Kell egy olyan zene, ami te vagy – beszélgetés Szabó Tamás szájharmonikással
Van annak már 30 éve is, hogy először láttam egy vékony dongájú, valami eszméletlen szabású sapkát viselő fiatalembert, aki egész lényében kissé elvarázsoltnak tűnt, ellenben remekül fújta a szájharmonikát. Szabó Tamás azóta e hangszer egyik legkiválóbb hazai művelője lett, és bár számos műfajban jeleskedik, elsősorban a blues kötődik hozzá. Az elmúlt hónapokban két újabb lemezzel gazdagította életművét. Ennek kapcsán találkoztunk, de azért visszapillantottunk a múltba is.
- 1968-ban születtél. Ez pályád fényében azért érdekes, mert akkor volt a brit „blues boom” csúcspontja, és akkoriban kezdtek el együtt játszani az amerikai fekete mesterek fehér „tanítványaikkal”. Neked hogyan jött be a blues az életedbe?
- Átlag polgári család sarja vagyok, senkinek nem volt különösen szívügye a zene. Nagyapám ugyan hegedült, de akkoriban, az ő fiatal éveiben 1920-as, 30-as években a házi muzsikálás hozzátartozott a polgári szalonokhoz. Először kórusban énekeltem, tanultam egy kicsit zongorázni, majd jött a mandolin, amin szép színes virágok voltak, meg a pozán. Nálunk otthon sokáig nem volt tévé, ellenben mindenki rádiót hallgatott. Nekem főleg a 60-as, 70-es évek, a beat-zene jött be, de szerettem az olyan erős karakterű előadókat, mint Edith Piaf. Ha jól belegondolok, ő a sanzon blues-énekesnője volt.
Tizennégy éves korom körül már elengedtek az „éjszakába”, csupán annyi kikötés volt, hogy nem lehet 3-asnál rosszabb jegyem és este 11-re otthon kellett lennem.
Így kezdtem járni a Budai Ifjúsági Parkba, majd Hobo Bercsényi utcai klubjába, majd a Fővárosi Művelődési Házba és a Józsefvárosi Klubba. Egyre több zenét és zenészt ismertem meg, és ez kezdett fontosabbá válni számomra, mint a grafika. Rajzosként indultam, nagyon érdekeltek a művészeti irányzatok, több rajzversenyt is megnyertem. Alkotótáborokban voltam, majd később bekerültem a Szabados Árpád vezette GYIK műhelybe is.
- Tehát pályát módosítottál?
- Nyomdaipari szakközépiskolába jártam. Szerencsétlenségemre egy olyan tagozatra, amit akkor indítottak először és utoljára. Már a levegőben lógott a digitalizálás, erre próbáltak minket felkészíteni, de a dolgok olyan gyorsan változtak, hogy amit tanultam, teljesen felesleges volt. Ebben az iskolában ismertem meg viszont később kiváló zenészeket, mint például a dobos Gyenge Lajost, Turjánszki Gyurit (PUF), Vörös Gábort, aki többek között ma a Lead Zeppelin oszlopos tagja. Innentől kezdve nekem is egyértelművé vált, hogy a zene felé megyek.
- És miért éppen a szájharmonika?
- Semmihez sem volt igazán nagy kitartásom, és a családom sem engedhette meg magának a bármilyen irányú komolyabb taníttatást. Végül a nyári kötelező iskolai szakmai gyakorlat ösztöndíjából vettem meg az első Hohner szájharmonikámat. Még a blokkja is megvan, 153 forintba került. Sajnos azonban tanárok nem voltak, szakirodalom is alig. Később fedeztem csak fel, hogy 1941-ben jelent meg Madaras Árpád szájharmonika-tankönyve, ami inkább csak cserkészdalokat tartalmazott, nem sok technikai leírással. A bluesról meg egyátalán nem is esett szó benne.
Fura, hogy volt egy viszonylag gazdag szájharmonikás-történelem Magyarországon, pld. az ABC Trió, a Szoboszlay Kvintet, a Barabás Trió, de az ő felvételeik akkor, hozzáférhetetlenek voltak. Szinte senki nem is hallott felőlük. Az ABC Trió egyetlen nagy lemezét (CD) én adtam ki Loki Attilával közösen a Rockin’ Box gondozásában a 90-es évek közepén, hogy valami nyomuk maradjon.
Számomra döntő lökést a Hobóval játszó Bodonyi Attila játéka adta meg. Aztán megismerkedtem Hagyó Bélával, a Palermo Boogie Gang alapítójával, akitől sokat tanultam, és Bacsek Istvánnal, akit főleg session-munkáiról ismertem. Akkoriban még nagyon keveset lehetett itthon hallani az igazi fekete blues-zenéből. Nemes Nagy Péter rádióműsora volt az első, a lemezek közül pedig Muddy Waters Fathers And Sons című albuma, amire egy futótűzként terjedő hír nyomán csaptam le a Rózsavölgyi Zeneműboltban, máig meghatározó album számomra. Nagyon megfogott rajta Paul Butterfield játéka. További ismeretekre az amerikai nagykövetség könyvtárában tettem szert, illetve Nemes Nagy Péterrel kialakuló barátságom sodort egyre mélyebben a blues világába.
- A 80-as évek vége már a színpadon talált.
- Az Udvari Bolondok volt az első zenekarom. Agilis, fiatal, zeneileg nyitott társaságnak ismertem meg őket. De egy idő után egyre rockosabbak lettek a számok, és én nem éreztem magamat annyira otthon abban a világban. Ekkoriban történt, hogy találkoztam Fekete Jenővel és Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gangbe csábítottak. Bacsa Gyuszi volt a billentyűsünk – egyébként ő is ímmel-ámmal nyomdásznak tanult -első dobosunkat, Vadász Petit pedig úgy kellett elkérni a szüleitől a koncertekre, mert még csak 12 éves volt. A kezdeti Palermóban hihetetlenül sokan megfordultak, pld. Kirschner Péter, Dénes József Dönci, Makó László, Kárpáti Dodi, Gyenge Lajos, Molnár Gábor, Flór Gábor stb. A végleges formáció 90-91 tájékán alakult ki. Először az Eötvös Klubban játszottunk, Claptomán néven aztán később, Hagyó Béla ránk hagyományozta a Palermo nevet.
- A 90-es években nagy blues-élet folyt Magyarországon, számos kiváló együttes tűnt fel, egymást érték a fesztiválok a Goldmann-menzától az akkor induló paksi Gasztro-Bluesig, a Szigeten külön blues-színpad volt... Hogyan éltétek meg azt a hangulatot?
- Fiatalosan, minden tudatosság nélkül. Manapság mindent az üzlet felől közelítenek meg, az akkori légkörben a buli, a szabadság dominált. Megszűnt a zárt kádárista rendszer, megnyíltak a határok, vettünk egy nagy levegőt, szabadabban lehetett zenészként is dolgozni. Nem kellett igazolni magadat, megszűntek az olyan státuszok, mint a „közveszélyes munkakerülő”. Már önmagában fantasztikus dolog volt, hogy szabadon lehetett fesztiválokat szervezni, több zenekarral.
Tömegek kezdtek el járni, és ezek a rendezvények egészen a 90-es évek közepéig önmagukat gerjesztették. De korábban elképzelhetetlen volt, hogy elmegyünk egy sörözőbe játszani – a Kassákban, a Fregatt pubban klubunk volt – és pénzt is kapunk érte. A kialakulóban lévő fesztiválokon az sem volt gond, ha éjjel kettőkor került ránk a sor és, akkor játszottunk. Kicsit az a fíling jött be, ami Londonban már a 60-as években megvolt.
És befértünk a rádióba is, ahová korábban csak a nagy sztárok juthattak be, mert a blues több rádiósnak is tetszett. Ezt az örömzenélést persze hosszú távon nem lehetett fenntartani. Nem alakult ki nálunk egy profi menedzserréteg, akik tudták volna, hogyan kell ezeket a fesztiválokat levezényelni.
- A Palermo Boogie Gang kisebb-nagyobb megszakításokkal, több mint 20 évig működött. Majd Nemes Zoltánnal közösen megalakítottad a Spodeeodee formációdat, ami 2004ig működött. Aztán megalakult mai zenekarod, a Mojo.
- Volt egy pangó időszak az életemben, amikor duókkal, triókkal dolgoztam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy létre tudjak hozni egy zenekart. Aztán egyszer lementem a Picasso pubba, ahol Horváth János gitáros és Honfi Imre Olivér muzsikáltak. Blues-standardeket játszottak, nem volt a játékukban semmilyen extra vagy meghökkentő, mégis nagyon jól esett hallgatni őket. Elkezdtünk haverkodni egymással, és miután Olivér felhagyott a külföldi vendéglátózással, 2011-re megalapítottuk a zenekarunkat. A következő évben már meg is jelent a Mojo első lemeze, „Back In The Day” címmel. 2014-ben csatlakozott hozzánk a bőgős Pengő Csaba és Mezőfi István „Fifi” dobos, akivel már a Palermóban is együtt játszottam.
- Most rövid időn belül két új lemezetek is megjelent.
- Annak, aki bluest játszik, számolnia kell azzal, hogy nem lehet egy lemezzel berobbanni. Mindig a modern vagy a kevert műfajoknak van nagyobb sikere.
A blues-nak ebben a régióban nincsenek gyökereit. Itt az operett, a Balkán, az észak, a kelet találkozik, végsősoron a magyarországi blues-élet egy mesterségesen kreált helyzet.
Az első lemezünk inkább a tradicionális vonalat követte. Számos feldolgozást vettünk fel, és ezen az albumon még trióba játszottuk a számok többségét. 2015-ben jelent meg a „Long Step” című lemezünk, amelyen már jóval több saját szerzeményünk hallható, de ezen az albumon is keveredik a tradicionális akusztikus játék a modernebb elektronikusabb hangzással. Több irányzat is hallható, mint pld. a jug, country, beat vagy zydeco stílusok. Szerintem mostanra találtuk meg a saját hangunkat, miután sok érési fázison mentünk keresztül…
-És életkorban is hozzá kellett öregednetek.
- Igen, itthon, igazából negyven felett érkezik el a megfelelő idő a blues-zenészek számára. És ha jól belegondolok, ennek a korosztálynak szólunk elsősorban. De térjünk vissza a lemezekre. Még 2005 táján ismertem meg Tim Lothar dán gitáros-énekest, aki műfaj egyik nemzetközileg elismert blues előadója. Évekkel később a szolnoki Tiszavirág fesztivál vendége volt, és csináltunk egy kis duó-sessiont. 2015-ben megint Szolnokon találkoztunk és megkértük, hogy szálljon be a Mojoba egy-két számra. Miután megtetszettünk egymásnak, elhatároztuk, hogy csinálunk közös lemezt. Így jött létre a „Traveling Blues Nights” albumunk.
Ő a tradicionális blues olyan szegmensét játssza, amit mi soha nem fogunk tudni úgy elmuzsikálni, mint ahogyan ő. Mi túlságosan a „fehér” világból táplálkozunk, Tim viszont, szinte mindig csak fekete bluest játszott, a 20-as, 30-as évek előadóitól tanult, tehát a „népzenei” oldalról közelíti meg a műfajt. Még a saját szerzeményeiben is lehet érezni a népzene tradicionális gyökereket. Ő többnyire egyedül vagy duóban járja a világot és nincs nagy zenekara. Számára kuriózum és kihívás volt ez a formáció, az elektromosabb hangkép. Többször turnéztunk már vele Dániában, Németországban és Franciaországban is. Az idén februárban adtuk ki az „Old Cinema Session” című lemezünket.
A címét azért kapta, mert a 17. kerületi, egykori Maros moziban vettük fel a hangzóanyagot, ami hajdan szálloda volt és a bálterméből lett a Rákosi-rendszerben mozi. Három napra beköltöztünk a ma már üres épületbe, és megpróbáltuk elsőre feljátszani a dalokat úgy, ahogy azt a régmúltban tették.
Ezúton is szeretném megköszöni Rózsahegyi Péternek a sok segítséget, hogy megkaphattuk a termet. Sajnos a vírus miatt elmaradt a márciusi bemutatója. Most az új időpontot október 30-ra tűztük ki a Bethlen téri színházban. Érdekes, hogy a Bethlen téri színház is az ántivilágban lokál volt, majd később szintén mozi lett. Nekem nagyon tetszik a hely hangulata, teljesen olyan, mintha visszamentünk volna az 1930-as évekbe! A Budapesti koncerten kívül, sikerült egy kisebb turnét is leszervezni Szeged, Szolnok, Pécel városokban.
- Szeptemberben jelent meg negyedik sorlemezetek, Mojo címmel.
- Valahogy ebben a szerencsétlen évben, szerencsések vagyunk. Legalább is próbálunk alkotni, készítettünk egy másik albumot is. Ennek merőben más volt a koncepciója, más hangulata van, mint a Timmel készült anyagoknak. A lemezen inkább a saját zenei világunk hallatszik. Próbáltunk tőlünk eltérő és új hangképeket megalkotni. A CD-n szinte csak Olivér, illetve saját szerzeményeink vannak, amit közösen öltöztettünk fel, hangszereltünk. A feljátszás is merőben másként történt, mint a Times anyagoknál. A CD-nek szándékosan nem adtunk címet, mert viszonylag hosszú ideig készült, és nem találtunk olyan jelzőt vagy szlogent, ami az alkotás folyamatát lefedné.
Hiszek abban, hogy lehet egy időben párhuzamos irányokban kísérletezni a zenében. Nagy példaképem Alexis Korner, akinek életművében rendszeresen jelen van a tradicionális blues, de ott volt például a C.C.S. nevű big bandje, amellyel olyan szinten forgattak ki híres dalokat, hogy az ember rájuk sem ismer. Vissza lehet mindig nyúlni a blueshoz, de kell egy olyan zene, ami te vagy, amit a múltadból, zenei ismereteidből te teremtesz meg.
Egy jó zenésznek, egy zenekarnak mindig kezében van a kulcs a változtatásra. A letisztult hangképekhez egy új hangzáshoz, idő és tapasztalat kell. Szükség van a nyitottságra, rugalmasságra és befogadásra, azért, hogy szép lassan minden a helyére kerüljön.
