya mögött bújna egy második, sötétebb jelentés. Rhysnek igazi jutalomjáték Danes mellett gonoszkodni.

Kettejük dinamikája annyira feszült és kiszámíthatatlan, hogy már a második részre teljesen odabilincseli a nézőt. A két karakter között kibontakozó verbális párbajok és sejtelmes félmondatok a sorozat legerősebb pillanatai közé tartoznak.

A Homeland színésznője és a Foglalkozásuk: amerikai színésze nagyon jó párosnak bizonyul.

Az is remek húzás, hogy Jarvis gyakorlatilag „könyörög” Aggie-nek, hogy írjon róla, ez egyszerre abszurd, nyugtalanító és fenyegető, mintha egy ragadozó kedvesen invitálná magához az áldozatát.

A széria végig lendületes marad, nincs üresjárat, a cselekmény pedig kellően izgalmas ahhoz, hogy ne csak egy újabb rejtélysorozatnak érezzük. A dráma kellően mély, emiatt sokkal többet kapunk.

Ez egy olyan történet, amely folyamatosan arra késztet, hogy megkérdőjelezzük a szereplők szándékait, és néha még a saját ítéletünket is.

Bár a finálé talán nem üt akkorát, mint amilyet a felvezetés ígér, ez a kisebb súlytalanság korántsem rontja el az összképet. Ez egy jó sorozat volt, nem bántam meg, hogy megnéztem.

A bennem lakozó fenevad azok közé a szériák közé tartozik, amelyeket jólesik végignézni, majd utána is kicsit elidőzni rajtuk.

Egy feszült, hangulatos thriller, amelynek két főszereplője annyira erős jelenlétet hoz, hogy képes önmagában működtetni az egész sztorit.

Nem sajnáltam érte egyetlen percet sem, és bár biztos akad több apróbb hibája, összességében kifejezetten ajánlott darab mindenkinek, aki szereti a lélektani, lassan kibontakozó, mégis folyamatosan pulzáló sorozatokat. Gratula a Netflixnek, néha megérdemlik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk