KULT
A Rovatból

Hajléktalan és istentelen: 50 éve jelent meg a Jethro Tull korszakalkotó albuma, az Aqualung

Stílust és imázst teremtettek vele.


1986. július 1., este fél 12. Budapest, Hotel Intercontinental, aula. Magyar újságíró toporog ezúttal rajongói minőségben kezében egy lemezborítóval. Nyílik az ajtó, kisebb csapat tódul be, az élen egy szakállas, komoly arcú, zöld kockás nadrágot viselő férfiúval. Magyar újságíró odalép komoly arcú férfiúhoz, tisztelettel üdvözli, majd átnyújtja neki a borítót egy toll kíséretében. „Hello! Ian Anderson, Jethro Tull” – írja rá a vendég széles mosollyal. Magyar újságíró, e cikk írója, erre a pillanatra várt másfél évtizede. A lemezborító, pedig, amit átnyújtott példaképének, az Aqualung volt.

Mocskos, szakadt, alig van foga, gonosz szatír-tekintetű, lábainál egy ronda korcs kutya. Parkokban, kapualjakban, járdaszigeteken él. Éppen csak egy kis levegő jut neki a teremtés oxigén-csutoráján keresztül, amit Aqualungnak hívnak. Ezt a nevet adta neki az elistenedett Ember is, aki Isten a maga sokféle képére teremtette. Aqualung a rock-mesevilág egyik halhatatlan figurája és a Jethro Tull időtlenné vált albuma.

A londoni utcákat járva pillantotta meg modelljét az akkor 24 éves Ian Anderson és a „homelessek” sorsán eltöprengve írta meg a rock első, nyíltan „istenkáromló” lemezét.

„Egyfelől némi bűntudat volt bennem, hogy ilyen sorsok is léteznek, másfelől pedig átéreztem azt a félelmet és bizonytalanságot, amely eltölti az embereket ilyen figurák láttán” – mesélte a történet születését évekkel később a muzsikus.

Az edinburghi születésű „szédült flamingó” (így nevezték az újságírók, miután kezdettől fogva színpadi imázsának része volt a féllábon szökellés fuvolázás közben) a Jethro Tull első három albuma, a még kicsit blues-os This Was, majd a már folkos irányba elmenő Stand Up és Benefit után zenében és szövegben is szintet lépett: e visszataszító csöves kapcsán keserűen gúnyolodott az álszent ájtatosságon, az Üdvhadsereg-féle, keresztény mázzal leöntött lelkiismeret-nyugtató tevékenységen, az emberi önzés fokozatain. Közben pedig valóságos „csodák udvarát” teremt Bandzsa Mary-vel, Lúdanyóval, Madárijesztő Jankóval, Long John Silver kalózkapitánnyal. De Aqualung és bandája még csak a bevezetése annak az antiklerikális szitokáradatnak, amelyet a lemez második oldalán Anderson rázúdít a „történelem béklyóiban vergődő rohadt anglikán egyházra”, amelyben a vikárius csak azt hívja meg teára, aki „számít”, és amelyben műanyag feszületeket emelnek az égre, isten nevében „pogányokat gyilkoló hollywoodi hősök” tetszelegnek szerepükben, továbbá a győztesek és vesztesek örökre így maradnak, ahogyan elrendeltetett, mert a „vén Charlie ellopta a mozdony kormányát, és a vonat többé nem áll meg”. És közben Jézusnak szemére vettetik, hogy jobban tette volna, ha saját bőrét mentette volna, mint az arra érdemtelenek lelkét. Csoda, hogy az utolsó dalban hősünket kicsapják a vasárnapi iskolából?

A lemez borítóján Burton Silverman festő mintázta meg Aqualungot egyesek szerint az angol költő-dalnok Roy Harper vonásaival, de azért Ianre is hasonlít. Olyannyira, hogy az 1981-ben készült Slipstream című videóban Anderson Aqualungként bukkan fel, mint egy Jethro koncert nézője, egyben „narrátora”.

A bandagazda később azt állította, hogy igazából nem volt oda a képért, de a közönség imádta. Az akkor „névtelen” Silverman még szerződéshez sem ragaszkodott, megelégedett 1500 fonttal és egy forró kézfogással. Csupán a 2000-es években kezdett a festő fia kilincselni némi jogdíj ügyében, miután az album hétszeres platinalemez lett, a címkép pedig a Jethro-imázs nélkülözhetetlen eleme.

A hátoldalon egy kis kifordított teremtés-történet is olvasható szép gót betűkkel – („Kezdetben az Ember megteremté Istent, és önnön képére teremté vala”) eredetileg My God lett volna a címe, de ez ellen az angol egyházi hatóságok tiltakoztak, így, „csak” a B-oldal kapta ezt a nevet. Bár témái ma is aktuálisak, immár keleten és nyugaton egyaránt, mondhatnánk, „örök emberiek”, ettől még nem követelték volna dalait a Tull-rajongók évtizedekkel később is minden bulin.

Az Aqualung 6 perc 37 másodperce tökéletes rondó, a fogalommá vált hat kezdő disszonáns hanggal, amelyre felüvölt a közönség - és amely szinte sokk-ként érte a szerzőt, amikor feltette először, 15 évesen, piros hangszórós mono lemezjátszójára, de még öt évtizeddel később is remekül szól ez a Finnországból származó bakelit - a bicegő dallammal, majd a folkos középrésszel, amelyet először Anderson megafonba énekel, majd a felgyorsult rész második versszakától szólal meg újra tisztán.

„Emlékszel-e még

a decemberi fagyra,

mikor szakálladon jég csilingelt,

s csorogva haldokolt

s utolsó leheleted hörögve

szólt ki a mélyből

s a tavasz virágzó

elmebajt hozott”

(GNL fordítása)

Martin Lancelot Barré, a 40 évig hűséges fegyverhordozó míves gitárszólója téríti vissza a hallgatót a kiinduló pontra. E szólónak története van. Ugyanabban a londoni Island stúdióban dolgozott akkor éppen a Led Zeppelin, és Martin szólója közben benézett Jimmy Page, aki elégedett mosollyal nyugtázta a kolléga teljesítményét. Ettől Martin olyan zavarba jött, hogy míg jobbjával üdvözölte Jimmy-t, bal kézzel kitartott egy hangot, majd igyekezett „utolérni” magát. Ez a hosszú, meghúzott hang utáni „virga” lett Barré egyik márkajelzése. És itt ért végleg be Ian akusztikus és Martin elektromos gitárjának egymásra találása, a Tull-hangzás alapja. Hogy mennyire, azt jól jellemzi egy 2014-es emlék a Budapesti Kongresszusi Központból: Ian Anderson szólólemeze, a Homo Erraticus bemutatója után új bandájával több régi Tull-dalt adott előtt. Nem hiányozhatott az Aqualung sem, de hiába játszott remekül az új gitáros, a német Florian Opahle, Martin „hangját” nem tudta feleltetni.

A Cross-Eyed Mary már egy 6/8-os kelta dallamot ültet át rock-ba, egyre fokozódó izgalmú fuvolanyitány után. A Cheap Day Return, a Wondrin, Aloud és a Slipstream az Anderson által később is annyira kedvelt akusztikus miniatűrök sorába illeszkednek. A Mother Goose pedig Clive „Baby” Bunker ütőivel, az éppen csak beúszó elektromos gitárral a prototípusa a 20 évvel későbbi „unplugged” zenélésnek. Az Up To Me, nemcsak fuvola-gitár kettőse miatt figyelemre méltó, hanem az angol nyelv szerelmeseinek is csemege: a címbeli kifejezést ugyanis Anderson ötféle értelemben használja! Ian az Aqualunggal válik az angolszász rock-költészet egyik kiemelkedő alakjává: erőteljes képeivel, hanem kifinomult, sokszor feketébe hajló humorával, szójátékaival számos gyöngyszemmel ajándékozta meg a Tull-rajongókat.

A My God-oldal kezdete ugyanolyan fenyegető dallam, mint az Aqualungé, zongorával és akusztikus gitárral, majd – fordítva, mint a másik oldalon – bedurvul, hogy a közepébe egy viharos fuvola-rögtönzést tegyen Anderson, ami alatt a többiek egy gregoriánra, egyben egy Carmina Buranás kocsmadalra emlékeztető dallamot vokalizálnak. A rondó-képlet itt is bejön, de ez sem megnyugtató. A Hymn 43 meglehetősen erőszakos, a Locomotive Breath-et John Evan andalító zongorával kezdi, majd Martin is beleszól, hogy aztán egy szinte primitív rockká váljon a Tull kedvenc koncertzáró dala. A befejező Wind Upban is megcsodálhatjuk az igazi Jethrós ritmus- és hangulatváltást, amit aztán a következő két „egész estét betöltő” mesterműben, a Thick As A Brickben és az A Passion Play-ben járattak csúcsra.

A Jethro Tull e lemeztől kezdve tartozott a rock meghatározó bandái közé. Lemezei, bár Anderson sosem szerette a „concept-album” kifejezést (ennél jobban csak a „progresszív rock” kifejezéssel lehetett vérig sérteni) rendszerint egy-egy téma köré épültek fel: az istenkeresés után a brit birodalmi avittság lett a célpont a Warchildban, későbba természet szeretete és a környezet védelme (Songs From the Wood, Heavy Horses, Stormwatch) , de megjelent albumaikon a háborútól való félelem (A) azonosíthatatlan titkos szolgálatok egyre nyomasztóbb jelenléte. (Under Wraps) De nem nélkülözték a Tull-lemezek az egyéni hangú lírát sem, és ezek legszebbje az együttes első, 1986-os magyarországi fellépése után született Budapest lett. Az MTK-pályán tartott felejthetetlen bulit követően, amit a Locomotive Breath instrumentális felidézésével kezdtek és a teljes verzióval fejeztek be, több mint tucatszor járt Magyarországon a banda, illetve Ian Anderson szólóprojektjeivel.

Legszebb koncertjüket talán az 1994-es Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválon adták, ahol Anderson fellépett Mandoki László szupergroupja vendégeként is, de 1993-as bulijuk a Petőfi Csarnok történetének legnagyobb telt háza volt: még a színpaddal szembeni kerítésen is lógtak, és beterítették a rajongók a mögötte elterülő rétet is.

2005-ben a Jethro Tull egy washingtoni stúdióban 40 meghívott, előtt élőben adta elő a teljes Aqualungot, amelyből lemez készült. Az album jogdíjait és az ezt követő turné bevételeit hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknek ajánlották fel.

A hosszúlábú szép magyar hostesst megörökítő dalt pedig az ezredfordulón egy nemzetközi rajongóklub az első helyre tette az összes Jethro-dal közül...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: