KULT
A Rovatból

Gyönyörű, legendás és veszélyes hősnőket is láttunk a Nemzeti Galéria új preraffaelita kiállításán

A londoni Tate múzeumból érkező képek között olyan gyöngyszemeket is megnézhetsz, mint a Waterhouse-tól Shalott kisasszonya.

Link másolása

A kényszerű zárva tartás után káprázatos preraffaelita kiállítással nyitott ki a Magyar Nemzeti Galéria.

A londoni Tate múzeumból érkező képek között olyan gyöngyszemeket is megnézhetsz, mint a Waterhouse-tól Shalott kisasszonya, vagy Rossetti remekműve, a Monna Vanna. Mi már láttuk a Vágyott szépség című tárlatot. Mutatjuk mi vár rád.

A preraffaelita irányzat neve talán kevésbé ismert Magyarországon. E rövid korszak alatt azonban számos olyan híres festmény született, amit jó eséllyel te is láttál már valahol. De kik is a preraffaeliták?

1848-ban a forradalmak hulláma söpört át Európán. A korszellem hatására Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt megalapította a hét tagból álló Preraffaelita Testvériséget. Ahogy a csoport névválasztása is jelzi, a Raffaello előtti, középkori, illetve kora reneszánsz művészetet tekintették példaképnek.

Lázadtak a londoni Királyi Művészeti Akadémia konzervatív oktatása ellen, és forradalmasítani akarták a festészetet társadalmi kérdéseket is feszegető alkotásaikkal.

A kiállítás kilenc szekcióban mutatja be a preraffaeliták művészetét. Az első teremben megismerhettük a mozgalom kezdeteit.

A preraffaeliták közül Millais-nek sikerült először megnyernie a közönséget és a kritikusokat. Szabadon bocsátó parancs című képe óriási tömegeket vonzott. A művész ezen a festményén történelmi köntösbe bújtatta a forradalmi témát. A nő sebesült férjét, a legyőzött jakobita lázadót vigasztalja, miközben átnyújtja a börtönőrnek a szabadon bocsátó parancsot.

A további szekciókban érdekes példákat láthattunk arra is, milyen meghatározó szerepe volt az irodalomnak és a vallásnak a preraffaeliták művészetében.

Gyakran festettek bibliai jeleneteket, melyeknek hőseit a modern Anglia embereiről, kortársaikról, gyakran rokonaikról, barátaikról mintázták. Gyönyörű példa erre a kiállításon Frank Cadogan Cowper alkotása. Szent Ágnes alakjához a 18 éves Janet Hird állt modellt, míg az angyalt Gertrude Kidd színésznőről mintázta a festő.

A preraffaeliták szerint a művészeti ágak összetartoznak. A társaság tagjai verseket, novellákat és esszéket is írtak, de hatásuk volt az iparművészetre és a zenére is.

Rossetti szerint egy műalkotást csak egy másik műalkotás értelmezhet, ezért ugyanazt a témát gyakran versben és képben is feldolgozta, a végeredményt pedig „kettős műalkotásnak” nevezte.

A különböző festmények és grafikák mellett sok helyen olvashattunk vonatkozó versrészleteket. Az impozáns mélylila, púder és selyemzöld színű falakat pedig elragadó tapétaminták és felnagyított fotók is díszítik, amik mind kihangsúlyozzák e művészek hitvallását.

Sok szekcióban találkoztunk kiállított könyvekkel is. Nagyszerű ötlet, mert ezeken keresztül közvetlenül is megbizonyosodhattunk arról, hogy a preraffaeliták óriási hatást gyakoroltak az illusztráció műfajának fejlődésére is.

A mozgalom második hullámában Rossettihez csatlakozott Edward Burne-Jones és William Morris is. Az ipari forradalom lélekölő gépesítettségével és tömegtermelésével szemben Morris fontosnak tartotta az esztétikus környezetet és a kézműves hagyományok felélesztését. Mint megtudtuk, ő indította el a képző- és iparművészet számos ágát felölelő Arts and Crafts nevű összművészeti mozgalmat, ami a szecesszió egyfajta angol megfelelője volt.

