Ilyen egy korábban nem látott, nagybetűs MOZIÉLMÉNY – Megnéztük az Avatar: A víz útját
Az, aki 2009 decemberében 17 évesen tágra meredt szemmel bámulta az Avatar na’vijainak kalandjait, idén töltötte be a 30. életévét, ennyit kellett várnia (és mindenki másnak is) Jake Sullyék sztorijának folytatására. Rizikós, ha ilyen sok idő telik el két film között, hiszen ezzel azt kockáztatják a készítők, hogy az a generáció, amelyik imádta az első részt, azóta felnőtt, és lehet, már nem lelkesedik akkora hévvel a Pandora bolygó kék lakóiért, mint egykor, a mai tizenéveseknek pedig nem sokat mond az Avatar, hiszen túl kicsit voltak még a bemutató idején, nem voltak részesei a filmtörténelem legtöbb pénzt kereső filmjét övező őrületnek. Persze kivételek mindig vannak, rád nézek, Top Gun: Maverick!
Az újdonság varázsa például kapásból hibádzik, hiszen a 13 évvel ezelőtti elképedésünket ugyanazokkal a szereplőkkel és helyszínnel lehetetlen újra olyan erővel előcsalni belőlünk. Ez nem is volt célja az alkotóknak, akik csak simán szerették volna továbbgördíteni Jake Sully és Neytiri történetét, valamint kitágítani egy kicsit Pandora általunk jól ismert világát. Egy második résznek ennyi teendő bőven elég.
Ja, és még egy dolog: a 13 év alatt végbemenő technikai fejlődés sem maradhat ki a képletből, ráadásul James Cameronról beszélünk, aki minden egyes projektjénél (amelyekből nem volt sok, az Avatar: A víz útja a 9. egész estés játékfilmje) arra törekedett, hogy olyasmit lássunk, amit korábban soha. A technikai bravúrok nagyjából minden filmjére jellemzőek, A bolygó neve: Haláltól kezdve A mélység titkán és a Terminátor 2 – Az ítélet napján át a Titanicig és természetesen az Avatarig.
A na’vik bőre, a természet részletei, a fodrozódó víz, az állatok mozgása, a böszme gépek csörtetése, mind rendesen beleégnek majd a retinánkba, és az sem meglepő, ha a néző a megemelt frame rate (sok-sok dinamikus jelenet 48 képkocka per másodpercben pörög, amitől sokkal folyamatosabbnak, reálisabbnak látjuk a mozgást) miatt a film elején kicsit émelyegni kezd, ezt azonban idővel megszokja a szemünk, és egy egészen kivételes élményben lesz részünk. S mivel a látvány az Avatar – A víz útja legfőbb erénye, mindenképpen érdemes moziban megnézni a filmet, minél nagyobb vásznon (az IMAX természetesen a legjobb opció erre), ráadásul a manapság kissé kihalóban lévő 3D-től sem kell ódzkodnunk, mivel Cameron már az első Avatarnál is kifogástalanul használta a térhatást, ez most sincs másképp, csodálatosak Pandora mélységei.
De a nyilvánvaló szemgyönyörködtetés mellett kukkantsunk bele a sztoriba, a szellemiségbe is. Az első rész fináléja óta, amelyben Jake (Sam Worthington) végleg a na’vi testben ragadt, és az embereket kipaterolták a bolygóról, eltelt jó néhány év. Jake ezalatt családos na’vi lett, Neytirivel (Zoe Saldana) született három kék lurkójuk. Két fiú: Neteyam (Jamie Flatters) és Lo’ak (Britain Dalton), egy Tuk nevű leánya (Trinity Jo-Li Bliss), illetve örökbe fogadták Dr. Grace Augustin avatárjának lányát, Kirit (Sigourney Weaver) is. Sullyék pedig vígan éldelnének, de nem tudnak, mivel újra megjelennek a megátalkodott emberek az űrhajóikkal és a pusztító fegyvereikkel, hogy kizsákmányolják Pandora erőforrásait (most más anyagra fáj a foguk).
A család így üldözöttként veszélyt jelent a népére, ezért úgy döntenek, menedéket kérnek egy tengeri klántól, a metkayináktól, s amíg náluk hédereznek, asszimilálódnak a vízzel, megtanulnak élni és vadászni a nedvesebb terepen. Kétségeink persze nem lehetnek, Quaritch és csahos kutyái itt is rájuk találnak.
A víz útjában James Cameron sok szenvedélyét ki tudta élni. Egyrészt a természetmániáját: a na’vik kapcsolata a körülöttük lévő élővilággal most is bámulatos, a kizsákmányoló emberek kontra természet sztoriszál pedig az első rész erőteljes ökofaktorát hozza most is. Másrészt a gépfetisizmusát: az Avatar AMP-i (óriás robotruhái, amikből egyet Cameron a malibui házának kertjében tart amúgy) és repkedő csatamasinái is feltűnnek persze, de kiegészülnek új kütyükkel és járművekkel: a rákgépek például emlékezetesek. Harmadrészt a vízőrületét: már A múzsa csókja című 1999-es vígjátékban is azzal viccelődik Cameron maga egy cameószerepben, hogy a következő filmjéből hanyagolja a vizet, ebben a közegben ugyanis felettébb otthon érzi magát (A mélység titka, Titanic, A Titanic szellemei, A mélység szülöttei).
A sok kedvenc hozzávaló ellenére azonban A víz útja túl sok újdonsággal nem tud szolgálni, érezhető, hogy Cameron az utóbbi 13 évet inkább a technika további fejlesztésével töltötte, és nem a sztori csavarjaival. Ezúttal ugye a család a központi tematika, nagyjából erre húz fel mindent, és kétségtelen, hogy Sullyékat sikerül gyorsan megszerettetni a nézőkkel, de önmagában ez, valamint a víz alatti világ feltárása kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy elvigyenek a hátukon egy 192 perces játékidőt. A víz útja ráérősen, hosszan időzik a természet bemutatásán és Sullyék új környezetben való boldogulásán, ráadásul valamirevaló fordulatok és működő érzelmi csúcspontok híján is van a cselekmény, amely így főként az utolsó háromnegyed órában megállás nélkül zajló elképesztő akciójelenet vagy a már fentebb említett szemcsemegék miatt lesz végül mégis szórakoztató. Az agyunk tehát nem kap sokat, a szemeink annál többet. Az első részt nem tudta lepipálni, de a hollywoodi blockbusterek zömét minden további nélkül.
És még egyszer hangsúlyozzuk: moziban kell látni, úgy hat igazán! Siessünk hát jegyet foglalni rá, megéri!
