Sokat kopott a Guns N' Roses a fénykorához képest, de még mindig vannak katartikus pillanataik
Ha létezik olyan, hogy „zenei öntudatra ébredés”, jelentős részben a Guns N' Rosesnak köszönhetem. A Rolling Stones mellett őket kezdtem el elsőként hallgatni 15 éves korom környékén (az egyébként kétes megítélésű Greatest Hits válogatásalbum megjelenése után), és ez alapjaiban határozta meg azt az irányt, ami a mai napig jellemzi az ízlésem.
Azóta a mostani volt a negyedik alkalom, hogy láthattam őket: ott voltam már a közel négyórás csúszásról hírhedtté vált 2006-os budapesti bulin is, majd elmentem miattuk a 2012-es újvidéki Exit Fesztiválra, 2018-ban pedig Lengyelországba. Ez persze elég privilegizált helyzet, a Puskás Aréna nézőterén lépten-nyomon olyan párbeszédeket hallottam, amelyek arról árulkodtak, hogy hozzám hasonlóan évtizedek óta rajongók most jutottak el először a zenekar koncertjére.
Axl Rose hangja elég sok kritikát kap mostanában, sajnos nem alaptalanul: több dalt is olyan kínosan rosszul énekelt el, hogy talán egy tribute-banda énekese, vagy – egy kedves kollégám szavaival élve – a Morrisons karaokebulijának tetszőleges hajnali versenyzője is értékelhetőbb teljesítményt nyújtott volna.
Nem akarom kizárólag őt hibáztatni, szerepet játszhatott ebben a hangosítás is, de ettől függetlenül rendszeresen megbicsaklott a hangja (főleg a magas tartományokban), máskor pedig egyszerűen elharapta a sorok végét.
A setlistet szintén jobban is össze lehetett volna rakni, a kezdőszámnak tökéletes Welcome to the Jungle ezúttal csak hatodikként, bő fél óra után hangzott el. Ehelyett a hangulat berobbantására jóval kevésbé alkalmas It's So Easyvel nyitottak, majd a szintén csak mérsékelten sláger Bad Obsession, a rossz emlékű Chinese Democracy, a Velvet Revolver-feldolgozás Slither és a Pretty Tied Up következett.
Bárhova néztem, mindenhol önkívületben ugráltak a Guns-pólós rockerek, még egy euforikus „ezért élünk, basszameg!” is elhangzott. Ez később még számos alkalommal megismétlődött, leginkább persze a Sweet Child O' Mine és a legutolsóként eljátszott Paradise City alatt, de a két új dalt (Hard Skool, Absurd) is kifejezetten pozitívan fogadták. Utóbbi egyébként talán az egyetlen olyan szám volt, ami jobban szólt élőben, mint a bántóan széteffektezett stúdiófelvételen.
A látványt amúgy nem bonyolították túl, pirotechnika vagy speciális díszlet egyáltalán nem volt, az egészet letudták egy nem túl fantáziadús vizuállal a hátsó ledfalon. Axl ugyanakkor majdnem minden dal előtt átöltözött, de ennek – talán az ukrán zászlós pólóban, tankokkal és lerombolt házakkal a háttérben előadott Civil War kivételével – nem volt túl nagy hozzáadott értéke.
Azért tegyük hozzá, hogy a színpadot rendesen bemozogta: 61 éves kora ellenére annyit rohangált, hogy sokan megirigyelhetnék. Persze lehet, hogy a végére már ez is belejátszott a nem túl acélos énekteljesítményébe. A koncert ugyanis több mint 3 órás volt, ami nem szokatlan a zenekartól: az utolsó két alkalommal, amikor láttam őket, szintén ennyit vagy még többet játszottak.
És akkor a minden szempontból fülsértő visítozást kimaxoló This I Love-ról inkább ne is beszéljünk. A Chinese Democracy lemezről egyébként ezen és a már említett címadó dalon kívül a Street of Dreams-t vették még elő, az egészen tűrhető volt.
Mindenképp ki kell emelni Slash és Duff McKagan teljesítményét, akik Axlnél sokkal jobban hozták a rocklegendáktól elvárható szintet, gyakorlatilag ugyanúgy játszottak most is, mint fénykorukban.
Ezek a pillanatok még 2023-ban is kihagyhatatlan élménnyé teszik a Guns N' Roses koncertjét, amit mindenkinek át kellene élnie legalább egyszer. Igaz, „kicsit sárga és savanyú” ahhoz képest, amilyen annak idején volt, de fanyalgás helyett inkább becsüljük meg, hogy még elérhető – ráadásul valódi világkörüli turnékon, nemcsak Európában és Észak-Amerikában, amivel a világsztárok legnagyobb része letudja a koncertezést.
