Isten nevében gyilkolják a gyerekek lelkét - a Cameron Post rossz nevelése sajnos nem utópia
Cameron Post tizenéves lány. Nagyon szeret élni. Van egy szívbéli barátnője is, akivel egy spontán, önfeledt pillanatban, a szénapadláson csókolózik egyet. Akkor még nem sejti, ez a pillanat nyitja meg számára a kaput valós identitása előtt, s ebben a pillanatban ér véget a gyerekkora – és kezdődik valami őrjítő, borzalmasan fájdalmas kiképzés a számára.
Cameron szülei ugyanis váratlanul meghalnak egy autóbalesetben, ő pedig Montanába költözik, Miles City-be.
Itt lakik nassoló, konzervatív nagyanyja és vallásos nagynénje, Ruth, aki gyorsan meg is kezdi Cameron átképzését, amint felismeri, hogy unokahúga a lányokhoz vonzódik, azaz bűnt követ el. Azonnal uniformizálni akarja a tinédzsert, akit az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpontba küld, hogy ott „megjavítsák”. Az átnevelőtáborok nagyon is létező intézménye döbbenetes élmény lesz azon olvasók számára, akik esetleg még nem hallottak róla – vagy akik nem tudják, mi zajlik itt, hogyan gyilkolják az ilyen helyeken a gyerekek lelkét, Isten nevében.
Nem kizárólag az átnevelőtáborokról szól Emily M. Danforth könyve és nem is a homoszexualitásról, még csak nem kizárólag is a női melegségről. Ennél nagyobbat kanalaz: a rossz nevelésről szól, ezért is jó a címe – arról a pillanatról, amikor egy felnőtt úgy dönt, nincs szeme a gyerekhez, a kamaszhoz, s innentől egy univerzálisnak mondott elvrendszer alapján próbálja meg szabályozni őt. Nem érdekli a személyisége, az érdeklődése, vagy adott esetben a szexuális irányultsága. Az ilyen felnőttekről s az ilyen rossz nevelésnek áldozatul eső fiatalkorúakról beszél a regény, s még többről: arról, hogy nincs másság, csak rossz személet, ami másnak tekint valakit, aki nem ugyanolyan, mint ő.
Bárcsak elolvasnák ezt a könyvet középiskolások, középiskolások szülei, középiskolások tanárai, nagyszülők, unokák, kisgyerekes szülők – vagyis szinte mindenki. Amilyen rosszul nevel a könyvbéli Ruth, olyan jól nevel a regény, ugyanis folyamatosan tükröt tart nekünk: vajon én jól szeretem a gyerekem? Engem jól szeretnek? Úgy, ahogy nekem jó, azért, amilyen vagyok – nem azért, amilyenné erőszakkal tenni akarnak? Vagy a szeretet nevében át akarnak formálni és szemet hunynak a szenvedésem felett? És vajon én szeretem magamat?
Be merek mutatni a társadalomnak, ha megtagad?