A preraffaelita művészeket foglalkoztatták a mindennapi angol valóság problémái, és a természetet is realisztikusan ábrázolták.

Meglepő naturalizmusukat és provokatív témáikat a közönség először kinevette. Egy évtized alatt azonban a preraffaeliták óriási népszerűségre tettek szert nemzetközi szinten is.

A Modern élet, illetve a Természethűség című szekciókban láthattunk példát a festményeken női emancipációra, gyermeknevelésre, de rácsodálkoztunk fizikai munkát végző, izmos apácákra és repedezett útburkolatra is.

A preraffaelita művészek a modern élet és a modern szerelem pszichológiai problémáit keresték a középkori történetekben is. Így jellemző, hogy fő műveik a szerelemről, a megcsalásról, a vágyról és a hűtlenségről szólnak.

Különösen megfogott Philip Hermogenes Calderon Megszegett eskü című képe, amelyen a kerítés mögött a férfi incselkedve nyújt a fiatal nőnek egy rózsabimbót, az új szerelem jelképét, mialatt jegyese megtörten áll a másik oldalon. Lábánál heverő nőszirom a gyász szimbóluma.

Rossetti és a második generációs preraffaeliták a szépséget keresték, és női portréikon már egy modern szépségeszmény jelenik meg. Sok esetben bibliai vagy mitológiai témájú képeiken is kortársaik, szerelmeik arcvonásai köszönnek vissza.

Rossetti Ábrándozás című festményén lélegzetelállító, ahogy Jane Morris elmerül a természetben. Zöld selyemruhája szinte egybeolvad a levelekkel. A kísérőszövegből megtudtuk, hogy ez a művész utolsó befejezett festménye, és az azonos című szonettel ez volt Rossetti utolsó „kettős műve”.

Személyes kedvencem az utolsó szekció volt, és nem csak azért, mert itt láthattam viszont a kiállítást is reklámozó híres festményeket. Bár meg kell mondjam,

önmagában is lenyűgöző élmény volt, amikor az utolsó terembe lépve szembe találtam magam a fél falat beborító Shalott kisasszonyával.

Waterhouse rendkívül sikeres festő volt, aki nagy méretű, akadémiai kiállításokra szánt vásznakra festette preraffaelita stílusú témáit. Ezen a remekművén Tennyson költeményét illusztrálja: Shalott kisasszonyát megátkozták, halál vár rá, ha elhagyja tornyát. Amikor azonban megpillantja Lancelot lovagot, nem törődve az átokkal elköt egy csónakot, hogy megtalálja a férfit.

A Mítoszok és legendák címet viselő szakasz azért is fontos és aktuális ma is, mert a középpontjában a modern női hősök állnak.

A 19. században a női politikai egyenjogúságért folytatott küzdelem miatt sokan úgy gondolták, hogy az erős és önálló nő veszélyezteti az erkölcs, a család és a társadalom rendjét. A preraffaelita művészek elsőként reflektáltak ezekre a félelmekre. Festményeiken az istennők és mitológiai hősnők igazi „femme fatale”-ként jelennek meg.

A kiállítás elsősorban azért ajánljuk, mert hihetetlenül lenyűgöző élmény szemtől szemben állni ezekkel a gyönyörű alkotásokkal, amiket korábban többnyire csak könyvekben, vagy a neten láthattunk. Másrész igazán hiánypótló tárlatról van szó, hiszen ez az első alkalom, hogy a preraffaelita mozgalom alkotásait átfogóan mutatják be Magyarországon.

A különböző témájú szekcióknak köszönhetően széleskörűen megismerheted az irányzatot. A bővített képcéduláknak köszönhetően sok festményről további érdekességeket is megtudhatsz. A versek, fotók és könyvek elhelyezése pedig nem csak sokszínűvé teszi a tárlatot, hanem a preraffaeliták művészi elveit is hangsúlyozzák.

A londoni Tate Britain múzeum egyedülállóan gazdag preraffaelita gyűjteményének közel száz lenyűgöző alkotását május 13. és augusztus 22. között nézheted meg a Magyar Nemzeti Galériában. Ráadásul a tárlathoz kapcsolódóan a mozgalom magyarországi hatását bemutató kísérőkiállítást is szerveztek Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében címmel. Részletek a Galéria honlapján.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mintha egy Wes Anderson-filmet néznénk, csak még annál is szerethetőbb – Egy úr Moszkvában
A SkyShowtime bemutatta a heti nagyágyúját és úgy érezzük, megvan ennek a premierhétnek a győztese. Hiába jött a remek A szimpatizáns, az Egy úr Moszkvában-t egyszerűen jó érzés nézni.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 20.


Link másolása

Nem tudom miért lett ekkora divat a kosztümös dráma zsánere a prémium sorozatok világában, de sorra jönnek a nagyobbnál-nagyobb produkciók. Először a Disney FX stúdiójának A sógunja, aztán az AppleTV+ Franklinje, most pedig a Paramount Egy úr Moszkvában elnevezésű műve.

Nem panaszkodom, mert alapvetően szeretem ezt a zsánert, de ez a legdrágább dolog, amit el lehet képzelni filmes szemmel. Gondoljunk csak bele, a sci-fit meg lehet oldani kiskapukkal és CGI-jal, a Firefly például a Csillagközi invázió kosztümjeit és kellékeit használta, kicsit átalakítva. A fantasy világban mindent meg lehet magyarázni a mágiával. A vígjáték, krimi, thriller és dráma viszonylag olcsó, a horrornál csak az effektek dobják meg a büdzsét, no meg a művér.

De egy kosztümös, grandiózus, korszakközpontú drámába bizony be kell fektetni rendesen.

Mindennek korhűnek és történelemileg pontosnak kell lennie. Egy apró hiba a történet kontinuitásában, és az internetes kommenthuszárok szétszedik a sorozatot. Egy filmnek legalább rövidebb a játékideje, de egy sorozat forgatása hosszú és fárasztó, hibák tömkelegére ad lehetőséget. A SkyShowtime azonban nem ijedt meg a kihívástól, lássuk milyen is lett az Egy úr Moszkvában!

Kezdjük a negatívumokkal, ez a lista rövidebb. Minden színész brit. Vagy brit akcentussal beszélnek, vagy angolul orosz akcentussal. Úgy örültem, hogy mostanában a méregdrága sorozatok elkezdtek figyelni arra, hogy a franciák franciául beszélnek, mint a Franklinben, vagy A sógunban, a szamurájok japánul. Értem, hogy itt mindenki orosz, és azt próbálják érzékeltetni a brit akcentussal, hogy ők a burzsoázia tagjai, de zavaró ez az inkonzisztencia. Apropó, történelmi hűség.

Én megértem, hogy 2024-et írunk, de a már említett A sógunban sem voltak fekete szamurájok, csak a kötelező egyenlőség szellemében.

Nos 1917-ben Moszkvában több fekete és arab származású színész van, mint titkosrendőr. Még, ha csak a szálloda személyzetét alkották volna, akkor azt mondom, hogy a munkásosztályt jelképezik, de felsőbb vezetők között is voltak színes egyének. Nem mondom egyértelműen történelemhamisításnak, de nagyon furán hat és kizökkenti a nézőt az amúgy hihető atmoszférából. Nem látom magam előtt, ahogy 1917-ben egy afroamerikai filmrendező dolgozhatott volna Sztálin, vagy még akkor Lenin kezei alatt.

De túl is estünk az apróságokon. Kezdjük a pozitívumok végeláthatatlan sorát. Miről is szól az Egy úriember Moszkvában? Alexander Rosztov báró (Ewan McGregor) az előkelőség, abból a rétegből amelyet 1917-ben a bolsevik forradalom rövid időn belül teljesen szétzúzott. A gazdagok vagyonát lefoglalták, kastélyaikat felgyújtották és természetesen megölték őket. Nagyon kevesen maradhattak életben, Alexandernek egy nagy szerencséje volt: jó barátja, Miska (Fehinti Balogun) publikált egy verset a forradalom kitörése előtt, amelyet a nemes nevében adott ki.

Így a forradalom barátjának tekintették, ezért életben hagyták.

Ugyan vagyonát elkobozták, házát felgyújtották, őt pedig örök rabságra ítélték a téli otthonának számító Metropol Hotelben. Felköltöztették az egyik toronyszobába, ahol régen a cselédek éltek, de legalább ételről és italról nincs gondja élete végéig, illetve a hotelen belül szabadon garázdálkodhat. Ha azonban kilép az épületből, gondolkodás nélkül lelövik. Alexander jól járt, hiszen minden ismerősének, barátjának csak rosszabb sors jutott.

Ebben a kegyetlen és elkeseredett helyzetben nem tud mást tenni, mint jól érzi magát és próbálja élni az életét annyi méltósággal, amennyit még megengedhet magának. Ewan McGregor sziporkázik a kedves nemes szerepében, aki kicsit olyan helyzetben van, mint A terminálban Tom Hanks.

Egy viszonylag feel-good életet ki tud magának alakítani, nehéz helyzete ellenére barátokat szerez, és hiába vannak, akik a vesztét kívánják, intellektusának köszönhetően mindig ő próbál maradni a nagyobb ember.

Ez a könnyed gentleman szerepkör nagyon jól áll McGregornak. De hiába a luxusbörtön, az attól még börtön. Az első három rész kb. 1 600 napot ölel fel és vannak ugyan nehezebb időszakok, de tiszteletre méltó karakterré válik még ellenségei szemében is Rosztov gróf.

Nagyon szép a sorozat. A ShowTime kitett magáért, és a megépített díszletek, helyszínek elsőrangúak. A visszaemlékezések során a kamera nézőpontot vált és egy álomszerű múltba révedés tanúi leszünk. Mert bizony Rosztov grófnak van drámai múltja bőséggel. Nem engedte például, hogy a munkásosztályból való legjobb barátja Miska elvegye húgát, aki ezért öngyilkos lett. Rosztovot élete végéig kísérteni fogja testvére elvesztése.

A színészek természetesen hibátlanok, McGregor-t már méltattam, de a többiek is nagyon jók.

A hotel szolgálói (Leah Harvey, Lyés Salem, Dee Ahluwalia), vagy a Miskát alakító Fehinti Balogun ugyan elütnek a megszokott oroszországi miliőtől, de nagyon ügyesek és szerethetőek a szerepükben. A második résztől csatlakozik a szereplőgárdához Ewan McGregor felesége, Mary Elizabeth Winstead is, egy feltörekvő színésznő szerepében. Őt sem érdemes tovább dicsérni, mert ő is az a karakterszínész, aki mindig mindent belead a projektjeibe, így nem fecsérlem a tintát.

A sorozatot Ben Vanderstone vezényelte le Amor Towles azonos című 2016-ös könyve alapján. A hangulat elsőrangú, egy érdekes melankolikus, ámde feel-good életérzést ad át, miközben McGregor pozitív kisugárzása az egészet egy kedves, keserédes tragédiává transzformálja. Rosztov egy külső szemlélőjévé válik a bolsevik forradalom pusztító hatásának, pedig igazából ő az egyik fő célpontja lenne az egésznek. Felfedeztem egy kis Wes Anderson-utánérzést is, főleg a gróf karakterében. Olyan, mintha egy Anderson-karaktert kiemeltek volna az ő kis speciális világából és bedobták volna a kegyetlen vadonba.

Ahol aztán összebarátkozik a kannibálokkal, megszelídíti a vadállatokat és nem hajlandó beadni a derekát a halálnak.

Rosztov gróf egy igazi túlélő és remélni tudom, hogy mind a nyolc részt megússza, mert már három epizód után jobban a szívemhez nőtt, mint akárki az elmúlt időben, hasonló nagyköltségvetésű sorozatokban.

Csak egy évadra lehet számítani az Egy úr Moszkvában-ból, ez le fogja fedni a teljes Towles-kötetet nyolc epizódja alatt. Jelenleg három rész nézhető a SkyShowtime streamingszolgáltató kínálatában, magyar szinkronnal, de hetente fog érkezni friss adag. Remélem sokan rákapnak, mert nagyon szórakoztató és szerethető lett Alexander Iljics Rosztov gróf luxusbebörtönzése.

Link másolása
KÖVESS MINKET: