KULT
A Rovatból

Kár érte, kiváló ügynök volt... – Nem ez lesz a Marvel Öngyilkos osztaga, de mi is az a Mennydörgők*?

Akit az érdekelne, miért van csillag a film címében, ezt nem fogjuk elspoilerezni. Azt viszont, hogy megéri-e megnézni a Mennydörgőket* moziban, mindenképpen!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 30.



Manapság halmozottan hátrányos helyzetből indul egy Marvel-film vagy sorozat. A Bosszúállók: Végjáték volt minden idők egyik legsikeresebb filmje, egy korszak lezárásának tekinthetjük, amit a Disney azóta se hajlandó elfogadni. Sorra jönnek ki a feleslegesnél feleslegesebb mozifilmek az egeres cég zászlója alatt. Talán az utolsó jó Marvel-mozinak nevezhető mű a Galaxis őrzői 3, illetve a Deadpool és Rozsomák. Mindkettő szinte kizárólag a nosztalgiafaktor miatt volt értékelhető – teszem hozzá, igazán ügyesen csinálták.

A Végjáték sok embernek a Marvel végét is jelentette, és azóta hiába próbálkoznak egy újabb főgonosz megteremtésén, ez azóta se megy.

Még a való élet is ellenük dolgozik, hiszen a kiszemelt Jonathan Mayors bántalmazási pere miatt majdnem mindent át kellett írni. 2025-re három projektet is beterveztek, az első az Amerika kapitány: Szép új világ meglehetősen közepes értékeléseket kapott, nekem sem jött be igazán, valahogy gyenge volt.

Folytatták cikkünk tárgyával, a Mennydörgők* -kel és minél közelebb kerültünk a premierhez, annál jobban vártam. Első előzetesek alapján egy szórakoztató szedett-vedett Bosszúállók hangulatot árasztott. Ha a DC világában lennénk, ez lehetett volna a James Gunn-féle Az öngyilkos osztag, ami nagy dicséret lenne... Majd a marketing gépezet felkapta a főszereplő Florence Pugh interjújában elhangzott félmondatocskát, miszerint a Mennydörgők* olyan lesz, mintha az A24 csinálna egy szuperhős filmet.

Erre nagyon ráfeküdtek a marketingesek és ez nagyon jól állt a projektnek. Amit kaptunk, az sok szempontból valóban hasonlít egy A24-filmhez, de sajnálatos módon nem tudták hozni az elvárt minőséget.

Akik nem ismernék az A24 stúdiót, ők főleg művész-/művészieskedő filmekkel támadják a mozinézőket, általában kiemelkedő minőség mellett visszafogott büdzsével. Nos, jelen helyzetben ebből szinte semmi sem igaz, a büdzsé részt hagyjuk, később lesz szó róla, a minőség pedig elég ingadozó lett.

De mi is a Mennydörgők*? Ha nagyon le akarom csupaszítani ez egy Marvel szuperhős-film a depresszióról. Semmi több. Négy, később öt főre duzzadt vesztesek csapata, akiknek nem csak szuperereje van, hanem szuper depressziója is. Mindenkinek megvan a maga szerepe a csapatban hozott traumáikkal a háttérben, amit a film folyamán próbálnak feldolgozni. Vegyük főszereplőnket, Yelenát (Florence Pugh), aki testvére elvesztése miatt került a padlóra, ám neki kell lennie a csapat szívének ez a kettő pedig erősen konfliktusban van egymással. Ott van Wyatt Russell Walker kapitánya, aki családi problémákkal küzd, miközben ő a csapat kinevezett pöcsfeje. Ava (Hannah John-Kamen) gyerekkori traumáit hozza a közösbe, ő a Szellem, aki a Hangya és Darázsban ugrált Paul Rudd idegein. Alexei (a mindig zseniális David Harbour) pedig igyekszik meglelni az igazi, régi önmagát, az ünnepelt szovjet szuperhőst.

Ez a kupac pszichiátriai eset kénytelen összeverődni egy küldetés erejéig, mert úgy tűnik valaki el akarja őket tenni láb alól.

Nem akarom lelőni a „poént”, mert így is alig van benne csavar. Felbukkan a felettébb gyanús Julia Louis-Dreyfus karakter, Valentina Allegra de Fontaine, akinek a neve elárulja, hogy ő bizony nem a jófiúk sorát erősíti. Amióta ez a szereplő bekerült az MCU-ba azóta tudjuk, hogy a szeme sem áll jól. Ez lehetett volna de Fontaine kiugró gonosz szerepe, ha értelmes forgatókönyv lett volna…

Ám sajnos semmi nem áll egybe. A film nem elég vicces ahhoz, hogy Az öngyilkos osztaghoz lehessen hasonlítani és nem elég komoly egy Tél katonájához. David Harbour láthatóan élvezte szerepét, teljesen túljátssza, és a hátán viszi a komikumot, ha valaki fogékony az ilyen humorra. Mellette ott van a véresen komolyan alakító Florence Pugh, aki élete legnehezebb időszakán megy keresztül, és ez a két hangnem valahogy nem találkozik.

Hiába a sok remek színész, akik jók együtt, ha nincs, ami egyben tartsa a csapatot. A forgatókönyv sem volt túl combos, de én egyértelműen a kormánykeréknél keresem a problémát.

Sokak felhúzták a szemöldöküket Jake Schreier rendező kinevezése láttán. A főleg TV-s és zenei klipes múlttal rendelkező szakember 2015 óta nem rendezett nagyjátékfilmet. Akkor is egy kis költségvetésű drámát Cara Delevigne-nyel. Nem az akciójeleneteiről és a sokszereplős szcénáiról híres rendező, az biztos. Most pedig kapott 150-200 millió dollárt, hogy 2 órában elmesélje mindenki személyes drámáját. Nincs igazán álleejtő akciójelenet, de még igazán maradandó kézitusa se. Van három kisebb „lövünk és megyünk” rész, egy értékelhető autós jelenet és egy fájdalmas CGI csata. Bevallom két órával a film után nem is nagyon emlékszem rájuk, pedig majdnem mindegyik benne volt az előzetesekben.

Akkor mi az értékelhető része? Nagyon jó a csapat közötti dinamika, még ha a hangnem nagyon is eltérő. A színészek ügyesen húzzák fel egymást, talán a kevesebb vászonidőt kapó Hannah John-Kamenen kívül szinte mindenki működik. Az üzenet is szép és világos: nem gondoltam volna, hogy 2025-ben a depresszió témájában fogok egy Marvel-filmet nézni. Ahol mindenkinek önmaga a legnagyobb ellensége. De végre az MCU körbeért és a főgonosz nem csak ugyanazzal a képességekkel rendelkezik, mint hőseink, hanem ténylegesen mindenki önmaga saját legfőbb ellensége. Igaz az üzenet bonyolultsága és összetettsége egy szerencsesüti jóslatával vetekszik, de legalább valami új!

Ám itt az a baki, amibe bele fog bukni sajnos a Mennydörgők*: ezt a történetet el lehetett volna mesélni egy könnyed kis 60 milliós kamaradrámaként is.

Így, ebben a formájában szinte lehetetlen, hogy a Mennydörgők* sikert arasson. Ha csak 150 millióba is került – ami valójában akár 200 millió plusz egy tetemes marketing költség – így minimum 600 millió dollárt kellene összeszednie a mozis karrierje alatt, hogy kihozza nullára a költségvetést. Én nagyon drukkolok nekik, de eléggé nehéz a helyzet a mozipénztáraknál. A negyedik Amerika kapitány is csak 400 millió környékén jár és nem is lesz az sokkal több. Pedig ott azért jóval nagyobb nevekkel operáltak, mint Schreier filmje.

Nagyon kár érte, ezt nem így kellett volna. Ha komolyabbra veszik, akkor azért lett volna jobb, ha viccesebbre, akkor pedig azért. Megvolt benne minden potenciál. Legalább a végére lazábbra veszik a hangnemet, szinte röhejes a lezárás, a stáblistás jelenetek pedig semmit nem adnak igazán hozzá a Marvel jövőjéhez, azon kívül, amit eddig is tudtunk.

Az igazság az, hogy akad rosszabb MCU mozi is, mégpedig nem is oly régről, de még így se tudom ajánlani jó szívvel a Mennydörgők*-et.

Egyszerűen nem tudok odaállni és azt mondani, hogy ez egy jó és szórakoztató film, nézd meg. Nincs igazán oka annak, hogy ezt nagyvásznon kelljen látni, elég megvárni a streaming premiert. Szenvedni a TV kisebb képernyőjén is lehet. Meglátjuk a Fantasztikus négyes milyen lesz, bár ezek után nem tudom miben reménykedhetek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Káosz, szerelem, olasz temperamentum - fergeteges Goldoni-vígjáték érkezik a Városmajor színpadára
Ha egy igazán lendületes, szórakoztató nyári estéhez keresel programot, ne menj messzire: a Miskolci Nemzeti Színház színészei igazi mediterrán életérzést varázsolnak a budai lombok alá. A Csetepaté Chioggiában friss szemlélettel, remek szereposztással és rengeteg humorral kel új életre.


A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.

Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.

Goldoni zsenialitása abban rejlik, hogy a konfliktusok sosem öncélúak: az egymásnak feszülő érdekek, érzések és szavak végül mégis a megértés, a közösség és a szeretet felé mutatnak.

Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.

Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:

egy meleg szellős, nyári estén, lombkoronák alatt nézni egy mediterrán vígjátékot – ez már önmagában is a nyár legizgalmasabb élményének ígérkezik.

A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.

A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.

Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nyugdíjba vonul Csuja Imre: Muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit
A legendás színészt az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatták megható pillanatok közepette. Csuja a régi szerepeiben még színpadra lép, de új kihívásokat már nem keres.


Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.

A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.

„Játszom a meglévő szerepeimet, de egy pár évig nem akarok újat vállalni. Tényleg végigvágtáztam az életemet, és most nem akarok panaszkodni, mert szerettem, ez a hobbim, jólesett csinálni. Csak arra is gondolok, most így, vénségemre, nem lehet mindent odaadni, muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit”

– mondta Csuja Imre.

Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.

„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A halálba vitte őket a milliomos álma – A Titan tengeralattjáró tragédiája mögött sötétebb történet húzódik, mint azt gondoltuk
A Titan: Az Oceangate katasztrófa egy feszültséggel teli, részletes dokumentumfilm a 2023-as tengeralattjáró tragédiáról, amely feltárja egy megalomán vállalkozó bukását és a háttérben húzódó vállalati hibákat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 20.



A Titan: Az Oceangate katasztrófa című 2025-ös Netflix dokumentumfilm szinte elkerülhetetlen alkotás volt. A 2023-as tengeralattjáró tragédia a közvélemény figyelmét hetekre megragadta: egy modernkori katasztrófa, amelyet valós időben követhetett a világ. A film nem csupán az események kronológiáját mutatja be, hanem átfogó képet ad a háttérben húzódó okokról, a vállalati kultúráról, és arról a megalomániáról, amely végül öt ember életét követelte.

A nyitány erős: a feszült zenei aláfestés és a vágások dinamikája gyorsan berántja a nézőt.

Még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lesz a történet végkimenetele, a feszültségkeltés működik, ami részben annak is köszönhető, hogy egy jól dokumentált eseményről van szó, sok archív anyag és visszaemlékezés állt rendelkezésre az alkotók számára. Emellett sok korábbi dolgozó állt a kamerák elé, hogy elmondják a történetüket. A kétórás játékidő alatt végig sikerül fenntartani a figyelmet, a dramaturgia tudatos, a tempó kiegyensúlyozott.

A film különösen erős abban, ahogyan bemutatja az Oceangate cég belső működését. Volt dolgozók – köztük mérnökök és a merülésekért felelős szakemberek – osztják meg tapasztalataikat, s teszik ezt megdöbbentő őszinteséggel. Egyesek nyíltan beszélnek arról, hogy már évekkel korábban látták az intő jeleket, és ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják a céget. Volt, akit be is perelt a vállalat, mert fel merte vetni a biztonsági problémákat. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb része, amikor az egykori alkalmazottak tüzetesen mesélnek a cégben töltött időről, hogy mennyire toxikus légkörben kellett dolgozniuk, és arról, hogyan vált egy álom rémálommá. Stockton Rush, az Oceangate vezérigazgatója egyre inkább olyan karakterként jelenik meg, akinek ambíciói, már-már rögeszméi, felülírták a józan észt és ezzel nemcsak saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta.

A film külön fejezetet szán a tengeralattjáró fejlesztésének és a tesztelések történetének.

Látjuk, hogyan épült fel a vállalkozás az ötlettől a megvalósításig, majd hogyan omlott össze a rendszer a túlzott önbizalom és a spórolás miatt. Ilyen például az innovációnak szánt szénszálas hajótest, mely elsősorban anyagi és súlycsökkentési okokból került előtérbe, ám végül ez vezetett a tragédiához. Különösen hátborzongató visszanézni az archív felvételeket, ahol Stockton Rush mosolyogva vezeti az eszközt egy vezetéknélküli videojáték kontrollerrel, mindezt abban a tudatban, hogy néhány hónappal/évvel később ez a szerkezet már nem tér vissza a felszínre.

A film kronológiája egy ponton visszaugrik a cég alapításáig, és innen követhetjük végig Stockton Rush ambícióit, amelyek egyfajta „tengeralatti Jeff Bezos” víziójába torkolltak. Az elképzelés, hogy hírességekkel, turistákkal merüljön a Titanic roncsaihoz, eleinte úttörő ötletnek tűnt, később azonban kiderül, hogy a megfelelő biztonsági háttér és szakmai kontroll teljes hiánya súlyos következményekkel járhat.

A tragédia utáni eseményeket, a mentőcsapatokkal történő keresést és a híradások levegőtartalék visszaszámlálását különösen megrázó nézni.

Hiszen már mi tudjuk, hogy a tengeralattjáró valójában már pillanatokkal a kommunikáció megszakadása után összeroppant a mélytengeri nyomás alatt. Ez fokozza a drámaiságot, bár olykor kissé túljátszott, de összességében hatásos, nem zavaró a túldramatizált amerikai pátosz.

Hiányosság talán, hogy az áldozatokat nem igazán mutatja be,

a fedélzeten elhunyt öt személy közül csak P.H. Nargeolet-ról, a híres francia felfedezőről kapun mélyebb ismertetőt, az ő lánya is megszólal. A többi utas – köztük egy üzletember apa és fia, valamint egy milliárdos vállalkozó – szinte teljesen háttérbe szorulnak, valószínűleg jogi megfontolásokból. Ez azonban azt eredményezi, hogy a néző kevésbé tud azonosulni az áldozatokkal, és a film szinte kizárólag a cégre, illetve annak bukott vezérigazgatójára koncentrál. Míg technikailag kiváló az alkotás, az emberi történetek hiánya csökkenti az érzelmi hatást.

A dokumentumfilm erősségei közé tartozik, hogy bemutatja a nemzetközi vizsgálat eredményeit, és választ ad a legfontosabb kérdésre is: miért történt a katasztrófa? Emellett egy, az utóbbi időben egyre több kritikával illetett nagyvállalat, a Boeing is előkerül. Ugyanis a mostanság inkább hírhedt cég segített a tengeralattjáró terveiben. A cég nem biztos, hogy örül annak, hogy egy történetbe került a tengeralattjáró katasztrófával. A Boeing is most súlyos minőségellenőrzési hibák miatt került reflektorfénybe, ami nem tesz jót a cég amúgy is megtépázott reputációjának.

Összességében a Titan: Az Oceangate katasztrófa egy megrázó, informatív és sok szempontból hatásos dokumentumfilm, amely alaposan bemutatja a háttértörténetet, és kendőzetlenül tárja fel a megalománia következményeit.

A nézőben azonban hiányérzet marad, főként az áldozatok emberi oldalának elhanyagolása miatt. A film így inkább egy vállalati bukástörténet, mintsem egy emberi dráma, de abban, amit vállal, kiválóan teljesít. Egy „őrült” milliomos híres akart lenni, ez sikerült neki, mely megtekinthető a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Gengsztervilág: Véresen jó szórakozás a londoni alvilágból – A színészek játéka elsőrangú, a történet komplex, a rendezés letisztult és professzionális
A Gengsztervilág a SkyShowtime brutális gengsztersorozata, amely már az első részek alapján is lebilincselő karakterekkel, feszült történettel és meglepő színészi alakításokkal ragadja magával a nézőt. A modern londoni maffiaháború hátterében egy eltűnt fiú rejtélye húzódik.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 18.



A SkyShowtime legújabb sorozata, a Gengsztervilág már az első részek alapján is úgy fest, hogy az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb gengsztertörténete. Sőt, nem túlzás azt mondani: az elmúlt években kevés ilyen magabiztosan induló, lendületes és jól összerakott maffia-széria látott napvilágot.

Egy könyörtelen modern kori, londoni háború ez, ahol maffiacsaládok vívják halálos harcukat a hatalomért és a pénzért,

mindezt olyan profizmussal, hogy szinte sajnálja az ember, hogy eddig csak az első epizódok érhetőek el. A néző azonnal folytatná tovább, falná, mint egy jó házi bolognait: egyszerre laktató és addiktív. Szerencsére hetente érkeznek az új részek.

A történet középpontjában a Harrigan-család áll, akik vaskézzel uralják a londoni alvilágot. Conrad Harrigan (Pierce Brosnan) birodalma azonban meginog, amikor eltűnik egy rivális család sarja – Ritchie Stevenson (Geoff Bell) fia. A gyanú természetesen rögtön a Harrigan-klánra terelődik, és a bosszúszomjas Stevenson nem késlekedik. Módszerei brutálisak, és a következmények beláthatatlanok. A hatalmi viszonyok meginognak, a korábban kőbe vésett szabályokat eltiporják, és a nagy kérdés, hogy ki fogja túlélni a következő napokat? Ki fogja uralni a várost?

A sorozat első két részét Guy Ritchie rendezte, bár meglepő módon ez nem igazán érződik. Nincsenek az ismerős, túlhúzott montázsok, a már-már öncélú, vagánykodó stíluselemek vagy a megszokott rendezői fogások.

Ritchie itt inkább egy profi iparosként tette le a névjegyét, visszafogott, precíz munkát végezve. Ez pedig kifejezetten jót tett a sorozatnak. Azok, akik a rendező stílusától idegenkednek, most fellélegezhetnek, mert az első két epizód után más veszi át a stafétát. Ugyanakkor azok, akik Ritchie védjegyeit keresik, talán csalódnak, de ez legyen a legnagyobb baj. A Gengsztervilág ugyanis Ritchie megszokott stílusa nélkül is piszok jó lett. Sőt!

A sorozat igazi ereje a szereplőkben rejlik. A színészgárda egészen parádés. Pierce Brosnan hosszú idő után végre ismét igazán ütős szerepben látható. Egy hideg, számító és brutális maffiavezért alakít, aki nem ismer kegyelmet – és nem is ad. Az ír színész ritkán ennyire félelmetes, mint most a képernyőn. De még őt is felülmúlja Helen Mirren, aki Conrad felesége, Mavieve Harrigan szerepébe bújt. Mirren jéghideg eleganciával hozza a birodalom valódi irányítóját, bár látszólag a férj a főnök, de ismerjük a mondást, így minden döntés mögött ő is ott van. Mirren egyszerűen brillírozik szerepében.

És akkor jön Tom Hardy. Nos, Hardy annyira Hardy, amennyire csak lehet.

Ő játssza Harry Da Souzát, a Harrigan család intéző emberét, Conrad jobbkezét, ha úgy tetszik, véres öklét. Hardy annyira testhezállóan, ösztönösen hozza a szerepet, hogy az ember néha el is felejti, hogy ez egy sorozat, és nem a valóság. Aki szerette őt a Birmingham bandáiban, az most újra örülhet – csak itt még mormogósabb, még sötétebb és félelmetesebb. Érződik, hogy élvezte a karaktert, elképesztően jó benne, és nem csak a csekkért jött.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak. Paddy Considine (a Sárkányok háza rajongói örülhetnek) kiváló választás a Harrigan-birodalom örökösének szerepére. Anson Boon pedig a fiát alakítja, valami egészen zavarba ejtően. Az ő karaktere annyira tenyérbemászó, hogy az ember szinte örülne, ha pofon vágnák – és ez a színész teljesítményének ékes bizonyítéka. Joffrey Baratheon-féle gyűlöletfigurához tudnám hasonlítani, akit öröm nézni, mert tudjuk: előbb-utóbb nagy árat fog fizetni. Legalábbis reméljük.

A sztori nemcsak bandaháborús puskaporos hordó, egy nyomozós szál is feltűnik a háttérben.

Az eltűnt fiú ügyében Harry kezd el nyomozni, ám a Harrigan család egyre szorultabb helyzetbe kerül. Ez a bűnügyi szál jól fut a fő cselekmény vonalán, nem erőltetett, hanem természetes része a történetnek. Sőt, Harry feladatát a rendőrség is megnehezíti, ugyanis a bűnszervezet ellen éppen egy komoly nyomozás zajlik. Minden működik, a pofonok, az feszültség, az atmoszféra, tényleg beszippant.

Az akciók nem túlzóak, de annál hatásosabbak. A sorozat nem hollywoodi módon akarja túllicitálni önmagát, hanem földhözragadt, reális brutalitással mutatja meg az erőszakot. Korrekt módon véres is. Ez így van jól. Itt nem hősök harcolnak, hanem kegyetlen emberek, akikkel szemben mégis nehéz nem érezni valamiféle furcsa rokonszenvet.

A sorozat minősége persze nem meglepő, ha megnézzük az alkotóit.

Ronan Bennett neve már ismerős lehet a minőségi sorozatok kedvelőinek. Ő jegyezte többek közt A sakál napját is, szintén a SkyShowtime színeiben. Ott is hasonlóan érezhető az átgondolt történetvezetés és a jól kidolgozott karakterépítés. A Gengsztervilág pontosan tudja, mit akar mondani, és hogyan akarja elmesélni.

Az egyetlen fájó pont az, hogy jelenleg csak kevés epizód érhető el magyarul. Ez a sorozat ugyanis tipikusan olyan, amit az ember azonnal végig akar nézni. Minden rész végén ott a cliffhanger, az újabb kérdés, a feszültség fokozódása. Ritka, hogy egy sorozat már az első percektől ennyire magával ragadja a nézőt, de a Gengsztervilág ezt a bravúrt simán hozza.

A Gengsztervilág egy elképesztően szórakoztató, brutális, vérbeli gengsztersorozat, amely nem csak a műfaj rajongóinak kötelező darab.

A korhatár azért erősen 16+-os. A színészek játéka elsőrangú, a történet kellően komplex, a rendezés letisztult és professzionális. Ha ez a színvonal kitart a folytatásban is, akkor a SkyShowtime igazi klasszikust adott a nézőknek. Bár még csak két rész alapján ítélhetünk, az már most biztosnak tűnik: a Gengsztervilág feliratú vonatra érdemes felszállni. És kapaszkodni, mert ez a menet gyors, zajos és könyörtelen.


Link másolása
KÖVESS MINKET: